Bruce Wayne, a republikánus – Aktuálpolitika a blockbusterekben #1

A blockbuster filmek műfajhoz ma már rendszerint olyan pejoratív jelzők párosulnak, mint a buta, a kockázatkerülő, és a homogén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felhőtlen szórakoztatás és az eszképizmus oltárán áldozó hollywood teljesen elrugaszkodott volna attól az implicit nézői elvárástól, hogy a filmek rólunk is szóljanak, legyenek akár buták, mint egy Transformers-mozi; vagy intelligensek, mint a Majmok bolygója – Felemelkedés. 

Az örökérvényű, egyetemes témák, mint a társadalmi osztályok kérdése; az egyén és társadalom viszonya; az emberi érzelmek; vagy a különböző életszakaszok problémái természetesen erős túlsúlyban vannak a szigorúan helyhez és időhöz kötött művekkel szemben, legalábbis a blockbuster-palettán, ez azonban nem feltétlenül vonja magával azt, hogy teljesen ignorálná is azokat, sőt!

Szőke, Piszkos Harry, Serpico & Rambo

A közönségfilm legnépszerűbb zsánerét, az akciófilmet ugyanis talán még jobban meghatározták az épp aktuális társadalmi és politikai folyamatok, mint a többi filmes műfajt. A 60-as évek hősei az ellenkultúra mozgóképes lecsapódásaként fordítottak hátat a konvencióknak, amit a 70-es évek nagyon erős szociális érzékenységgel toldott meg, míg a 80-as évek VHS-eposzai levedlették ezeket, és helyettük a reagen-i mítoszteremtést táplálták.

A 90-es évek közepétől (CGI elterjedése), de még inkább a 2000-es évektől már nem a westernek, nem az urbánus zsarufilmek, és nem is a tesztoszteron-balladák; hanem a szuperhősfilmek jelentik az akciófilmek legjelentősebb vonulatát – de természetesen nem fedik le teljesen a zsánert, viszont sokkal jobban meghatározzák, mint korábban bármikor, miközben a fajtiszta akciófilm többnyire perifériára került.

Bruce Wayne & Matt Murdock – A sötét önbíráskodók

Ennek köszönhető az is, hogy amikor aktuálpolitikai áthallások után kutatunk a mai blockbusterek között, akkor a szuperhősfilmek a legszembetűnőbbnek. Legelőször Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájának utolsó felvonása, a Felemelkedés szúrhat szemet. A 80-as évek hőseihez hasonlóan Bruce Wayne is önbíráskodásba kezd, hogy egyfajta sajátos önterápiaként gátat vessen a városon elhatalmasodó erőszaknak, de legfőképp a korrupciónak. Ennek nincs is semmi különösebben markáns aktualitása – nem úgy a netflixes Daredevil sorozatnak, ami még jobban kidomborítja, és még inkább aktualizálja ezt az állapotot.

Nolan Batman-trilógiájának harmadik része két aspektussal is megtoldja ezt. Egyik oldalról egy rendkívül intenzív poszt-9/11-es traumával, a másik oldalról pedig a 2008-as gazdasági világválság polgárháborúba forduló analógiájával, amit a külső-belső fenyegetés (az Árnyak ligája) sem rest kihasználni, lásd pl. a proli Macskanő szerepét, vagy az arisztokrata bankárt a történetben.

A sötét lovag így aztán nem más, mint a társadalmi osztályok polarizálódása okán érzett frusztráció mozgóképes kivetülése, aminek egyetlen megoldása maga az arisztokrácia,  – üzeni a film a milliárdos Wayne-figuráján keresztül. Ráadásul Bruce Wayne az álarcos igazságosztósdi mellett polgárként is Gotham védőszentjeként működik, mint milliárdos vállalkozó, aki a fegyvergyártás helyett inkább alternatív energiák felhasználásán töri a fejét.

A filmben ábrázolt belső feszültség nem csak önmagában okoz problémát, mivel az emberéletet semmibe vevő, pénzt nem számláló, fanatikus, és Bruce számára is láthatatlan Árnyak ligája pont ezt használja ki. A feltételezett főantagonistának, Bane-nek csak puszta kirakat-bábú szerep jut. Érdekes, hogy ezt az analógiát hogyan használják újra, és értékelik át a Bruce excentrikusabb, playboy változatáról szóló Vasemberben, ahol a külső veszély szinte el is tűnik – de erről, és Tony Stark haverjairól majd legközelebb.