H. G. Wells: Az időgép

„Wells zsenialitása abban rejlik, hogy nem 5-10 évet utazott előre főhősével, mintegy kísérletet téve a közeljövő megjósolására, hanem egyből a nyolcszázkét-ezerhétszázegyedik évbe ugrott, pontosabban száguldott. Ezzel a húzással kivédte azokat a támadásokat amik érhették volna, ha a XX. századba helyezi a cselekményt. Viszont ekkora ugrással már figyelmen kívül hagyhatta a korát befolyásoló jelenségeket és szabadon kalandozhatott az emberiség jövőjében.

A jövő… Milyen is lehet az emberiség jövője nyolcszázkét-ezer év múlva? Amit az időjáró látott, az szembement minden eddigi elképzeléssel. Egy olyan világba találta magát, ahol az emberek kicsik, egészségesek, nincsenek állatok, az épületek magukra hagyottan várják, hogy az enyészeté legyenek. A természet visszahódította mindazt, amit az ember elvett tőle, mégis megadott mindent, ami a létezéshez szükséges: élelmet, vizet. A kényelmes semmittevés illúziója azonban lassan szertefoszlott, amikor az időjáró felfedezte, hogy a felszínlakókon kívül él még egy faj a Földön, akik a felszín alatt laknak és tevékenykednek, az örök sötétségben. Az emberiség tehát két ágra szakad(t), az felszínlakókra, azaz eloikokra, és az alvilág vadjaira, a morlockokra.

Wells rámutat arra, hogy mennyire mulandóak vagyunk, és velünk együtt minden amit létrehoz(t)unk, alkot(t)unk. Mennyire hiábavaló minden, amit teszünk, hiszen az idő végtelen tengelyén mindössze csak egy gondolat vagyunk, semmi több. Amit az olvasó elé tárt az nem egy utópia, de nem is egy disztópia. Mindössze egy állapot. Érdekessége a regénynek, hogy az időjáró hiába van cselekvőként a történetben, ő maga nem tud változtatni az eseményeken. Sőt, pontosan nem is tudja, hogy hogyan is jött létre az emberi faj két ágra való szakadása. Mindössze feltételezései vannak, melyeket folyamatosan korrigál, az újabb és újabb megfigyelései alapján. Sőt, azt sem mondhatjuk, hogy a végkövetkeztetése helytálló lenne, hiszen nincsenek ismeretei a folyamatról. És itt jön be a politika.”