Hogy kerül a vub az asztalra? – A sci-fi nagykönyve III.

The Big Book of Science Fiction – ezzel a címmel jelent meg júliusban Jeff és Ann VanderMeer gigantikus antológiája, ami a huszadik század sci-fi terméséből igyekezett kiválogatni a legérdekesebb novellákat. Mivel olvasóink egy szavazáson úgy döntöttek, és mert egyébként is érdekes a dolog, úgy döntöttünk, hogy nekivágunk, aztán részletekben értékeljük az 1216 oldalas művet. Itt érhető el az első rész, itt pedig a második rész. Ez most a harmadik.

*

James Blish: Surface Tension (1952)

Blish novellájában egy felfedező/kolonizáló űrhajó balesetet szenved, így nincs idejük, hogy rendesen segítsék az alkalmazkodásban a bolygóra szabott paraméterekkel rendelkező embereket. Az egyetlen apró kontinens egyik pocsolyájában öntudatra ébredő mikroszkopikus embereknek pedig több generációra lesz szükségük, hogy legalább részben megismerjék a történelmüket. Bár nem voltam teljesen elégedett, a mikroszkopikus ellenfelekkel vívott epikus küzdelem elég szórakoztató volt. Plusz az analógia elgondolkodtató: a pocsolyában élő embereknek az a hely maga az egész „univerzum”, a víz teteje az „űr”, az „űrutazás” pedig az, mikor végre átmennek egy másik pocsolyába.

Philip K. Dick: Beyond Lies the Wub (1952)

Ez PKD első nyomtatásban megjelent novellája, amelyben egy űrhajó legénységének egyik tagja vásárol egy disznószerű lényt, amiről kiderül, hogy nem is kicsit intelligens, ráadásul telepata. A hajó kapitánya azonban elhatározta, hogy meg fogják enni az állatot, amelynek állítólag finom a húsa. Persze, ahogy a szerzőtől elvárhatjuk, nem lesz ilyen egyszerű a dolog. A novella magyarul az Átjáró magazinban jelent meg magyarul 2002-ben, Hogy kerül a vub az asztalra? címmel, Németh Attila fordításában.

Katherine MacLean: The Snowball Effect (1952)

A novella előtti ismertető szerint Katherine MacLean volt az egyik első szerző, aki sokat foglalkozott a sci-fi soft-vonalával, tehát a társadalomtudományokat helyezte előtérbe történeteiben. Így van ez itt is: egy szociológus kényszerül megvédeni tanszékét egy kísérlettel, amelyben egy varróklubnak adnak át egy olyan növekedést elősegítő egyenletet, amellyel elvileg akkorára is nőhetnének, mint a Római Birodalom. És ha már egyszer megtehetik, miért ne nőnének? A novella magyarul 1994 júliusában jelent meg a Galaktikában, A hógolyó-effektus címmel, Bihari György fordításában.

Margaret St. Clair: Prott (1953)

Olvasás közben azt hittem, hogy ebben a harmadik tízesben ez lesz a kedvenc novellám: egy felfedező elindul, hogy feltérképezze a titokzatos, űrben élő telepata prott faj viselkedését. A prottok egy idő után nagyon rákapnak hősünkre, és folyamatosan pofáznak neki valamiről, amit ő nem tud megérteni. Az egész nem lenne nagyon nagy szám, de a végén a csavar miatt mindenképp 10/10-es a történet, amiről egyébként a közepén azt gondoltam, hogy át fog fordulni egyfajta telepata-pornóba, de aztán ez a fordulat elmaradt.

William Tenn: The Liberation of Earth (1953)

Ez a darab egyértelműen inkább sci-fit használó szatíra, mint sci-fi, abból viszont egész jó. Tenn a koreai háború alatt írta, de a vietnámi háború alatt is felolvasták egy sor tüntetésen. A parabolában a Földet két egymással háborúzó faj foglalja el, majd veszíti el, majd foglalja vissza, miközben a bolygó totálisan tönkremegy. Nem nehéz azonosítani a történetben a hidegháború elemeit, illetve az amerikai külpolitika kritikáját. A novella magyarul A Föld felszabadítása címmel jelent meg 1988-ban a Gyilkos idő című antológiában, Novák Gábor fordításában.

Chad Oliver: Let Me Live in a House (1954)

Egész érdekes volt Chad Oliver koncepciója: két házat kapunk, két tökéletes amerikai külvárosi házat, egy-egy tökéletes amerikai házaspárral. Csak annyi a bibi, hogy ők valahol kint vannak az űrben egy légbuborék alatt, de közben úgy tesznek, mintha minden okés lenne. Az egyik férj azonban tisztában van a tényekkel, és azzal is, hogy valami idegen dolog látogatja meg őket. De tényleg egy idegen lénnyel van dolga? Mert az is lehet, hogy csak az űrutazást ellenző földi frakciók akarják átverni őket. És vajon le tudja gyűrni ezt az idegent?

Arthur C. Clarke: The Star (1955)

Szóval egészen eddig a Clarke-novelláig a Prott volt a kedvencem ebből az adagból, ez viszont tényleg mesterhez méltó mestermű, amelyben egy jezsuita tudós narrálja az expedíciót, ami egy szupernovává vált csillagot vizsgálna, amikor felfedezi egy civilizáció maradványait. A jezsuita a felismerések következtében azonban elveszíti a hitét – de vajon pontosan miért? A történet egy az egyben tökéletes, lehet adok még egy esélyt Clarke-nak, akit pár kötet után kicsit meguntam.

Magyarul a novella A csillag címmel jelent meg több alkalommal Borbás Mária fordításában, utoljára A ​fagyöngyös gyilkosság című, karácsonyi kriminovellákat gyűjtő 2007-es kötetben – ami azért kicsit furcsa, tekintve, hogy ez kicsit sem krimi, és karácsonyinak is fenntartásokkal neveznénk. Egyébként is, ha már itt tartunk: kinek jut eszébe karácsonyi gyilkosságos történeteket írni? És egybegyűjteni, aztán kiadni? És ki akar karácsonykor gyilkosságokról olvasni? No mindegy.

James H. Schmitz: Grandpa (1955)

Idegen, kolonizálandó világ, egy ambíciózus fiatalember, és pár totál idióta vezető, akik akkora hülyeséget csinálnak, hogy úgy érezzük: csak azért tették, hogy előremozduljon a plot. Nehéz elvonatkoztatni ettől, de egyébként a történet elég egyszerű és őszinte, valamint némi szórakoztatást is tartalmaz. Magyarul 1982-ben, a harmadik Metagalaktikában jelent meg A Nagyapa címmel, Etédi Péter fordításában.

Cordwainer Smith: The Game of Rat and Dragon (1955)

Miért van az, hogy az összes korabeli SF-szerzőt ennyire érdekelték az állatok? Ott vannak a wubok meg a bárányok Dicknél, a kutya Simaknál, Cordwainer Smith-nél pedig a telepatikus macskák. A magyarul Patkány-sárkány játék címen az Ötvenedik című antológiában (Kozmosz, 1977) Borbás Mária fordításában megjelent novellában egy olyan univerzumot tár elénk a szerző, ahol a csillagközi utazás során telepata emberek és telepata macskák együttműködése szükséges ahhoz, hogy kiiktassák a legénységre veszélyes, csillagközi űrben vadászó sárkányokat/patkányokat.

Isaac Asimov: The Last Question (1956)

Asimov novellája klasszikus, maga a szerző is a kedvencének tartotta a sajátjai közül. Az utolsó kérdés így hangzik: „Hogyan lehet a világegyetem nettó energia­veszteségét számottevően csökkenteni?” A válaszra pedig nagyon sokáig kell várni, és minden bizonnyal meg fog minket lepni – a téma pedig végül hasonlóan vallásos színezetű lesz, mint Clarke-nál.  Az írás magyarul legutóbb Az utolsó kérdés címen, Habony Gábor fordításában jelent meg a Szukits életműkiadásában, 2012-ben.

*

Most értünk a döbbenetes méretű antológia negyedéhez: legközelebb az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek eleje kerül előtérbe. Így néz ki egyébként a könyv fizikailag, a fotót Rameau's Nephew blogon találtuk: