„Folytatódik az év elején indult borzasztó rock-halálszéria: a hét áldozata a 71 éves Keith Emerson, a világ minden kétséget kizáróan legtechnikásabb szintetizátorművésze, akinek munkássága a hetvenes években rengeteget tett hozzá a hangszer akkor még kétséges megítéléséhez. Az első volt, aki turnéra moduláris Moog-szintit vitt - színpadképének elengedhetetlen része volt a gigantikus Moog-torony még a kilencvenes és a kétezres években is -, és az első volt, aki topslágert tudott befuttatni (Lucky Man) egy ma már ikonikus szintetizátorszólóval a közepén.
(Élet és halál furcsa fintora, hogy a Motörhead pár hete elhunyt Lemmyje Emerson turnémenedzsereként kezdte rockkarrierjét a hatvanas években; a két szupersztár az utolsó pillanatokig jóbarát maradt.)
A halál okát hivatalosan még nem közölték, de annyi már bizonyosnak tűnik, hogy öngyilkosság miatt nyomoz a rendőrség; Emerson jó ideje súlyos depresszióval küzdött az ujjait megtámadó idegproblémák miatt: nem tudott többé zenélni, így inkább a halált választotta.
Emerson minden kétséget kizáróan Bartók Béla reinkarnációja volt, ez főzenekarának, az Emerson, Lake and Palmernek az első lemezén, az első szám után kiderült. 1970-ben, megjelenésének évében még átütő újdonságnak számított az, ami ma már elcsépelt klisé: hogy komolyzenei művet rockformátumban adnak elő. Emerson Allegro Barbaro-értelmezése azonban ma is etalon, a valaha feljátszott egyik legsúlyosabb zenedarab, hatása alól lehetetlen kivonni magunkat - akkori fiatalok millióihoz vitte közelebb Bartók világát, noha a zeneszerző ostoba örököse mindent megtett, hogy betilthassa ezt a remekművet.
Emersonék e lemezükkel megteremtették azt a műfajt, a progresszív rockot, amely a rocktörténelem talán legmegosztóbb stílusává vált: rajongói életük végéig kitartanak mellette, míg a szakma és a média egy része a legfölöslegesebb időszaknak tekinti azt a négy-öt évet, amíg az eladási listákat az itt induló zenekarok uralták.
Emerson progresszív konkurenciája (Mike Oldfield, Pink Floyd, Genesis) a csúcsidőszakot követően, a nyolcvanas években átváltott afféle intelligens slágergyártásra, neki azonban ez az opció nem volt a lehetőségek között. Mindent tudott, ezért már nem volt hova váltania. A nyolcvanas évtized közepén még egy gyönyörű lemezre összerántotta a bandát egy cseredobossal (Emerson, Lake and Powell), de a kilencvenes évek eleje már a nosztalgiavonat első kocsijában találta az eredeti személyzettel az Emerson, Lake and Palmert (Budapestre is eljutottak 1992-ben).