Góbé: Pofátlanul felvállaljuk, hogy népdalokból ihletődünk

„Produkciójuk népzenének nem elég autentikus, könnyűzenének folkos, a komolyzenei hatások miatt végképp besorolhatatlan” – olvasható a honlapotokon. Akár kritika is lehetne.

Kiss-Balbinat Ádám: Nagyon nehéz dolgunk van akkor, amikor megkérdezik tőlünk, hogy milyen zenét játszunk. Mondok egy példát: taxiban utazunk, s miután bepakoltuk a hangszereket és elindultunk, az előzékeny sofőr megkérdezi: „Ti egy zenekar vagytok, ugye?” „Igen” –  érkezik részünkről a válasz. „És milyen zenét játszotok?” Ekkor feszengve nézünk egymásra a kocsiban, hogy most vajon melyikünk vállalja, hogy belezavarodik a válaszadásba. Jobb híján világzenének szoktak besorolni minket. És ez valamilyen szempontból jogos is, hiszen világzenei kategóriába általában azokat a zenekarokat sorolják, akik minden egyéb műfajból kilógnak. 2011-ben elindultunk az A38 Hajó és a Szerencsejáték Zrt. szervezésében akkor első ízben megrendezett Talentométer tehetségkutató versenyen, népzene/világzene kategóriában. Versenytársaink között akadt jazz-trió, reagge/ska-zenekar, D&B, kortárs-fúziós, progresszív és nemzeti rockot játszó együttes is. Legalább ennyi minden fér bele a világzene kategóriába! Erős volt bennünk a versenyszellem, így azt találtuk ki, hogy autentikus népzene helyett olyan feldolgozásokat játszunk, amelyekben egyenként megidézzük az ellenünk versenyzők zenei stílusait. Ez pedig végül olyan sikeres lett, hogy a közel hetven zenekar közül nekünk ítélték a kategória első helyét és a közönségdíjat is. Azóta ez a műfaji sokszínűség kicsit a Góbé névjegye is lett. 

Vizeli Máté: Nagybátyám, aki népzenész, amikor meghallgatta a lemezünket, azt kérdezte tőlem: mik vagytok ti, ismeretterjesztő zenekar? Mintha az album kb. folk-discovery lemez volna. Egyébként nem pusztán hülyeségből csináljuk azt, hogy minden dal más stílusban van: meg akarjuk tartani az eredeti népdal hangjait, tempóját, ritmusát, ahogy éneklik és játsszák, mintha autentikus kíséret szólna alatta. Ezért mindig megkeressük pont azt a zenei közeget, amelyet úgy hozzájuk lehet illeszteni, hogy lehetőleg semmi ne sérüljön, sőt, a kettő koherens egységet alkosson. 

Reagge-ben például nehéz volna legényest feldolgozni, nem? 

Vizeli: Igen, ezért nem is csinálnánk. Swingben viszont lehet, mivel az zeneileg gyakorlatilag ugyanaz. Meg fordulót is. Az összes kétnegyedes lüktetésű forgatós vagy legényes táncot fel lehet dolgozni swingben. Egyszer nagyon örültem egy olyan véleménynek, hogy amit mi csinálunk, az 80-90 százalékban hozzásimul az eredeti népzenei anyaghoz. Amikor a Zeneakadémia lapjában megjelent rólunk egy cikk, az volt a címe: A könnyűzene kodályi fordulata? A szerzője szerint ugyanis mi azt próbáljuk megcsinálni a könnyűzenében, amit Kodály és Bartók csinált a komolyzenében. Népzene-alapú popzenét próbálunk csinálni. 

„A rossz feldolgozás minderre nem figyel, csak ad hoc ötletek alapján párosít eltérő zenei világokat, egymást kioltó hangszíneket, kommersz zenei fordulatokkal és zenei formák ismerete nélkül. Ha én a palatkai zenében kicserélem a brácsát kobozra, és dobkísérettel látom el, attól az még nem lesz jobb, érdekesebb, csak rosszabb lesz” – nyilatkozta Árendás Péter, a Tükrös zenésze nyáron a Mandinernek. Egyetértenek vele? 

Kiss-B.: Egyet. A rossz feldolgozásoknak mi sem vagyunk a hívei. Eredeti környezetében a népzenét alapvetően tánc alá húzták a zenészek, számon tartva, hogy melyik — éppen a zenekar előtt figurázó — táncosnak mi a kedvenc nótája, stb. Ennél az oknál fogva már önmagában az is feldolgozásnak minősíthető, ha a szóban forgó (például) magyarpalatkai muzsikát egyáltalán színpadra visszük. Attól a pillanattól fogva, hogy nem az eredeti környezetében szólal meg, nem Palatkán muzsikáljuk, alapvetően nem is palatkaiaknak, hanem egy koncertteremben, budapestieknek és/vagy külföldiek számára, a műsor pedig meg van szerkesztve, nos onnantól kezdve feldolgozásról beszélünk. Máskülönben ez a feldolgozás-kérdés nem ilyen egyszerű. Legalább negyven vagy ötven éve kísérletezünk azzal, hogy miként lehet jó feldolgozást csinálni (ha most a többszáz éves műzenei feldolgozásokat nem vesszük számításba). Hatalmas elődöket tudhatunk magunk mögött: Sebő-Halmos duó, Muzsikás együttes, Kolinda, stb., hogy csak az elsőket említsem. Mi is kísérletezünk. 

Vizeli: Elég hamar rájöttünk, hogy úgy nem lehet feldolgozást csinálni, ha nem tanuljuk meg jól az eredeti, autentikus népzenét. Az alapítás utáni első héten le is tettünk a feldolgozásokról, pedig eredetileg már az elejétől fogva erről szólt volna az egész zenekari munka… Attól kezdve négy évig nem nyúltunk feldolgozáshoz, és azután sem azért álltunk neki, mert úgy éreztük, eljött a pillanat, hanem mert jött a Talentométer. Közben a Zeneakadémiára járunk/jártunk népzene szakra, úgyhogy párhuzamosan sajátítjuk el a népzenét és tanulunk bele a feldolgozáskészítésbe. De nekünk már csak a stílust kellett tanulnunk a népzenében, a komoly klasszikus zenei előképzettség miatt technikai nehézségeink nem voltak. 

Hogy alakult a zenekar? 

Vizeli: A konziban zeneszerzést is tanultam többek közt Kocsár Miklósnál, s harmadéves gimnazista koromban írtam egy Country Suite című darabot, amelyben az amerikai és ír countryzenét ültettem át 21. századi komolyzenei kontextusba, amit elő is adtunk egy tanszaki koncerten.   

Kiss-B.: Én pedig egy másik srác darabjában hegedültem ezen a koncerten, és hallottam Máté kompozícióját. Koncert után felhívtam, gratuláltam neki a darabhoz, és felkértem, hogy írjon nekem egy hasonló lélegzetvételű művet, azzal a kikötéssel, hogy ne amerikai, hanem magyar dallamokat dolgozzon föl benne.

Vizeli: És akkor Ádám még nem is tudta, hogy népzenész-családból jöttem, csak attól kezdve, hogy elkezdtem a konzit, három évig egyáltalán nem foglalkoztam népzenével. Így ezzel a felkéréssel elszabadította a poklot. Otthon elővettem a régi Téka-lemezeket, mindent, ami megvolt. S aztán megírtam a Transylvanian Suite-et, amit egy évvel később adtunk elő úgyszintén egy tanszaki koncerten, aminek hatalmas sikere volt, így még sokszor el kellett játszanunk szerte az országban. 

Kiss-B.: Később ez a jó kis csapat (Egervári Mátyás, Szimán Kristóf illetve mi ketten) együtt maradt, és egyre több projektben kezdtünk részt venni. Szimán Kristóf aztán Bécsbe költözött, s később csatlakozott Csasznyi Imre, Timár Márton és Czupi Áron az együtteshez.

És miért Góbé? 

Kiss-B.: Szólt valamelyikünk, hogy Szentendrén, a skanzenben lesz egy verseny, bordalokat kell feldolgozni Márton-napra. Ez volt a III. Bornépek dalai verseny 2007-ben. És a pályázati adatlapra rá kellett írni a zenekar nevét. De hát nekünk nem volt nevünk, megbeszéltük, hogy másnapra mindenki jön egy ötlettel. Góbé lett belőle, ami az én ötletem volt. Székelyföldi születésűként megtaláltam magamnak ezt a székelyek által használt kifejezést, amiről úgy éreztem, hogy több szempontból is ránk illik, hűen kifejezi azt, amilyenek vagyunk, és ahogyan a zenéhez állunk. A góbé eredeti jelentése egyébként balga. Általánosan elterjedt értelmezése csavaros észjárású, vicces ember, s mi magunkra vállaltuk ezt a figurát.

 A Fonó vezetője, Horváth László azt nyilatkozta a Heti Válasznak, hogy nagy baj van, ha már az olyan, ifjú tehetségek sem tudnak bekerülni a Petőfi Rádióba, mint a Góbé. 

Kiss-B.: Hízelgő gondolat. Köszönjük. De alapvetően nem azért van baj, mert a Góbé nem tud bekerülni a Petőfi Rádióba. Előbb-utóbb a közönségünk ki fogja követelni magának, ha ki akarja. Addig még nekünk is akad egy kis gyakorolnivalónk. A baj inkább az, hogy sok magyartalan magyar zene szól a Petőfi Rádióban. Annyira erős az amerikai hatás, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. Ha angolszász nemzet lennénk, aminek a dallamhagyatéka, szövegprozódiája hajaz erre, akkor mindez rendben volna. De keletről jött nemzetként hiába vagyunk egy globalizált 21. században, nem csak csacsiság, hanem egyenesen bűn nem abból a zenei hagyományból építkeznünk, amely Európában is kuriózum. Két éve lett Emmy-díjas a Mumford and Sons, ami a csúcsokat bendzsóval, gitárral és nagybőgővel, meg az angolszász zenei hagyományból következő többszólamú énekkel érte el. Nem kell ahhoz feltétlenül népdalokat feldolgozni, hogy az ember magyar zenét írjon vagy énekeljen. Persze mi pofátlanul felvállaljuk, hogy népdalokból ihletődünk. 

Provokálni szeretnének? 

Kiss-B.: Igen, szeretnénk egy kicsit provokálni is. Tessék magyar zenét írni! Mi, magyarok Európában zeneileg kakukktojás vagyunk. A mi zenénk, a magyar népzene alaprétege, a pentaton-skála keletre mutat, nem nyugatra. Nyugaton alig találunk zenei rokonságot, keleten viszont csak azt találunk. Ha valamiről, erről nem lenne szabad lemondanunk. A pentatont egyébként sok zenei irányzat használja, tk. a reagge vagy a blues, de a rock is. Mi igyekszünk megtalálni ezeket a kapcsolatokat, hogy ismerősként csengjünk a hallgatóink fülében, de nem szeretnénk magyartalan zenét csinálni. Bár találtunk már saját számunkban is utólag is ilyen hibákat (például magyartalan prozódiát), de igyekszünk ezeket utólag javítani. Újraírjuk a régi számainkat, ha szükséges. Igyekszünk rengeteg könnyűzenét is hallgatni a komolyzene és népzene mellett; a Góbé egy szabadegyetem a számunkra.  

Népzenén belül mit kedvelnek? 

Vizeli: Én mindig  azt igyekszem a legjobban átélni, amit épp játszom, de a dunántúli a legmeghatározóbb számomra, mivel nagykanizsai vagyok és édesapámék azt muzsikálták a legtöbbet, ezen nőttem fel.  

Kiss-B.: Valahogy a zenekarnak védjegye lett a bogyiszlói muzsika. Ennek az az érdekessége, hogy a huszadik század második felében komoly változáson ment keresztül Bogyiszló zenei élete azzal, hogy két zenekar, a vonós- és a tamburazenekar egyesült, amivel unikális hangzás jött létre.  A Góbéban is van hegedűs és primtamburás, brácsás és brácstamburás és nagybőgős, amilyen hangszerek ebben az egyesült bogyiszlói zenekarban is vannak. Magyarországon kevés zenekar tudja kiállítani ezt a hangszerparkot. Az én jóvoltomból sok erdélyi muzsikát is játszunk, mivel én ott nőttem fel. Nagyon szeretem a kalotaszegi zenét, mivel édesapám ágán minden felmenőm kalotaszegi, a palatkai muzsika is közel áll a szívemhez, meg hát a székelyföldi is. 

Milyen úgy táncházban zenélni, hogy számos zenét, ami a szívük csücske, soha nem kérnek? 

Vizeli: Én például mezőszoporival, kőrispatakival, erdőszombattelkivel csak a népzene tanszéken találkoztam, ezeket táncházban nem játsszuk, hacsak valami elvetemült táncegyüttes le nem téved, akik épp ezt kérik, mert mint koreográfiák, amúgy elő szoktak fordulni.  

Kiss-B.: Két évig voltunk a Fonó szerdai táncházának állandó zenekara, amióta onnan eljöttünk, nincs saját táncházunk. De égető szükséget érzünk az iránt, hogy gyakorlatban maradjunk. Hogy mit kell húzni a táncházban, az változó trend. Amikor a hetvenes években elindult a mozgalom, a széki, a dunántúli, a szatmári és a méhkeréki román volt a favorit. Ma letépik a zenészről a ruhát, ha egy budapesti folkkocsmába nem kerül elő a szászcsávási. Csávásit a kilencvenes évek előtt sehol nem játszottak. Kalotaszeg és Palatka aránylag állandó, de a többi divat kérdése. Ki emlékszik ma már a méhkerékire? Néhány táncegyüttes vagy a lelkes zenészek talán, de a nagyközönség nem követeli ki magának. Mi kiszolgáló személyzet vagyunk a táncházban, ha olyat játszanánk csak, amit csak mi szeretünk, egy idő után felkopna az állunk. 

Sokan hangsúlyozzák a világzene és a feldolgozás hídszerepét. De kielégítő egy zenésznek a puszta hídszerep? 

Kiss-B.: Kodályék azt írják az 1900-as évek elején, hogy a népzenére kell a ruha, hogy amikor bejön faluról városra, akkor ne szégyelje el magát. A mai napig van egy ilyen filozófia, ami közelebb akarja hozni a magyar népzenét az emberekhez. De ahogy Jánosi András, drága hegedűtanárom mondaná: a népzenét nem kell közelebb hozni, ennél közelebb már nem lehet, mint amilyen közel most van! Ez már megvan! Itt van az orrunk előtt, csak meg kell szimatolni, használni kell. Van mit: a magyar népzenében történelem és idő torlódik össze, párszáz évente kimutatható benne egy új réteg. A gyermekmondókáink a legősibbek, ezek többezer évvel ezelőtti zene köznyelv maradványai.  

Vizeli: A komolyzenei stílusok időben határolódnak el, a népzeneiek viszont térben, hiszen a különböző stílusok folyamatosan léteztek egymás mellet, csak különböző helyeken. Az az érdekes, hogy még társítani is lehet zeneileg klasszikus stílusokat népzeneiekhez. Felfedezhetőek a magyar népzenében a bécsi klasszika hatásai, ami a marosmenti zene, például a vajdaszentiványi és hasonlók, vagy a romantikáé is, például a szatmári és az újabb stílusú kalotaszegi népzenében rejlik, viszont ami a mezőségi, olyan kimondottan nincs a komolyzenében.  A mezőségi amolyan gregorián-utánérzés, csak a gregoriánban nincs terc.  

Kiss-B.: Mi, magyarok népzenei világnagyhatalom vagyunk. Belátjuk vagy sem, ez így van, és meg kellene tanulnunk büszkének lenni rá. Ahogy a japánok híresek a karatéról, a spanyolok a bikaviadalról, úgy mi erről lehetnénk híresek a nagyvilágban. Mert akármilyen nagy nemzetek vesznek körül, egyik sem büszkélkedhet ennyire gondosan felgyűjtött, választékos, a mai napig élő, falvanként tagolt, több ezer évre visszamutató népzenei hagyománnyal, mint mi. Csak ez a tény nincs mindenkinek az arcába tolva. Mi megpróbáljuk valahogy belecsempészni a feldolgozásokba azt az élményt, életérzést, amikor a kalotaszentkirályi tánctáborban hajnali ötkor még megy a szapora meg a hajnali egymás után, húzzák a cigányzenészek, ropják a táncosok; mi ezt éltük át kamaszkorunkban, nagy hatással volt ránk. 

 Ez van! – a lemez címe. Mi van? 

Kiss-B.: Kijavítanálak a hangsúlyozásban. Nem ez van, hanem ez van. Ettől kezdve tehát nem kérdés, hogy mi van. Van a népzene, a népzenei feldolgozás, a kultúra, hogy magyarok vagyunk, az, amit hozunk magunkkal, amihez mi nem adunk hozzá, csak keressük az összekapcsolódó elemeket. Sugallni akarjuk az embereknek, hogy – amint a szövegünk szól – „ez van – ha Dunáról fúj a szél”. Ez a „Dunáról fúj a szél” olyan magyaros dolog, mi így szeretjük, így élünk itt. 

Vizeli: Ha az elejére teszed a hangsúlyt, akkor meg az azt mutatja, hogy mi, a zenekar most így állunk, így gondolkodunk.

Fotók: Somfai Sándor