A középkori Európában, a XIII. század után, már nem a királyi és császári udvarok vagy a gazdag püspökök voltak a művészetek, így az építészet és festészet legnagyobb mecénásai, hanem vagyonos és hatalmas városok. A gazdag kereskedővárosok építették fel Milánó, Firenze és Siena dómjait, halmozták el vagyonnal a velencei Szent Márk templomot, és támogatták a jellegzetesen városi szerzetesrendek, a ferencesek és a dominikánusok templomait. A magyar városok kicsinysége és vagyoni gyengesége miatt, nálunk nem épültek hatalmas gótikus székesegyházak és városi plébániák, mint Prágában, Bécsben, Krakkóban, vagy akár csehországi bányavárosban, Kutná Horában (Kuttenberg), s városi szerzetesi templomok is negyedakkorák, mint egy-egy olasz vagy akár lengyel város ferences vagy dominikánus temploma. A példa szélsőséges, de hasonlítsuk csak össze a középkori Sopron aprócska ferences templomát, a főtéri Kecske-templomot a velencei (Il Frari) vagy a firenzei (Santa Croce) ferences templommal, vagy akár a budai dominikánus templomot (lásd: Hilton szálló) a krakkói vagy épp a firenzei dominikánus templommal. A különbség nagyon sokat mondó. Hasonlóképpen beszédes a középkori Buda és a középkori Prága vagy Krakkó házainak összehasonlítása. A középkori budai házak legfeljebb egyemeletesek, két emeletes ritkán, három emeletes pedig szinte egyáltalán nem akad közöttük. Széles kapubejáratuk, ami nagyon sokszor ma is tanulmányozható a budai vár-negyedben, egyértelműen a mezőgazdasági termékek beszállítására utal, hogy a nagy szekerek elférjenek, míg Prága és Krakkó középkori házai, 3-4 emeletesek, keskeny homlokzattal, keskeny bejáratokkal a kereskedelem és ipari tevékenykedés csalhatatlan építészeti jelei.”