Haragot, istennő zengd – Dan Simmons: Ílion

Szeptemberben jelent meg az Agave Könyvek gondozásában Dan Simmons epikus sci-fi-sorozatának első darabja, az Ílion. A Hyperion-tetralógia szerzője már csak ránézésre is érdekes témához nyúlt: évezredekkel befejezése után a trójai háború ismét pusztít, a görög mitológiából ismert istenek játszatják újra a görög héroszokkal. Az egészet Homérosz-kutatókkal figyeltetik meg, már hogy stimmelnek-e az események, de az istenek közül csak Zeuszt ismeri a végkimenetelt.

Az egyik Homérosz-kutató azonban elszabadul: különleges eszközöket eltulajdonítva vág bele, hogy megváltoztassa a történet folyását. Eközben a Jupiter környékéről pár érző, emberi irodalomban felettébb járatos, robotszerű lény expedíciót indít a Mars felé, hogy megtudják, kik okoznak arrafelé nagy keveredést a kvantumtérben. A harmadik szálon az elnéptelenedett Föld utolsó, tudásban nagyjából óvodás szinten lévő emberei próbálják felkutatni múltjukat. Kicsodák valójában a görög istenek? Hova tüntek a poszthumánok? Kik a kis zöld emberkék? Mi köze ehhez az egészhez Shakespeare alakjainak?

Ezekre a kérdésekre nem fogsz választ kapni

Na igen, ez a helyzet. De előbb beszéljünk arról, hogy miért is volt egyébként remek ez a közel hétszáz oldalas regény. Innentől spoileresek leszünk. A történet fő vonala az Homérosz Íliásza mentén halad: Thomas Hockenberry egy korunkból származó Homérosz-kutató, akit a görög istenek azért élesztenek fel számos kollégájával egyetemben, hogy megfigyeljék az újrajátszott trójai háborút. Hockenberrynek igazából a töke tele van úgy az eseményekbe csúcstechnológiás turbózással beavatkozó istenekkel és az őt felügyelő Múzsával, mint a dacos trójai és akháj hősökkel. Így amint alkalma nyílik rá, elkezdi a saját játékát játszani – ha eközben még Szép Helenét is elkapja pár menetre, nem fogja bánni.

Kifejezetten szórakoztató ez a szál: megelevenednek a klasszikus hősök, a tudományos magyarázatokkal pedig kifejezetten realisztikussá válik Homérosz istenekkel telepakolt, fantasztikus története. Hockenberry csetlő-botló főhős, igazából maga sem tudja, hogy mit csinál, de menet közben tudását felhasználva igyekszik valamiféle tervet kovácsolni: több-kevesebb sikerrel.

Mindeközben a Jupiter környéki holdakat uraló robotszerű, érző lények, a moravecek expedíciót indítanak a Mars felé, hogy kiderítsék, kik okozzák a felfokozott kvantumtevékenységet, illetve kik terraformálták rendkívül rövid idő alatt a bolygót. A csapat tagja két jóbarát: Mahnmut, az európéi Shakespeare-szakértő és mélytengeri felderítő, illetve az iói Orphu is, aki inkább Proust-ért rajong. A két moravec feladata az lenne, hogy eljuttassanak egy fegyvert az istenek lakhelyére, a marsi Olympos Monsra. Nagyon aranyosra sikerült ez a két karakter: igazi jó cimborák, akik kitartanak egymás mellett, a különböző kalandok közepette pedig arra is bőven jut idejük, hogy Shakespeare-ről és Proustról hosszasan beszélgessenek.

Óvodások a Földön

A harmadik szálon a Föld jelenlegi állapotát ismerjük meg, melyet elhagytak a Föld körüli gyűrűkön élő poszthumánok. A Földön maradt maroknyi, teleportkapuk előnyeit élvező „régimódi” ember gyakorlatilag bulizással tölti az időt, miközben robotok és ún. vojnixok szolgálják ki és védik meg őket. Az egyikük azonban az előre megszabott száz éve vége felé vészesen közeledve egyre jobban érdeklődik az iránt, ami iránt senki sem: honnan jöttek az emberek? Mi a céljuk? Mit akarnak a vojnixok? Hová tüntek a poszthumánok Végül egy évszázadok óta a Földön bolyongó nő és a hirtelen itt is felbukkanó, Jézus-szerű Odüsszeusz segítségével lehetőségük nyílik rá, hogy egy horrorba hajló végjátékkal mindent kiderítsenek.

Izgalmas kérdések ezek. Csak úgy szomjazza az ember, hogy a szórakoztató, elgondolkodtató történet olvasása végén kapjon valami választ, hogy oké, oké, de mi a fene történik? Tényleg, kik ezek, mit akarnak, hogy kerül ide is Odüsszeusz? Miért fontos Proust? Aztán Simmons egyszer csak félig-meddig, az igazi háború kezdetén elvarrja a cselekmény szálait, miután a kérdések öt százaléka talált feleletre. Mi pedig kaparhatjuk az arcunkat, amíg majd egyszer – a nem olyan közeli jövőben, 2017 tavaszán – megjelenik a folytatás, az Olümposz.

A kötet borítója szerintem szép, egyébként elég megosztó volt; a fordítás gördülékeny, a regény maga pedig ugyan hosszú, de elég szép tempóban olvastatja magát – jó, hogy nem két kötetben jelent meg. Összességében Simmons duológiájának első darabja elgondolkodtató kérdéseket felvető, remek űropera, ami akkor sem utolsó olvasmány, ha az Íliász világát akarjuk megismerni – a válaszokra azonban a következő regényig várni kell.

JAVÍTÁS: Korábban ez a cikk azt állította, hogy Dan Simmons két részes sorozatának második része 2016 tavaszán jelenik meg magyarul. Pedig nem is, hanem 2017 tavaszán.