Úgy tűnik, azon kisebbségbe tartozom, aki szembemegy a széllel, és nem döngölöm a földbe a Batman Superman ellent, ugyanis a film a kategóriájában abszolút vállalható alkotás, rengeteg logikátlansággal, mégis.
„Batman és Superman harca nem a legerősebb eleme a filmnek, de mégis, mire eljutunk oda, már várjuk, hogy a megszállott Batman megküzdjön az isteni lénnyel. Összehasonlításképpen nézzük meg a Marvel filmek harcait: a Bosszúállókban (2012) jött egy komolyan egy pillanatra sem vehető Loki és a chitaurik arctalan bokszzsák serege, légimotorokkal, légikígyókkal, de akadt komolyan nem igazán vehető Vörös Koponya, a Thor-filmekből pedig random, gonosz másvilági seregek, fajok, üres motivációkkal, és akkor még a totálisan súlytalanná tett Ultronról nem is beszéltünk. Ehhez képest Batman és Superman között vibrál a feszültség, az összecsapásuk Lex Luthor manipulációinak jóvoltából emberibb, átélhetőbb, Doomsday pedig sokkal elemibb és zsigeribb pusztító lény, mint egy csapat arctalan senki.
Batman és Superman az amerikai szuperhőskultúra két legnagyobb ikonja, kettőjük közül is Batman a nagyobb sztár, de ennek oka az, hogy Batman sokkal emberközelibb, míg Superman egy emberfeletti, isteni hérosz (amire ez a film masszívan rá is játszik), akit nagyon nehéz emberi oldalról megragadni, ráadásul sebezhetetlensége miatt maximum csodálható, de kevésbé izgalmas, pláne nem összetett karakter. Szerintem ez a mozi sem tud vele mit kezdeni, de ez csak részben a forgatókönyv és Henry Cavill limitált eszköztárának hibája.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
A Batman világában játszódó Pingvin igazi oázis a képregény-feldolgozások kietlen sivatagában: bámulatos, ahogyan az HBO sorozatában egy elsőre totálisan érdektelennek tűnő karakterre építve milyen mély és emberi drámát alkottak.
Az elmúlt években bővül a piac: a szuperhős-dömpinget követően művészi vagy éppen szépirodalmat feldolgozó képregények és olyan sorozatok látnak napvilágot, amikre korábban esély sem volt.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Behódolás helyett nemzeti érdekérvényesítés. Pindroch Tamás írása.
Pascal Jansen nem tudja feldolgozni a történteket, Dibusz Dénes szerint maguknak kreálták ezt a kínos helyzetet...
