„Ferenc József szemében a császári-királyi (1889-től császári és királyi) hadsereg jelentette birodalma oszthatatlanságát, melyet a fekete-sárga zsinórzat, a németül beszélő és kommandírozó, az uralkodójáért halni kész nemzetek feletti tisztikar, alakulatainak évszázados katonai tradíciói és hadijelvényeik mutattak leginkább. A mindig egyenruhában megjelenő uralkodó valóban jelképe volt közös és honvéd katonáinak, hiszen »mindhalálig egy szimbólumnak szolgálunk: a császárnak«. Őfelsége, a »császár és király a katona előtt a legmagasabb fogalom; mert a mindennapi munka egyformasága közben, a szolgálati óra egyhangú ketyegése mellett, a hadjárat vészes küzdelmei között és a csaták és a rohamok viharos haláltusái közepén, a haza üdve, a nép oltalma és jóléte ugyan a döntő végczél, de a haza védura és a népnek legfelsőbb képviselője – a császár és király«.
Ez lebegett minden katona szeme előtt, így álmukból felkeltve is tudták, hogy »Ő Felsége neve ez okból a katonánál a lelkesedés teremtő rugója és egyenértékű az imával. A legfelsőbb hadúrra való gondolás aczélozza meg a katona erejét a nehéz küzdelem és a kemény munka idején; a legfelsőbb hadúrra való gondolat az, mely a katona lelkét egészen áthatja, benne a szent lelkesedést lángra gyújtja és a döntés végpillanatában a hazáért való teljes odaadásra és személyének önzetlen feláldozásra ragadja.«