De mi is az a krími háború? – Krími háború a magyar sajtó tükrében I.

Manapság angol, francia, török és orosz vadászgépek kergetőznek a Közel-Keleten, miközben a Krím-félszigetet egy huszárvágással vette vissza Oroszország Ukrajnától. Az elmúlt évek nagyhatalmi viszályainak gyökerei egészen a tizenkilencedik századig nyúlnak vissza: 160 éve egyszer már egymásnak feszült Európa és Oroszország a keleti kérdés mentén.

Sorozatunkban a korabeli magyar sajtómunkások szemüvegén keresztül próbáljuk majd megérteni a másfél évszázada végbement nagy háború eseményeit, amely az első volt a modern háborúk sorában, megelőlegezve a huszadik század világháborúinak borzalmait. Terjeszkedő, autoriter Oroszország; cártól rettegő demokrata Európa; a nyugat segítségét kereső Törökország; és mindennek közepén Ausztria, benne a rebellis tartományaként alávetett Magyarországgal. Első körben megvizsgáljuk, hogy miért is tört ki a háború.

Egy rendezetlen kérdés

A hosszú XIX. század hatalmi politikájának meghatározó problémája volt, hogy hogyan rendezik az európai hatalmak az úgynevezett „keleti kérdést”, pontosabban: kik és hogyan töltik be az Oszmán Birodalom meggyengülésének következtében kialakuló hatalmi vákuumot. A kérdés rendkívül összetett és többrétegű volt. A soknemzetiségű, muzulmán birodalom névleges és tényleges hatalma stratégiai fontosságú területekre terjedt ki Észak-Afrikától kezdve egészen a Fekete-tengerig és Perzsiáig. A modernizálásban lemaradt birodalmat belső ellentétek és külső erők fenyegették.

A külső erők között első számú volt Oroszország, mely a XVIII. század vége óta a bizánci örökség és a gazdasági érdekek által fűtve Konstantinápoly és a szorosok elfoglalására, az e cél szolgálatába állított pánszlávizmus jegyében pedig balkáni szláv népek felszabadítására törekedett. Másodsorban a birodalmon keresztülhúzódó, Indiába vezető út miatt a térség rendkívül fontosnak számított az Egyesült Királyság külpolitikájában is. A Balkán viszonylatában a Habsburg Monarchia is érdekelt volt, míg az évszázad közepére erejét visszanyerő Franciaország is rendelkezett bizonyos gazdasági érdekekkel a térségben.

Keleti kérdések (Köztes-Európa Térképtár)

A keleti kérdés nyitányát a történészek 1774-re, az 1768 óta tartó orosz-török háborút lezáró kücsük-kajnardzsai békekötés idejére teszik. Az 1853-ban kialakuló orosz-török konfliktus alapjait is itt kereshetjük. Az 1774-es békével Oroszország szabad kijárást szerzett a Fekete-tengerre Kerszon, Azov, Kercs és Enikale kikötők megszerzésével; a Krími Kánság névleg független lett, de tíz éven belül annektálta Oroszország; a cár protektorátust nyert az Oszmán Birodalom keresztény alattvalói fölött, valamint beavatkozási jogot a dunai román fejedelemségekben. Az orosz kereskedelmi hajók szabadon hajózhattak keresztül a Dardanellákon. Oroszországban eközben teret nyert a nézet, hogy az oroszoknak el kell foglalniuk az egykori Bizánc fővárosát és visszaállítani az ortodox császárságot. A következő évtizedek háborúi ennek jegyében indultak Európa „beteg embere” ellen.

A keleti kérdés a nyugati hatalmakat is foglalkoztatta, ha másért nem, akkor Oroszország nem kívánatos térnyerése miatt mindenképpen. Ettől független érdekei is voltak az ereje teljében lévő Európának. India, az Egyesült Királyság legfontosabb gyarmata felé az oszmánok területein keresztül vezetett a legrövidebb út. Így az angolok a korszakban inkább a már jól ismert intézményekkel rendelkező oszmán állam fenntartása mellett tették le a voksukat, párosítva ezt az oszmán alattvalók egyenlőségét elősegítő liberális reformtörekvések (Tanzimat) erős támogatásával a birodalmon belül.

Európa „beteg embere”

Ettől függetlenül szinte folyamatosan fogalmazódtak meg – főleg az orosz udvarban – a felosztási tervek Angliának és Ausztriának tett ajánlatok formájában. A háttérben Oroszország és Anglia vetélkedése húzódott meg: Oroszország a melegtengeri kijárat keresésével Anglia tengeri hegemóniáját kívánta megkérdőjelezni – ezzel egy időben fenyegetve a korszak szuperhatalmát a Távol-Keleten. A szűkebb régióban, a szárazföldön pedig Ausztria állt az orosz ambíciók – és hadseregek – útjában diplomáciailag és katonailag.

Az első nagyobb próbatétel keleten Napóleon egyiptomi hadjárata és a szerb szabadságharc után az 1821-ben kirobbant görög szabadságharc volt. A nem hivatalosan Oroszországból támogatott mozgalmat eleinte hivatalosan a nyugati hatalmak és a cár is elítélte, később viszont a nyugati filhellén mozgalmak és Mohamed Ali egyiptomi kormányzó közbeavatkozásának hatására közösen lépnek fel a Portával szemben. Az ennek nyomán kirobbanó orosz-török háború során az oroszok elfoglalták a fejedelemségeket, végül 1829-ben, a drinápolyi békében kaukázusi területek mellett Oroszország megszerezte a Duna-torkolat ellenőrzését és jogot nyert a román fejedelemségek megszállására, amíg az oszmánok nem fizetik ki a kiszabott jóvátételt.

A béke autonómiát biztosított Szerbiának is, kiterjesztve az orosz befolyást a Balkánon. A kiinduló konfliktus végeredménye egy független, de kis méretű Görög Királyság létrehozása lett – az angolok úgy gondolták, hogy így megakadályozhatják az orosz befolyás kiterjesztését a görög területekre.

A háború színtere

A keleti kérdés szinte állandóan napirenden volt a következő évtizedekben. A harmincas években az egyiptomi kormányzó, Mohamed Ali önállósulási törekvései jelentették a fő problémaforrást. A franciák által támogatott Mohamed Ali nem egyszerűen függetlenséget akart: az Egyiptomban véghezvitt gazdasági és katonai modernizáció célja egy új, arab birodalom létrehozása volt. Egy önálló, modern és erős hatalom megjelenése a térségben nem volt összhangban az európai nagyhatalmak terveivel: 1833-ban meglepő módon éppen Oroszország sietett a törökök segítségére Alival szemben – ez a kiegyezés viszont az Egyesült Királyság érdekeit sértette.

A kérdés végső rendezésére hosszas diplomáciai és katonai huzavona után 1840-ben, Londonban került sor: Mohamed Ali elismerte a szultán főségét, flottáját átadta az oszmánoknak, hadserege méretét lecsökkentette, uralmát pedig csak Egyiptomban és Szudánban gyakorolta. A keleti kérdés egy ideig nyugvópontra jutott.

Az egyoldalú rendezés kísérlete

A keleti kérdés összetettsége szinte állandó alkalmat nyújtott a beavatkozási joggal rendelkező hatalmak számára egy konfliktus kiprovokálására. 1852-ban ezt az okot a jeruzsálemi szent helyek körül kialakuló vita szolgáltatta az orosz cárnak. A vita oka mai szemmel nézve szinte banális volt: a szentföldi katolikus szerzetesek kulcsot kaptak a szent templomokhoz, melyekhez addig csak az ortodoxok fértek hozzá.

A negyvenes, ötvenes években egyre több francia katolikus zarándok érkezett a Szentföldre és egyre gyakrabban keveredtek nem egyszer véres összetűzésbe az Oroszországból érkező ortodox zarándokokkal. A szent helyek felügyelete miatt kialakuló diplomáciai konfliktusban a franciák az 1740-es kapitulációra, az oroszok az 1774-ben megkapott védnökségre hivatkoztak; a franciák ezt az igényüket flottájukkal, az oroszok pedig a dunai román fejedelemségek elfoglalásának – zálogba vételének – ígéretével nyomatékosították.

Miklós cár elérkezettnek látta az időt a keleti kérdés egyoldalú rendezésére. Több dolog is erősítette az orosz vezetés helyzetértékelését: III. Napóleon 1851-es puccsa után lehetetlennek tartották az angol-francia együttműködést, a magyar szabadságharc leverésében 1849-ben nyújtott segítségükkel pedig lekötelezettnek látták az ifjú osztrák uralkodót, Ferenc Józsefet – ráadásul 1852-ben sikeresen együtt is működött a két nagyhatalom a montenegrói felkelés ügyének rendezésében. 

A cár bízott a hadsereg erejében és egy esetleges dunai hadjárat esetén a balkáni ortodoxok felkelésében. 1844-es londoni látogatása után a cár úgy gondolta, hogy bírja a britek támogatását: 1853 elején a szentpétervári angol követtel több alkalommal is beszélt az Oszmán Birodalom felosztásáról. A nagyhatalmak fővárosában állomásozó orosz követek is igyekeztek csak jó híreket közölni a cárral, sőt: a párizsi követ gyanította, hogy jelentéseit egyenesen cenzúrázzák a pétervári udvarban.

Múló események 1853-ból

A szent helyek körüli vita rendezésére és az orosz befolyás visszaállítására Miklós cár 1853 februárjában követet menesztett Konstantinápolyba a hatvanöt éves veterán, Mensikov herceg személyében. Mensikov személye nem ígért sok jót a békére nézve: a konstantinápolyi brit követ, Seymour jelentésében rámutatott, hogy már a követ katonai múltja is egyfajta jelzés. Az orosz követ feladata az volt, hogy erőszakolja ki a katolikusok javára hozott döntés eltörlését és erősítse meg Oroszország védnöki jogait az ortodoxok felett – ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a Porta átengedi a Balkánt Oroszországnak. Cserébe defenzív szövetséget ajánlott a szultánnak Franciaország ellen – mindeközben pedig elutasítás esetére lázasan készült a dunai fejedelemségek elfoglalására és függetlenségük kikiáltására. Mensikov nem igazán erőlködött, hogy megnyerje az oszmánokat: udvariatlanul, civil ruhában jelent meg az uralkodó előtt, majd a követelte a külügyminiszter leváltását.

Az oszmánok a francia és az angol követekhez fordultak, Párizs és London azonban még nem döntött flottáik kiküldése mellett. A veterán diplomatára, Stratford Canningre vártak, hogy visszaérjen Isztambulba. Canning arra bíztatta az oszmánokat, hogy álljanak ellen Mensikovnak: ennek megfelelően április 23-án arról tájékoztatták az orosz követet, hogy a szent helyek kérdésében elfogadják az orosz követeléseket, egyéb tekintetben nem. Mensikov május ötödikén egy revideált változattal állt elő, azzal fenyegetőzve, hogy ha nem fogadják el a törökök, akkor megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat. Az újabb visszautasítás után Mensikov és az orosz követség május 21-én elhagyta Konstantinápolyt.

Furcsa háború a dunai fronton

Június végén Miklós cár annak ellenére rendelte el a dunai román fejedelemségek megszállását, hogy az angol és francia hajóhadak lehorgonyoztak a Dardanellák közelében. Az összességében nyolcvanezer főt számláló orosz hadosztályok július 2-án átlépték a Prut folyót, majd elfoglalták Bukarestet. Ausztria válaszul mozgósított a déli határon. A törökök megerősítették a dunai erődöket és a térségbe vezéreltek egyiptomi és tunéziai csapatokat. A cár és az orosz vezetés egyértelművé tette, hogy csak garanciaként foglalják el a fejedelemségeket, de a román fejedelmek azt az utasítást kapták a cártól, hogy szakítsanak meg minden összeköttetést a Portával és mostantól Oroszországnak adózzanak. Ez megrémítette az európai hatalmakat: úgy tűnt, hogy Oroszország egyszer és mindenkorra fel akarja számolni a status quot.

III. Napóleon már a hadmozdulat előtt együttműködést ajánlott fel a briteknek, azonban Lord Aberdeen miniszterelnök nem akarta háborús cselekménynek tekinteni az orosz előrenyomulást. Eléggé egyedül volt a kérdésben: a korábbi külügy-, most belügyminiszter Palmerston, a helyben lévő diplomaták és a sajtó is egyre erősebb oroszellenes hangot ütött meg. A román fejedelmeknek kiadott utasítások hírére megmozdulni látszottak az európai hatalmak: Ausztria délen mozgósított, a britek és a franciák pedig a hajóhadukat indították útnak.

Medvetánc: karikatúra a háború előestéjén

Eközben Bécs – együttműködésben a többi nagyhatalommal – megpróbálta békés úton rendezni a kérdést: augusztus elején egy jegyzékben erősítették meg az oroszok kücsük-kajnardzsai és drinápolyi jogait. A bécsi jegyzék elnagyolt szövegezése nem volt egyértelmű: a cár az első változatot el is fogadta volna, de a Porta által kért módosításokat elutasította. Szeptember végén Miklós még találkozott Ferenc Józseffel Olmützben, eredményt azonban nem ért el felosztási terveinek megismétlésével.

Szeptemberre tehát a diplomáciai megoldás elbukott, az oroszok pedig megszállva tartották a két dunai fejedelemséget. Konstantinápolyban egyre erősebb lett a háborúpárti hangulat, különböző vallási csoportok tüntetésekén követelték a hadüzenetet. A szeptember 26-án tartott nagytanács is ezt javasolta a szultánnak, aki végül október 4-én ultimátumában a fejedelemségek két héten belüli kiürítését követelte Pétervártól. A törökök számítottak a nyugati sajtó erejére, és komoly összegeket fordítottak egy számukra pozitív brit sajtókampányra a londoni követségen keresztül.

A nyugaton Vidint, keleten Szilisztrát megerősítő balkáni oszmán hadsereg vezetője, Omer pasa az ultimátum lejárta után több helyen átkelt a Dunán és megtámadta az oroszokat. Miklós cár előrenyomulást követelt, de az orosz sereget vezető Paszkevics inkább kivárt: meg akarta erősíteni a Duna vonalát, hogy az később bázisul szolgáljon a várva várt keresztény felkeléseknek. Egyre inkább úgy tűnt azonban, hogy nem lesznek ilyen felkelések, ahol pedig igen, ott Omer pasa csapatai kemény kézzel csaptak le. Közben a kaukázusi fronton is megindult a harc.

A szinopei „vérengzés”: Európa kötélnek áll

Még ekkor is úgy tűnt, hogy csupán egy újabb orosz-török háború alakul ki, amelyből már sokat látott a világ. November 30-án aztán a fekete-tengeri orosz flotta megtámadta a Szinope kikötőjében állomásozó török flottát, majd hat napig bombázta a várost. A török flotta megsemmisült, a támadásnak több ezer áldozata volt. A nyugati sajtóban mészárlásnak beállított támadás – jogossága ellenére – felháborította a nyugati közvéleményt. December 5-én a nagyhatalmak ismét osztrák közvetítéssel egy újabb javaslatot prezentáltak a cárnak: ha kivonulnak a fejedelemségekből, akkor az Oszmán Birodalom közvetlenül tárgyal velük a békéről és megerősíti korábbi jogait. 

A brit miniszterelnök, Lord Aberdeen továbbra is támogatta a tárgyalásokat, de a kormányból időlegesen kilépő Palmerston, illetve az őt támogató, egyre hangosabb brit sajtó keményebb fellépést követelt. Hasonló véleményének adott hangot a brit külügyminiszter, Clarendon is, ráadásul III. Napóleon is úgy gondolta, hogy a szinopei események nem maradhatnak megtorlatlanul. Aberdeen kénytelen volt elfogadni a hangulat változását: a brit-francia flotta 1854. januárjában behajózott a Fekete-tengerre. Válaszként Pétervár még egyszer megpróbálta megszerezni a közép-európai hatalmak támogatását, de a Bécsbe küldött Orlov üres kézzel tért vissza a fővárosba.

Ivan Aivazovsky: Orosz hajók a szinopei csatában

1854 elején azonban III. Napóleonban, egészen pontosan minisztereiben ébredt fel még utoljára a békevágy. A hatalmat államcsínnyel átvevő császár korábban a katolikus lobbi hatására, támogatásuk megnyerése érdekében állt bele a szentföldi konfliktusba, a háborút pedig első sorban azért támogatta, mert úgy gondolta: szüksége van egy dicsőséges győzelemre és a britek szövetségére hatalma megszilárdításához. Januárban azonban egyre erősebbek lettek azok a vélemények, melyek úgy látták: Franciaországnak nem érdeke a háború, amely leginkább brit birodalmi érdekeket képvisel. Az elbizonytalanodott Napóleon január végén közvetlenül a cárt kereste meg levélben, melyet a sajtó is publikált. A levélben osztrák közvetítéssel tárgyalásokat szorgalmazott: ha a cár kiüríti a fejedelemségeket, a britek és a franciák visszavonják a flottát.

Miklóst azonban ekkor már nem lehetett meggyőzni. Február 16-án megszakította a diplomáciai kapcsolatot az Egyesült Királysággal és Franciaországgal, Napóleon ajánlatát pedig visszautasította. A nyugati hatalmak február 27-i ultimátumára nem is válaszolt. Március 27-én Franciaország és az Egyesült Királyság hadat üzent Oroszországnak, április 10-én pedig szövetséget kötöttek a Portával. Kitört a háború.

*

Irodalom:

BODNÁR, Erzsébet: A keleti kérdés és a Balkán az orosz külpolitikában a 19. század első felében. Hungarovox. 2008.

BRIDGE, F.R. és BULLEN, Robert: The Great Powers and the European States Sytem. Pearson Education Limited. 2005.

DIÓSZEGI, István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939. História. MTA Történettudományi Intézete. Budapest, 1997.

FIGES, Orlando: The Crimean War: A History. Metropolitan Books. 2011.

GOLDFRANK, David M.: The Origins of the Crimean War. Longman. 2001.

HOLLAND, Thomas Erskine: The European Concert in the Eastern Question. A Collection of Treaties and Other Public Acts. Clarendon Press. Oxford, 1885.

MOWAT, R. B és OAKES, Augustus: The Great European Treaties of the Nineteenth Century. Clarendon Press. Oxford, 1930.

ORMOS, Mária és MAJOROS, István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó. Budapest, 2003.

RUSSEL, William Howard: The British Expedition to the Crimea. G. Routledge & Co. London, 1858.

SCHROEDER, Paul W.: Austria, Great Britain and the Crimean War. The Destruction of the European Concert Cornell University Press. 1972. 

TRAGER, Robert F.: Long-Term Consequences of Aggressive Diplomacy: European Relations after Austrian Crimean War Threats. In: Security Studies. 21. évf. 2. szám.

*

A cikksorozat Pintér Bence 2015-ben, a Krími háború a magyar sajtó tükrében címmel az ELTE BTK Történelmi Intézete számára készült mesterszakos szakdolgozatának szerkesztett változata.