A mai blockbuster filmek alapvetően homogének és buták – szól a jogos közhely. Ez azonban nem akadályozza őket a politikai/ideológiai állásfoglalásban, sőt! Új sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogyan jelennek meg kortárs társadalmi problémák, aktuális politikai témák a közönségfilmekben. Első alkalommal Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiája kerül terítékre.
A blockbuster filmek műfajhoz ma már rendszerint olyan pejoratív jelzők párosulnak, mint a buta, a kockázatkerülő, és a homogén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felhőtlen szórakoztatás és az eszképizmus oltárán áldozó hollywood teljesen elrugaszkodott volna attól az implicit nézői elvárástól, hogy a filmek rólunk is szóljanak, legyenek akár buták, mint egy Transformers-mozi; vagy intelligensek, mint a Majmok bolygója – Felemelkedés.
Az örökérvényű, egyetemes témák, mint a társadalmi osztályok kérdése; az egyén és társadalom viszonya; az emberi érzelmek; vagy a különböző életszakaszok problémái természetesen erős túlsúlyban vannak a szigorúan helyhez és időhöz kötött művekkel szemben, legalábbis a blockbuster-palettán, ez azonban nem feltétlenül vonja magával azt, hogy teljesen ignorálná is azokat, sőt!
A közönségfilm legnépszerűbb zsánerét, az akciófilmet ugyanis talán még jobban meghatározták az épp aktuális társadalmi és politikai folyamatok, mint a többi filmes műfajt. A 60-as évek hősei az ellenkultúra mozgóképes lecsapódásaként fordítottak hátat a konvencióknak, amit a 70-es évek nagyon erős szociális érzékenységgel toldott meg, míg a 80-as évek VHS-eposzai levedlették ezeket, és helyettük a reagen-i mítoszteremtést táplálták.
A 90-es évek közepétől (CGI elterjedése), de még inkább a 2000-es évektől már nem a westernek, nem az urbánus zsarufilmek, és nem is a tesztoszteron-balladák; hanem a szuperhősfilmek jelentik az akciófilmek legjelentősebb vonulatát – de természetesen nem fedik le teljesen a zsánert, viszont sokkal jobban meghatározzák, mint korábban bármikor, miközben a fajtiszta akciófilm többnyire perifériára került.
Bruce Wayne & Matt Murdock – A sötét önbíráskodók
Ennek köszönhető az is, hogy amikor aktuálpolitikai áthallások után kutatunk a mai blockbusterek között, akkor a szuperhősfilmek a legszembetűnőbbnek. Legelőször Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájának utolsó felvonása, a Felemelkedés szúrhat szemet. A 80-as évek hőseihez hasonlóan Bruce Wayne is önbíráskodásba kezd, hogy egyfajta sajátos önterápiaként gátat vessen a városon elhatalmasodó erőszaknak, de legfőképp a korrupciónak. Ennek nincs is semmi különösebben markáns aktualitása – nem úgy a netflixes Daredevil sorozatnak, ami még jobban kidomborítja, és még inkább aktualizálja ezt az állapotot.
Nolan Batman-trilógiájának harmadik része két aspektussal is megtoldja ezt. Egyik oldalról egy rendkívül intenzív poszt-9/11-es traumával, a másik oldalról pedig a 2008-as gazdasági világválság polgárháborúba forduló analógiájával, amit a külső-belső fenyegetés (az Árnyak ligája) sem rest kihasználni, lásd pl. a proli Macskanő szerepét, vagy az arisztokrata bankárt a történetben.
A sötét lovag így aztán nem más, mint a társadalmi osztályok polarizálódása okán érzett frusztráció mozgóképes kivetülése, aminek egyetlen megoldása maga az arisztokrácia, – üzeni a film a milliárdos Wayne-figuráján keresztül. Ráadásul Bruce Wayne az álarcos igazságosztósdi mellett polgárként is Gotham védőszentjeként működik, mint milliárdos vállalkozó, aki a fegyvergyártás helyett inkább alternatív energiák felhasználásán töri a fejét.
A filmben ábrázolt belső feszültség nem csak önmagában okoz problémát, mivel az emberéletet semmibe vevő, pénzt nem számláló, fanatikus, és Bruce számára is láthatatlan Árnyak ligája pont ezt használja ki. A feltételezett főantagonistának, Bane-nek csak puszta kirakat-bábú szerep jut. Érdekes, hogy ezt az analógiát hogyan használják újra, és értékelik át a Bruce excentrikusabb, playboy változatáról szóló Vasemberben, ahol a külső veszély szinte el is tűnik – de erről, és Tony Stark haverjairól majd legközelebb.
Bertrand Cantat 2003-ban megölte Marie Trintignant színésznőt, néhány évre rá pedig magyar feleségét, Krisztinát hajszolta öngyilkosságba. A Netflix háromrészes dokumentumfilm-sorozata nemcsak a tragikus eseményeket eleveníti fel, annak a mechanizmusát is megmutatja, hogyan válhat a média nyomására áldozatból bűnös és fordítva.
Az oxfordi évem nemhogy nem hozza el a műfaj feltámadását, de a középszert is alig súrolja. Helyette óriási közhelyparádét kapunk, amit csak a viktoriánus költőktől vett melankolikus idézetek és a hamisítatlan angol kulissza ment némileg.
A két gyermek képtelen feldolgozni, hogy az apjuk a szemük láttára halt meg.
Nem tudom, volt-e értelme elkészíteni ezt a filmet. De azt tudom: ez a másfél óra a lehető legjobb módon pazarolta az időmet. Liam Neeson meg komolyan vette a hülyeséget, és nagyon jól áll neki.
Saskia Ludwig nem kímélte Angela Merkelt és az NGO-kat sem.
Minden klisét ellő, mégis nézeti magát a Netflix új krimisorozata. Az Eric Bana főszereplésével debütált Vad természetben nem csak az emberek, a táj is számtalan titkot rejt.
A fülszöveg szerint a szerző „jelen műve egyik legkiforrottabb munkája”, amelynek témája „az ember központi szerepe a teremtésben”. Szilvay Gergely könyvajánlója.
Ennek vajon mennyire fog örülni Trump?
