Lehullottak a falevelek: egy rendhagyó előadás az első világháborúról

Gecse Géza írása.

*

Furcsa helye van a magyar történelmi emlékezetben az első világháborúnak. Egyrészt azért, mert ami a kortársak számára nyilvánvaló volt, a mi számunkra egyrészt már nem az, és mivel ezt nem is írta meg közben senki, ezért ez tudatosulni sem tudott. Ennek vannak természetes, de vannak közvetlen, és persze vannak áttételes politikai okai is.

Legfőbb természetes oka, hogy azok, akik beszélni tudnának vagy tudtak volna róla, javarészt a rendszerváltás idejére már meghaltak. Arról senki sem fog vitatkozni, hogy 1945 után olyan rezsim jött létre Magyarországon, amely tagadta, hogy bármiféle köze lenne a két világháború közötti rendszerhez. Sőt, emlékezhetünk arra, hogy jó ideig Horthy-fasizmusként emlegették azt a politikai berendezkedést, amelynek a világháború utáni káoszból nemcsak feltápászkodnia sikerült, hanem el is ismerte az első világháborús magyar katonai teljesítményeket. 

Nem volt könnyű, hiszen ezek a teljesítmények nagyobbik része a K.u.K., vagyis a közös hadsereg kötelékében született, és nemcsak az ország tűnt el a világháború viharában, amit ez a hadsereg védett, hanem a másik, a támadó is, nevezetesen Oroszország, amivel a magyar közvéleményt ekkor már kis híján száz éve jó eredménnyel lehetett stresszelni. (A bolsevik Oroszország ekkor – nem ok nélkül – az összes lehetséges többi orosz megoldás közül még a legkisebb rossznak tűnt, így látták ez odahaza is – nem kis mértékben ennek köszönhették, hogy Leninéknek sikerült hatalomra jutniuk.)

Magyarország esetében a Monarchia felbomlásakor a világháborús áldozatok 1918 végére teljesen hiábavalóknak tűntek. Máig nehéz feldolgozni a magyar politikai elit 1918. novemberi és decemberi antimilitarista farkasvakságát, de – sajnos – Károlyi Mihályék csapata nem volt ezzel a hangulattal egyedül. Ez ülte meg az egész magyar társadalmat. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy – mai szemmel nézve – kiknek volt igazuk ezekben a szomorú napokban. Közéjük tartozott például Gömbös Gyula, aki lényegében a csehek és a románok kiverésére, önálló magyar katonai fellépésre buzdított. Sovány vigasz, hogy e december eleji honvédelmi minisztérium előtt tartott budapesti beszédének köszönhetően egy hónap múlva a MOVE elnökévé választják, hiszen ott a helyszínen a katonák majdnem agyonverték.

Vagy Stromfeld Aurél, akinek – Gömböshöz hasonlóan – 1919 januárjában nagy esélye volt, hogy a MOVE elnökévé választják, de a Kozma Miklós és társainak támogatásával végül MOVE-elnökké választott Gömbös Gyulának azért ekkor még Stromfeld is gratulált. Stromfeld Aurél aztán tavasszal Werth Henrikkel, Szombathelyi Ferenccel és Sztójay Dömével együtt a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének a sorait erősíti, amely főként a csehszlovák hadsereggel szemben tudott szép eredményeket elérni. A „dicsőséges 133 napról” évtizedeken át csak az elragadtatás hangján volt ajánlott beszélni, elhallgatva persze a magyar kommunista vezetés bornírt ostobaságait, ami aztán a magyar katonai vezetésnél is kiverte a biztosítékot. Nem szabad elfelejteni, hogy Stromfeldből valójában csak a börtönben sikerült igazi kommunista-szimpatizánst „faragni”. 1919-ben ő azért segítette Kun Béláékat, mert ők voltak az egyedüliek, akik nagy nehezen végre hajlandónak bizonyultak fegyvert fogni a magyar országterületre szemtelenkedő idegenek ellen.

Személy szerint lehet nekünk szimpatikus, hogy Károlyiék dilettantizmusát és az első magyar kommunista paradicsom magyarországi meghonosítóinak rövid országlását követően egy magát nemzetinek nevező, valójában opportunista, a piros-fehér-zöld pántlika ellenére valójában a „fehér forradalmat” leszerelő, bizonyos szempontból ezért mindenképp kozmopolitának tekinthető vezetés ragadja magához a hatalmat 1919 őszén, viszont területi értelemben Horthy és miniszterelnökei 1920 júniusáig semmiféle eredményt nem tudtak felmutatni. (A románok lényegében maguktól vonultak ki Budapestről és a Tiszántúlról.)

A Prónayék nevéhez köthető soproni népszavazás kiharcolása ugyan üdítő kivétel, de egyrészt alulról jött kezdeményezés, viszonylag kis területre korlátozódott, másrészt pedig erre a békediktátum aláírását követően került sor. (Azért van mégis értelme megemlíteni, mivel ékesen bizonyítja, mire lett volna lehetőség az összes többi határszakasz esetében is. Ez ismételten a magyar elit felelősségét húzza alá: nemcsak a baloldalét, hanem a jobboldalét is!) A trianoni országcsonkolás tükrében viszont ennek következtében az első világháborús áldozat a magyar közvélemény számára már ekkor hiábavalónak, a négyéves öldöklés pedig végképp értelmetlennek tűnt.

Nem új-, 1945 utáni keletű tehát az első világháborúval kapcsolatos magyar averzió. A második világháború az első eredménytelenségét volt hivatott helyrehozni, de – országterületre lebontva – még több áldozattal járt, mint az első. Pedig ekkor nem bomlott fel a magyar hadsereg, mint az elsőben, katonáink – néhány kivételtől eltekintve – az utolsó töltényig harcoltak, de az ország egész területe harctérré vált, az emberi veszteség és az anyagi kár felülmúlta az első világháború utánit és az ország lakossága megismerkedhetett olyan egzotikus betegségekkel, mint amilyen az ázsiai szifilisz. Végeredményét tekintve tehát a második világháború befejezése is masszívan a magyar anti-militarista tradíciót erősítette, aminek további fokozásához később jelentős mértékben járult, ha valakinek „sikerült” egy-két évet eltöltenie a Magyar Néphadseregben.

Kétszer hatvan percben az első világháborúról

E tényezők döntő mértékben járulnak hozzá, hogy a közember számára Magyarországon mindkét világháború a nemszeretem témák közé tartozzon, ami nagyon megnehezíti azok dolgát, akiket valami miatt ez a téma mégis érdekel. (Tegyük hozzá, hogy – bár ez a mai olvasó számára nem kézenfekvő – mégis számtalan mai megválaszolatlan kérdésre itt található meg az igazi válasz!) Ez egyébként Bödők Gergely Lehullottak a falevelek. Magyarország az első világháborúban című, „formabontó történelmi előadás”-ából is látható, aki az első világháború emlékére augusztus 29-ére, a Hagyományok Házába időzítette a bemutatót. A történelem vizsgálata a kortársak számára mindig szubjektív: gyakran arra figyelünk, amit ma is gondnak, problémának tekintünk, hiszen a problémák keletkezési körülményeinek feltárása segíthet megoldásukban.

Ami pedig az elért eredményeket illeti, azokat gyakran akkor tanuljuk meg igazán értékelni, ha közben megfosztottak tőle. A kétszer hatvan percben koreográfiával, filmrészletekkel és vetített fényképekkel megtűzdelt előadás ezért a Monarchia, Deák Ferenc és Ferenc József művének a bemutatásával kezdődik, amelyhez hasonló virágzó időszak kevés volt a magyar történelemben. Kifejezetten hasznos, hogy Bödők Gergely röviden és célratörően ismerteti a dualista rendszert, elhelyezve közben az ennek eredményeként megalakult modern Magyarországot Európában is. Ne feledjük, Európa ekkor még a világ műhelye, a világ GDP-jének jelentősebbik részét még akkor is itt termelik meg, ha a rendkívül dinamikusan fejlődő és méreteiben is impozáns amerikai gazdaság a világpiac mind nagyobb szeletét hasítja ki magának. (Ez ma némileg másként van.)

Sajátos módon a millenniumi Budapesten a sport, és valamennyire a mozi, mint magyar sikerágazat is feltűnik, amely nem szűnt meg az első világháború alatt sem hódítani. Mindez szépen megjelenik az első 60 percben. Az előadás Budapest világvárossá alakulását követően tárgyalja a szarajevói merényletet, jól világítva meg Tisza István miniszterelnök szerepét és azt az ellentmondást, hogy miközben ő az, aki néhány koronatanácson 1914 júliusában többször is ellenzi, és így némileg késlelteti is a hadüzenetet; rábólintása után viszont ő lesz az, akit háborús gyújtogatóként vádol néhány év múlva a közvélemény. 

Nemes Szilvia öt táncospárra írt színpadi koreográfiája a háborús mozgósítás során kihasználja a verbunkban, vagyis a toborzó muzsikában rejlő lehetőségeket. Férfi-, majd polgári táncokat látunk, amelyek meneteléssel záródnak le, ezt egymással küzdő felek tánca követi, ami a háború elhúzódására és monotóniájának kialakulására hivatott utalni, vagyis szinte évekre lebontva követi a koreográfia is az ország háborúval kapcsolatos hangulatváltozását. A zeneszerző ifj. Csoóri Sándornak sokkal inkább szerkesztői képességeit kellett használnia, hiszen nemcsak saját műveit szerepeltette a darabban, hanem másoktól, így például Bartók Bélától is kölcsönzött részleteket.

Az elhúzódó háború társadalmi következményei

A második 60 perc főként az elhúzódó háború társadalmi következményeivel foglalkozik, így a nők megjelenésével a gyárakban, az egyetemeken. A fronton az „Élj a mának!” parancsáról számol be, amit különösen a fővárosban a férfihiány kialakulásával párhuzamosan a nők ledérségének terjedésével együtt bemutatva a társadalom értékhierarchiájának felbomlásával szembesít. Ugyanakkor a jótékonysági társadalmi szervezetek és a nemzetiségi mozgalmak megjelenése mellett az élelmiszer-beszerzési nehézségek és a háborúval járó jegyrendszer következtében az étkezési szokásokban beálló változásokról sem feledkezik meg „tudósítani”.

Az előadás további előnye, hogy próbál a teljességre törekedni, vagyis igyekszik nem kihagyni belőle a Monarchia sorsával kapcsolatos egyetlen jelentős fordulópontot sem. A vetített kép-, film- és hangrészletek, továbbá a koreográfiák hozzáértő módon vannak válogatva és összefűzve, viszont az előadásnak, mint színpadi produkciónak érnie kell!

Bödők Gergelyre van bízva, hogy a történészi dikciót nem kívánja-e kiváltani színészivel, vagy máshonnan és másként beszél, amennyiben a darabot a továbbiakban is színpadon kívánja láttatni. Tekintve, hogy az előadást több kamerával rögzítették, tehát születhet belőle filmes változat is, az utómunka során szinte biztos, hogy a szerző a saját szövegét stúdióban újraveszi – ami viszonylag egyszerűbb feladat és a filmrészleteket a táncos koreográfiákkal olyan szerkezetben és hosszúságban tudja egyesíteni, amit ez a műfaj elbír, tulajdonképpen rendezői és szerkesztői rutin kérdése csupán. Ott mód nyílik korrekcióra is, hiszen alighanem megbicsaklás okozhatta, hogy – egy alkalommal – amikor Tisza Istvánról hallottunk, a háttérben Wekerle Sándort láthattuk, Tiszát viszont – nem.  

Történelmi ismeretterjesztő klip-vetélkedő témafelelőseként – arra tudom felhívni az érdeklődők figyelmét – hogy a darab számos olyan mikro-témát hordoz, amelyet 2-4 perces időtartamban ideálisan lehet kibontani egy-egy klipben és az itt eljátszott betét-koreográfiákat is remekül fel lehet használni e kisfilmekben! Ehhez egyébként a műsort látni sem kellett, csupán az előzetesből is meg lehetett állapítani, hogy ez a lehetőség adott lesz. Erre egyébként, a saját eszközeimmel magam is felhívtam a figyelmet. Csináltam is egy ilyen összefoglalót – 4 perc alatti terjedelemben. Íme, egy a sok lehetséges megoldás közül! (További részleteket folyamatosan közlünk az Aspektus facebook-oldalán illetve a www.aspektus.eu oldalon!)

A klipben megszólaló valamennyi alkotó, így a főszöveg írója, Bödők Gergely szavaiból is szinte süt a számunkra, magyarok számára összegezhető tulajdonképpen két világháborúban is megtapasztalt undor a háborúk iránt, ami különösen Trianon gyermekeiként valamennyi magyart sújt a Kárpát-medencében. 

Lehetett volna másképp?

Kérdés persze, hogy a szomszéd országok értelmisége is így gondolkodik-e? Merthogy az első világháborúban győztes franciák már a két világháború közötti időszakban túlestek egy tanulási folyamaton, amit árulkodóan jelez a településeiken lévő, a két világháborúban áldozati-hősi névsoraik közötti ordító különbség – ezek ugyanis általában egy oszlopon szerepelnek. Tessék megnézni bármelyik francia településen mennyien haltak meg közülük az első és mennyien a második világháborúban! (Ami a második világháborús veszteségeiket illeti, talán Európában csak a csehek képesek alulmúlni őket – hiszen jelentős népi tömegeikben csendben sörözve vészelték át a 2. világháborút és szolgálták ki a német háborús gépezetet, amiből ráadásul még erényt is csináltak!)

Kérdés persze az is, hogy mennyire van igazuk az amerikaiaknak, amikor a franciákat úgy jellemzik, hogy arról lehet őket megismerni, hogy menekülés közben valamelyik bokorban eleve feltett kézzel húzzák meg magukat? (Bezzeg a németekkel kapcsolatban az amerikaiaknak nincsenek ilyen megnyilvánulásaik!) És a fő kérdés, ameddig el sem jutottunk, de ami ezeknél is érdekesebb: bármelyik alternatív megoldás, ami az 1914 és 1918 közötti időszakban bekövetkezett volna, jobb lett volna-e, mint ami végeredményben megvalósult? 

A válasz pedig – különösen Csonka-Magyarországról nézve – az, hogy igen! Bármi más, ami e helyett jött volna, jobb lett volna, mint amit így kaptunk! Ha sikerült volna például 1916-ban befejezni a háborút – kevesebben haltak volna meg és Erdély sem tartozna Romániához. Az összes lehetséges választási lehetőségből tehát a számunkra legkedvezőtlenebb alternatíva valósult meg; az, ami a kortársak rémálmaiban szerepelt csak! Tisza Istvánéiban is! Pont ezért nehéz megérteni az egykori magyar miniszterelnököt, hogy miért nem tett ellene semmit, mint ahogy a saját biztonsága érdekében sem.