Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

„Nagyon fontosak a karakterek, mert gyakorlatilag ők viszik el a hátukon a könyvet. Főleg a főszereplő, akinek a szemszögéből olvassuk az egészet, és annyira örülök, hogy leírhatom, hogy imádtam Borit. Persze megvan az a sablontulajdonsága, hogy nagyon menő és bárkinek be meg szólni anélkül, hogy attól félne, ez fejvesztéssel járhat, na meg persze bátornak mutatja magát akkor is, ha be van szarva, de én akkor is bírtam. Tök jó volt, hogy nem végre egy kigyúrt nőt kapunk, aki leveri bármelyik vámpírt, aki szembejön, mert ő minden nap karókkal dobálózik, hanem valakit, aki igazából utál mozogni. Máshogy fog ki a vámpírokon, és imádtam a leleményességéért és az eszéért. Oké, az éles nyelvét is imádtam, mert olyanokat szakadtam néha a beszólásain. Különösen azok voltak a kedvenceim, amikor Attilával, az újdonsült főnökével kezdett el szájkaratézni, hát az valami zseniális volt.

Attilát sem utáltam, bár messze nem lett a kedvencem. Kezdettől fogva tudtam, hogy valami nem stimmel nála, és be is jött, habár ki nem találtam volna előre, mi mindent titkol. Nem is egy dolgot, mint kiderült. Elég nagy seggfej volt igazából, az emberekre legtöbbször csak munkaerőként gondolt, és nem sok emberséget láttam benne, de neki is megvoltak a jó pillanatai. Ráadásul az igazán fontos momentumoknál azért odatette magát, és megmutatta, hogy lehet szeretni. Ettől még nem szerettem meg, de legalább nem utálom.”