Mire való az ízesített koton? Végre kiderült!

Stumpf: Mehet?

Terján: Mehet.

Stumpf: Három, kettő, egy... Play! Hm. Finoman indul a lemez első dala, ez a Könyörgés.

Terján: Akár lehetne egy Barabás Lőrinc intró is.

Stumpf: Jaja. Hopp. Máris súlyos. A fúvósók! Izgi jazzpop. Brutális groove, olyan basszusjátékkal, hogy a hajam lejön. A szinti és a scratch sem puhítja fel, csak színez. Egy a bibi. Ott van ez a slamből kinőtt szöveg. Nagyon akar valamit mondani Pion István, csak nem tudom, mit. Te vagy a slammer, te ezt érted-érzed?

Terján: Várjál még kicsit!

Stumpf: „Könyörögjünk az Alma Együttesért, hogy minden egyes tagjának legyen születésnapja minden egyes napon.” Micimackóért, hogy „velünk ellentétben gondoljon már végre valamit”. „Könyörögjünk Justin Bieberért. Nem, érte inkább ne könyörögjünk!” Ez vicces akar lenni, vagy mi?

Terján: Ezt a szöveget Pion még az „új nemzedék” tematikára írta anno. A Petőfi Rádióban hangzott el először, nekem nagyon átjön. Zenével mondjuk szokni kell. A slam ugye a spoken word verseny-formájú ága. Itt viszont nincs időhatár vagy pontozás, de van zene, ami megdobhatja. Vagy nagyon el is ronthatja. Szóval igen, ez vicc akart lenni. Élőben Pion ritka jó előadó, akinek jelenléte van a színpadon és a poén mindig át is jött. Így hallgatva: nem.

Stumpf: Ugye!

Terján: Nehéz kísérlet ez baromira, mert a slam élő műfaj, az a lényege neki. A közönséggel való azonnali interakció.

Stumpf: Viszont ahogy Pion befejezi a szövegelést, olyan brutál fúziós jazz jön, hogy bárhol a világon megállná a helyét. Gyarmati Gábor basszusjátéka félelmetes. Egyszerre agyonkompresszált és steril, mégis végtelenül kifinomult és erős.

Terján: Októberben volt az A38-on David Murray, aki nagypályán hozta ezt a műfajt Saul Williamsszel. Én mindig attól félek, hogy szépelgő smooth-liftjazz lesz az ilyen spoken word-aláfestésből, ez viszont tényleg nem az. Szerencsére.

Stumpf: Nem bizony. A második nóta, a Búgócsiga tiszta Juhász Gábor. És ez dicséret a részemről.

Terján: Na! Harmadik dal. Van egy álmom… Ez Horváth Kristóf, aki egyébként anno megnyerte az első (és egyben az egyetlen vállalható) Pilvakert és országos bajnok is volt. Ő egyébként elfogult véleményem szerint a legjobb ma a slamben előadóilag, orgánumban és az üzenetet tekintve is; rengeteget dolgozik gyerekekkel, hátrányos helyzetű fiatalokat inspirál, tanít... A szövegeiben fontos szerepet játszik a ritmus, játék a szavakkal olyan könnyedén, súlytalanul, ahogy talán igazán csak ő tudja itthon. Kíváncsi vagyok, hogy jön át neked.

Stumpf: Hm. Lehet. Szövegritmikailag tényleg jó és természetes. Zeneileg állat a váltás a drum and bass-es alapra a liftjazz után (mert itt van egy kis liftjazz, amolyan George Michael-alapra emlékeztető). Az nagyon jó. Csak hát a tartalom. Pénzpiac, összeomlás, hitelkártyavár, szeptember végén-átköltés, szaravilág… Összehord a csávó hetet-havat. Közhelyeket. Azon morfondírozom, hogy ezt a zöldbalos, rendszerkritikus baromságot komolyan gondolja vagy épphogy karikírozza. De szerintem komolyan gondolja. Ez a „Neo, ébredj fel, próbáld meg még egyszer” nálam már bőven átlépi a cinkhatárt.

Terján: Nekem nagyon tetszik, hogy mennyire együtt van a ritmus meg a szöveg, nem csak prünty-prünty aláfestés. Amit meg a tartalomról írsz: arra nem tudok mit reagálni, mást gondolunk, én nem érzem veszélyesen zöldbalosnak.

Stumpf: Akkor ugorjunk a Függésre. Mert baromi jó ilyet hallani hazaiban. Ez gyakorlatilag Zero7. Olyasmi zeneileg, mint a Destiny. Kicsit Morcheeba is. Még Bowie új lemezét is eszembe juttatja. Nem azért, mert most mindenről Bowie jut eszembe, ez viszont kábé ugyanaz a jazzpop irány, amelybe ő is el (vissza)ment a végén. Ráadásul ez a Gourmand-lemez előbb is jelent meg mint a Blackstar, szóval le a kalappal a srácok előtt.

Terján: A Függés is jó szöveg ráadásul. Tipikusan a felsorolós felépítésű slam, bevált gyakorlat. A végén a Szózat-parafrázis, a „szóval végülis mindentől függetlenül függök attól, hogy hazádnak...” – ez olyan szép.

Stumpf: Igen. Nagyon szépen fut ki erre. Csakhogy addig nekem inkább értelmetlen hablaty. Ez a bajom a slammel. Hogy egy csomó baromságot össze kell hordani nagyon komolyan, azt üzenve, hogy én értelmiségi vagyok meg művész. Ennél még a rapet is jobban bírom.

Terján: A rapet meg a slamet csak mondjuk abban az esetben hasonlítanám össze, mint mondjuk az Akkezdet Phiai pár száma, amúgy irreleváns az összevetés.

Stumpf: Nem egészen.

Terján: Egy Pion-szöveget Dopemannal összevetni: ez számomra értelmezhetetlen.

Stumpf: Pedig igenis releváns az összevetés. Megmondom, miért. Egyik sem tud énekelni, de mégis mindkettő akarja a mikrofont, nagyon. Aztán: nem freestyle egyik sem, mindkettő előre megírt szöveget mond. Ráadásul mindkettő rímes szöveget szövegel. Csak míg a rap vállaltan suttyó általában, addig a slammer rohadt nagy értelmiségi, aki rettentő nagy művész, aki elvont képekben mondja meg, hogy szar „a rendszer”, ahelyett, hogy azt mondaná: szar a rendszer.

Terján: A slamet egyáltalán nem a művészetre, pláne nem a művészkedésre való törekvés táplálja, hanem az, hogy el akarnak mondani valamit egymásnak, ami foglalkoztatja őket, amiről van véleményük. A slam épp arra tökéletes, hogy akár tizenévesek ki merjenek állni a színpadra és elmondják a gondolataikat. Ezeknek egy része nem jó, egy nagy része közel sem művészi igénnyel történik, a slamszövegek jelentős része pedig elkopik és idővel eltűnik. Viszont: a jelenben értéket képvisel és közösséget is teremt, valamint x slamből kikerül pár olyan szöveg, amelyet évek múlva is idéznek majd és művészi értéket képvisel. Akkor jó egy szöveg, ha kivált valamit abból, aki hallja. Utálja, elbőgi magát, nevet, esetleg csak egy jó mondatot talál benne, ami elültet benne valamit; teljesen mindegy, mit, csak muszáj legyen rá reagálnia. Egyébként meg a szabadság része a legjobb, ha meg szar vagy, úgyis kifütyülnek és kidobolnak - a közönség nem hülye. Egy egész műfajt megítélni azért, mert trendi, szerintem iszonyú error. Olyan, mintha azt mondanám, hogy utálom a prózát, mert tegnap olvastam egy szar novellát a Nők Lapja különszámában. Valamint a felvetésedhez: a slamnek nem kell rímelnie, vagy ritmusosnak lennie, mint egy rapszövegnek, lehet pl. akár szabadvers, vagy egészen lírai is.

Stumpf: Na, témánál vagyunk. Az Üveggolyó jó zene, de nincs benne szöveg, most viszont itt a hatodik „dal”, a Röviden a dolgok végéről ft. Simon Márton. Ebben meg zene nincs. Ez elmondott próza. Lírai novella, mikrofonba mondva.

Terján: Kell egy ilyen erre a lemezre, már csak dramaturgiailag is. Nekem tetszik. Szép szöveg.

Stumpf: Ugorjunk. Hetes szám. Altató. Itt jön be, amiről írtál az előbb. Tizenöt éveseknek lehet, hogy üt. Aludj el szépen, kis Balázs-parafrázis, a szöveg ritmusa jó is, de. Mi is történik itt? Az értelmiségi művész megmondja a népnek. Túlzott jólét, szolgahajlam, választott szolgaság, muszáj hörögnöd. „Melyik hazugság örömteli?” Fogyasztásellenes közhelyek. Nagyon meg akarja mondani. Mit pap a templomban. Vagy mint a terpesztő metálzenész. „A rendszer”. „Nincs választásod, csak döntéseid.” Szabadság árán a biztonság illúziójába – tényleg tiszta metál. Tizenöt éveseknek tök jó is lehet. Hú, ezek értik a világot, értik, hogy „szar a rendszer”! Szerintem gáz.

Terján: Nem foglak meglepni, de szerintem ezzel a szöveggel sincs baj. Manapság iszonyatosan nehéz politikai témájú jó verset írni. Minden elévül holnapra, jelentését veszti. Ma már ciki egy schmittpálos poént benyögni, senki nem viccelődik nokiás dobozokkal és csak kevesen veszik a lapot, hogy ki az a Németh Lászlóné - valamint ezek nevetségesen apró dolgok, ha onnan nézzük, hogy 50 év múlva majd ki fogja tanítani a belőlük írt verseket a gimnáziumokban. Nekünk nem ül a nyakunkon egy Sztálin vagy Brezsnyev. A slam viszont tud a napi hírekre reagálni, mielőtt még feledésbe merülnének, ezt a szerepet tökéletesen be tudja tölteni. Értem persze, miért kerültek fel a lemezre ezek a szövegek, de szerintem is jobban tenné a Gourmand, ha jobban eltávolodna a közéleti iránytól. Hopp! Én már a Judie Jay-számnál tartok! A Slágergyanúnál. Neked hogy tetszik?

Stumpf: Nem annyira slágergyanús, mint ahogy a címe mutatja, de nyilván ez a rádióbarát dal.

Terján: Abszolút rádióbarát. Nekem a Jazz+Az ugrott be róla, mínusz irritáló Geszti Péter és kínrímek, mínusz szóviccparalimpia.

Stumpf: Pontosan! Tehát egyezzünk ki abban, hogy ez a dal: jó.

Terján: Az! Én már a Groove-nál vagyok.

Stumpf: Az egyik legjobb barátommal (dobos), amikor transzcendenciáról beszélgettünk egyszer, meg arról, hogy van-e Isten (nem voltunk józanok), üveges tekintettel belenézett az én szintén kocsányon lógó szemembe és közölte: „Én a groove-ban hiszek”. Gourmandék is, hallhatóan, ezzel a dallal pedig szép instrumentális misét celebrálnak neki.

Terján: Áááá, a Szexuális ragadozó! Na ez a szöveg szerintem szuper; „A nőknél az igen a nem, a nem a talán, a talán az igen. Most félsz, vagy izgalomba jöttél?” Imádom.

Stumpf: „Kimenekített, na de ki ne menekítene ki, mi?” Ez is jó. A dal egyébként nem kicsit hoz a nyolcvanasok undergroundjából. Még valami Neurotic-hatást is érzek, de egy kis URH, Bizottság, Sziámi is ott van benne. Amúgy itt van a legnagyobb dráma, elképesztő a dinamika, a váltás a refrénre hatalmas. Ez az irány a jó irány a Gourmand-nak.

Terján: Ezt mondom: az ilyen szöveg jobban megy a zenével valahogy.

Stumpf: Semmi politika, csak csajok, szex, érzelmi nyomor.

Terján: Pontosan.

Stumpf: Ahogy fokozzák, zeneileg… Hú, de erős.

Terján: Igen, csak jön és jön…

Stumpf: Jazzpunk.

Terján: Mégsem nyomja el a szöveget. Az utolsó mondat megvolt? :)

Stumpf: Hogy mire való az ízesített koton?

Terján: Aha.

Stumpf: :) Ma is okosabbak lettünk. Nem írom ide. Aki akarja, majd meghallgatja magának. :) Már csak egy dal van. Nyelvemlék.

Terján: Kicsit túl sok benne a szkreccs. De ez csak szőrszálhasogatás.

Stumpf: Azt hasogattuk most rendesen. A szőrszálat.

Terján: Miközben a lényeg, hogy jó az egész lemez.

Stumpf: Jó, hogy elkészült. A zene világszínvonalú. Na nem a kompozíciók - azok ritkásan vannak, az instrumentális dalokban főleg, ami nagyon helyes, mert amikor szöveg van, akkor azt tényleg nem nyomja el a zene. A kivitelezés, a stílusismeret, az ízlés és a tudás – ez viszont megvan a zenészekben végig. A slam meg... El kell ismerjem így a végén, hogy inkább száz őszintén és szabadon mondott butaság, öntetszelgő közhely, mint egyetlen jól kiagyalt, slágergyanús, unalmas hazugság arról, hogy óbébi. Inkább művészieskedő szabadság legyen mint kiszámított popunalom. Itt utóbbi nincs egyáltalán.

Terján: Rendben van ez a lemez. Első lemeznek, kísérletnek, az első hazai jazzes spoken word-formációtól pedig több mint rendben.

Stumpf: Esztétikailag mondjuk akár kritika is lehetne a dicséret, hogy ugyanis a zene születhetett volna simán New Yorkban, hogy nincs hazai íze egyáltalán, vagy csak az instrumentálisoknál, minimális. Egy praktikus ok van viszont, amiért ez előny, nem hátrány. Hatalmas előny mégpedig. Ez pedig pont az, hogy meg tudjuk hallgatni az anyagot élőben Budapesten és nem kell New Yorkig utaznunk.

Terján: Élőben ráadásul sokkal jobban működik a kölcsönhatás a zene és a szöveg között, szóval koncertre biztos érdemes menni.

Stumpf: Csütörtök este akkor elmegyünk a Corvintetőre?

Terján: Simán.