„Szakadék peremén billegünk mindannyian” – a ma 44 éves nagypapa, Lackfi János a Mandinernek

Egy hónapja nagyapa, múlt pénteken pedig megszületett hatodik gyereke. Egyszer csak elhatározta, hogy megállítja a nemzetfogyást?

Á, csak nincs otthon tévénk... 

Ennyi?

Na jó, nem. Azt viszont bátran kijelenthetem, hogy nem a statisztikák kozmetikázása volt az elsődleges cél. 

Hát?

Cél nem volt. Biztosan számít, hogy egyikünktől sem idegen ez a macskacsalád: mi hárman vagyunk testvérek, feleségemék heten. Úgy voltunk vele, hogy ha a Jóisten gondolja, akkor beköszön. Most köszön be nyolcadjára. 

Valamit elszámoltunk? Nem a hatodik babájuk érkezett három napja?

Hat élő gyermekünk van idelenn, kettő odafenn. Két babánk nem született meg. Ők Róza és Lőrinc. Őket is számon tartjuk, beszélünk róluk. Tagjai a családnak akkor is, ha nem ismerhettük meg őket testi valójukban. Két éve, amikor úgy volt, hogy érkezik az új emberke, nagyon belelkesedtünk. Tizenegy év után újra kisbabás szülőnek lenni... Tanakodtunk, mit hova teszünk majd, a munkákat hogyan szervezzük át... Aztán mire kialakítottunk mindent, kiderült, hogy ő már nem él. Megszenvedtük. Ekkor jelentette be Simon fiunk, hogy megnősül, szervezni kezdtük az esküvőt, ez adott új célt, értelmet...

Simon fiuk 22 éves. Ha élettapasztalatunkat és sztereotípiáinkat elővesszük, úgy képzeljük: borgőzös éjszakán fogant a kis unokája, Vilmos, aztán jött a lázas esküvőszervezés... 

Nem talált. Szépen, módszeresen készültek a házasságra, meg is volt az esküvő, de azt mondták, hogy babát rögtön az elején talán még nem akarnak. Aztán egy-két hónap múlva szóltak, hogy bejelenteni valójuk van. A forint világgazdasági helyzetével kapcsolatban akarhatnak közölni valamit - tanakodtunk. De nem! A baba volt! Marhára örültünk. Julival, a feleségemmel átálltunk erre a projektre. Hogy akkor most illő módon hozzáöregszünk a nagypapa- és nagymamaszerephez. És akkor, becsúszó szereléssel... A Jóistennek van humora. Küldött nekünk is egy kisbabát. Egyszerre kell tehát megfiatalodnunk, visszababásodnunk, meg előre nagyszülősödnünk. 

Honnan volt akkora önbizalma, hogy úgy gondolja, íróként képes lesz majd eltartani egy ekkora családot? 

Amikor elrettentő rádióműsort hall az ember arról, hogy járjuk csak körbe a bababoltokat, mennyi is a „bekerülési költsége” egy gyereknek, akár meg is ijedhetne, de a kereskedelmi szemlélet okafogyott, ha egy élőlényről beszélünk. Az aggodalmakat nem lehet megúszni, minél több gyerek van, annál többért aggódsz. Abban azért bíztam, hogy ha odateszem a magamét, a Jóisten is megsegít. Tudnék hajmeresztő történeteket mesélni zakózsebben talált ezresekről, égből hulló milliós kölcsönökről, alkalmas pillanatban kapott díjakról, talán mesének tűnne, pedig valóság... Másrészt mindig szerettem dolgozni. Kedvenc napom a hétfő. Nyilván azért is, mert hobbimotoros vagyok. Abból élek, ami a bolondériám, a vesszőparipám.

A gyerekeket is erre nevelik? Hobbimotorozásra? Vagy nekik azért közgázt kell végezniük?

Dehogy. A lényeg, hogy találjanak rá arra, ami nekik nem puszta gályázás. Aztán hogy miből élnek meg... Hiába úszol a pénzben, ha végigszenveded az életed. Huszonévesen nekünk sem volt pénzünk, de nagyon megorroltunk volna, ha bárki azt mondja ránk, hogy szegények vagyunk. Pedig voltak olyan telek, hogy Simonnak tudtunk venni csirkemellet, amit lefagyasztottunk, hogy meglegyen a fehérjeadagja, mi meg ettük a sült krumplit tökfőzelékkel. Aztán a tökfőzeléket sült krumplival. Fő a változatosság. Néha csalamádéra is futotta friss kenyérrel, de egyik este például csak egy fej vöröshagyma volt otthon. Olyan romantikus a népdalban, hogy „van vöröshagyma a tarisznyába', keserű magába”. De az nem keserű, hanem durva. Semmi romantikus nincs a szűnni nem akaró éji hascsikarásban. Mégse vettük észre, hogy szűkölködnénk, annyi felfedezni való és feladat volt előttünk. Felváltva jártunk egyetemre, az aluljáróban passzoltuk át a gyereket a másiknak, nem volt idő siránkozni. Most meg öröm öröm hátán. Friss gyermekem már az anyaméhben nagynéni volt! A tetejébe az unokám nagynénje. 

Tényleg nem mindennapi.

„Te már más nemzedékhez tartozol, ezt te nem értheted” – mondja majd a lányom nála három héttel idősebb unokámnak a homokozóban. Alig várom! 

Pazar helyzet. Rögtön meg is verselte a kicsi születését.

A Facebook-oldalamon szét is lájkolták, hatvanezer ember látta. Persze a gyönyörű kis Julianna fotójával együtt: „Eszelős nagy / buli van ma, / ide huppant / Julianna...” Alig él, máris nagy lájkvadász. És itt azt, hogy „alig él”, vegyük szó szerint: ha az orvos előző délután be nem fekteti a kórházba feleségemet, alighanem sem anyuka, sem leánya nem ússza meg élve. Ilyen pengeélen táncolás az életünk. A minap, mikor jöttem elfelé a kórházból, a szülészettel szomszédos belgyógyászat épületéből épp egy koporsót hoztak kifelé. Szakadék peremén billegünk mindannyian. Julianna lányom mini ökle lecsap az asztalra, halkabban, mint ahogy egy légy leszáll: legyen élet! És lesz. Ez ellen nincsenek érvek. Amikor Vilmos unokám néhány hete megszületett, azt is rögtön megverseltem. Nem fértem a bőrömbe, nem fért belém az ujjongás. Amúgy létezik egy Versgyár nevű kezdeményezésem a honlapomon. Ha valaki tényleg jó verstémát küld, megírom. Volt már hasonló furcsa generációütközős történet, jó kis vers lett belőle. A sztori annyi, hogy az özvegy nagymama a fiatalos lendülettel latolgatja a szóba jöhető férfijelölteket, miközben a huszonéves, házasulandó unoka ugyanígy párkereséssel tölti az idejét. Vicces párhuzamosságok lettek ebből. Már nem nős – még nem nős. Lakáskeresés – két lakás összeköltöztetése. Félelem, mit szólnak az illetőhöz a szülők – félelem, hogy reagálnak az unokák. A libikóka két végén ülve... Tükörszimmetrikus bizonytalanságok. Léteznek ilyen mókás nemzedéki összecsúszások. 

A gyerekek és unoka is a Lackfi nevet viseli?

Igen.

Pedig írói álnévnek indult önnél. 

Úgy. Volt is gondom a Lackfi névből, amíg nyolc ezelőtt hivatalosan is fel nem vettem. Postákon talán szunnyadnak még kósza meghatalmazások, amelyeket azért írtam, hogy fölvehessem saját honoráriumomat. Mint magammal egy háztartásban élő unokatestvér. Tíz évvel ezelőtt, Párizsban meg nem engedtek fel a gépre. A terrorista nyilván úgy fog jönni, hogy teljesen más névre foglaltat repjegyet! Hiába mutogattam kötetet, képes programfüzetet, hogy író meg mifene, aztat, ugye, mindenki mondhassa... A franciák hajthatatlanok voltak. 

A gyerekek – a kicsi Juliannát leszámítva – még az Oláh névvel születtek?

Igen. Nekik meg ebből volt gondjuk. Amikor ilyen-olyan díjat kaptam, tévében szerepeltem, feszítette őket a büszkeség, de kellemetlen volt, mikor az osztálytársak kérdezgették, hogy akkor most ki az apjuk valójában. Mára tehát belackfiasodtak hivatalosan is, hét különböző kerületet jártam sorra az intézkedések alkalmával... Az adminisztráció ritka öröme!

Apja, Oláh János mit szólt ehhez? Egy kicsit minden férfiban ott van, hogy tovább akarja adni a nevét.

A baseballban remekül működne az Oláh János Jr., Oláh W. Jánosként amerikai elnök is lehetnék, de az Oláh János és népi zenekara is jól jöhet alkalomadtán. Vannak szakmák, ahol ez tradicionálisan működik. Az irodalom nem ilyen. Nagy László öccse Ágh Istvánként lett ismert, Jékely pedig apja, Áprily miatt indult polgári néven. Az elején egészen evidens volt szüleim számára is, hogy ezt fogom tenni. Sőt, tanácsolták – mindketten írók, tudták, ilyen ez a szakma. Amikor aztán igazságügyileg is felvettük a Lackfi nevet, az azért megsuhintotta őket. 

Jól működött az álneve, vagy azért a szakmában mindenki tudta, hogy Oláh János és Mezey Katalin gyereke?

Sokan a közelmúltig nem tudták. Volt olyan is, aki megrótt, amiért a Magyar Naplóban publikálok. Hogy merem? Mondtam: többek között úgy, hogy az apám a főszerkesztő, meg egyáltalán, miféle beleaggódás ez? Fedezék volt a Lackfi-név. Szórakoztató helyzetek születtek belőle. Kezdetben sokan előadták nekem a nagyhalált különféle szerkesztőségekben, hogy így a magasztos költészet, fiatalember, meg úgy a fenséges költészet... Közben én pontosan tudtam az összes pletykát az illetőről, meg azt is, hogy az irodalmár nem fénylő lángoszlop, amely furtonfurt ihellik, hanem Pista meg Jóska, amifélék gyakorta megfordultak nálunk gyerekkoromban. Mivel ismertem a szóbeszédet, elég harciasan is álltam hozzájuk akkoriban: „Inkább ne vernéd a feleséged, ne innál annyit, ne súgnád be a haverjaidat” – ilyenek jártak a fejemben.

Katolicizmusából következik, hogy ön viszont nem lett alkesz és a gyerekeiről sem tudni ilyesmit?  

Biztosan benne van, de nem nagyon emberkednék ezzel. Hat éve nem iszom csepp alkoholt sem, tizenhat éve nem gyújtottam rá, de éppen mert mindkét örvény be akart szippantani. Onnan fordultam vissza, ahonnan terápia nélkül még egyáltalán lehetséges. Hiába, szenvedélyes ember vagyok, jobb nem játszani a tűzzel. Szent Pál írja: „aki áll, ügyeljen, hogy el ne essék”. Amúgy tény, hogy az egyházi év ünnepei, a böjti időszak, az adventi készülődés részei az életünknek. Ahogy az esti ima és magánimádságaink, Istentől kapott személyes SMS-eink is. Jól felfogott kötelességünk gyerekeinkért imádkozni. Nem állítom, hogy kamaszainkat beleértve mindenki megveszekedett katolikus a családban. „Unom az egészet, nem érek rá, fontosabbak a barátaim, normális papot még nem láttam...” Ilyen vélekedések röpdösnek, alappal, alap nélkül, s ez rendben is van. Ha nem küzdenek meg a hitükért, az nem is lesz önálló életvitel alapja, csak rájuk nyomott kaloda. Szabad embereket szeretnénk nevelni. Az ő döntésük, hogy felnőttként kimondják-e az igent, a nemet, a talánt. Szurkolunk nekik, s ha pont a mi véleményünkre kíváncsiak, ott vagyunk. 

„Valahol tehát létezik Magyarország. Egy Magyarország. Nem kettő, meg sok. Egy. Ebben makacsul hiszek.”

Politikáról viszont nem nyilvánít véleményt, ahogy Esterházy és Nádas szükség esetén megmondja a Népszabadságban, mit kell gondolni Gyurcsányról. Generációs különbség, hogy ön és mondjuk Varró Dániel nem?

Részben az lehet. Változnak az idők. A létező szocializmus vájt egy kis falfülkét az értelmiségnek. Ott lánglelkűsködhetett mindenki, pózolgathatott, kicsit elszigetelten, valamennyire hallhatóan. A vasmunkások meg műszak után nyilván iszonyú lelkesedéssel hallgatták a fővárosból érkezett író elvtársakat. 

Tapasztalat?

Persze. Atyámékkal voltunk ilyen tájolásokon. Kolhozavató hangulat, emelvény, ők fönt, öntudatos munkásparasztok lent. A rendszerváltáskor aztán mindenki úgy érezte, el kell mondania a véleményét. Ma viszont vannak már erre szakmák. Politikus, politológus, elemző, publicista... Profik foglalkoznak ezzel hivatásszerűen, nem biztos, hogy nekünk, íróknak, költőknek muszáj „üzenni”. Lehetni azért lehet! Alkati kérdés ez, a mi nemzedékünkben is van, aki politikai verset ír. Például Erdős Virág, akinek a munkáit puszta irodalom-alapon nagyon régóta nagyon szeretem. De Jónás Tamás, régi jó barátom, szintén kiment a tüntetésre és elmondta versét. Nincs ezzel bajom, csak nem az én utam. Az én könyveim olvasásához amúgy sem kell párttagkönyv.

Merthogy az olvasók nem sorolják ide vagy oda? 

Sőt! Voltam olyan boros esten, ahol jobbomon az ajropéer kozmopoliták ültek, balomon meg a népiek. Én így hol népdalt daloltam, hol meg Rilkéről értekeztem, kicsit az ütköző szerepét is betöltve. Akkor éreztem, hogy a helyemen vagyok. Mélyen értem-érzem mindkét tábort. Kapolcson, a Kaláka Versudvarban amolyan hopmester, hivatalosan „házigazda” vagyok, és ötödik éve versműhelyt tartok tíz napig minden áldott délben. Babzsákon ücsörögve írogatták verseiket a népek csodás hangulatban. Aztán bejelöltek Facebookon. Az egyiknek akkora karmos turul volt a háttérképe, hogy el sem fért a képernyőn, a másik meg tagja volt a „Most rögtön akasszuk fel a miniszterelnököt, de előtte még heréljük is ki lehetőleg” nevezetű nemes társadalmi mozgalomnak. Ez a két ember úgy tudott együtt ülni, verset írni, hogy nem ontották ki egymás belét. Valahol tehát létezik Magyarország. Egy Magyarország. Nem kettő, meg sok. Egy. Ebben makacsul hiszek. 

Haza a magasban?

Vagy a mélyben. Vagy középen. Valahol. Lényeg, hogy van. 

Ön meg inkább elfojtja, amit közéletről, politikáról gondol, nehogy belezavarjon ebbe?

Lejátszom én ezeket a focikat belül, végkimerülésig. Nem úszhatom meg. Regényt is szánok ennek. Orhan Pamuknak van egy remek könyve, a Hó, amelyben egészen szélsőséges társadalmi csoportok véleményét úgy tudja bemutatni, hogy egyiket sem miskárolja ki. Ott a terrorista, aki ijesztő, de valami végső szeretet fényében megérthető. Nem azért, mert terrorista, hanem mert ember. Vagy a misztikus imám. Az opportunista. A Nyugat-imádó. Nyüzsög mindenki, Pamuk fölrajzolja Törökország politikai palettáját, de az állásfoglalást az olvasóra hagyja. Valami hasonlóba kezdtem én is.

Mikor készül el?

Nem tudom. Elakadtam vele, félbehagytam és egy másik fába, pontosabban regénybe vágtam a fejszét. 

Mibe?

Az szupertitkos. A félbehagyott regényt szétnyilatkoztam, úgyhogy most már tudom: nem szerencsés, ha annyit beszélek valamiről, míg a végén elhiszem, hogy létezik. Miközben nem is. Elég fárasztó előállítani valamit, ami már van. A közélettől ugyanakkor cseppet sem ódzkodom: egy sor fontos dolog mellé oda kell állni, csak azok nem napi politikai ügyek. Az Igazgyöngy Alapítvány, a Bátortábor, a Habitat for Humanity, a Másszínház, számos természetvédelmi, idősek ügyét felkaroló, sérült személyekkel foglalkozó projekt ilyen. Egyik sem kecsegtet politikai haszonnal, sőt, a politika szemében szálka olykor a nagy civilkedés, de ezek tényleg fontos ügyek.

Életkora, katolicizmusa, nagycsaládossága látszólag a Fideszre predesztinálná. Nem keresték soha, hogy lenne feladat, szolgálni kellene a hazát?

Volt rá példa. Azt nem mondom meg, melyik pártból. 

Miért mondott nemet?

Annyira nagymérvűek voltak az igények és olyan szerények a feltételek, hogy két út látszott. Az egyik, hogy nem munkálkodsz és felveszed a szerény illetményt. A másik, hogy munkálkodsz és ügyeskedsz mellette, visszaélve rendkívüli fontosságoddal. Megfontoltam, meggondoltam, nemet mondtam. 

Pedig ma ön lehetne L. Simon László! 

Na, az biztos...

Ő egyébként jó költő?

Nem hiszem, hogy itt, most minősítenem kellene kollégákat. 

Olvasott tőle?

Persze. Ismerem. Szakmabeli, nem tegnap óta. Irodalomszervezői érdemei a Párizsi Magyar Műhely folyóirat, illetve a FISZ körül elvitathatatlanok, s vannak szövegei is. Ilyenek. Meg olyanok. Nem dolgom szétcincálni őket. Amikor még írtam kritikákat, akkor is azt tűztem ki magam elé, arról szólok, amit igazán szeretek. Biztosan lehetne kardozni, odamondani, lehúzni, kivesézni, amit nem tartok elég erősnek, csak minek? Az ember élete arra is rámenne, ha mindenről, amit jónak tart, mélyen, értőn írna.

Nagyon diplomatikus. Kapott is a Fidesztől szülinapi ajándékot!

Kaptam? Mit?

Pont most, a születésnapján indul az InternetKon!

Csodás!

„Karinthyval értek egyet, aki hazafelé odaköszönt a sarkon álló hölgyikének: jó estét, kedves kolléga!”

A net hatása a költészetre viszont tényleg érdekes téma. El lehet adni verseskötetet, ha elérhető neten is? 

Transzferváltás volt már néhányszor az írás-olvasás történetében. Amikor az ókorban ívekre szabdalták a pergament, az micsoda borzalom volt az akkoriak szemében! A pergament! Amelyet szét kellett hajtani addig, s ráfeküdni szinte. Mint egy szerelmi aktus, olyan volt addig az olvasás. Aztán jön valaki és kitalálja, hogy ívekre szabdalja! Botrány... Egy ideig még a következő oldal első szavait is odaírták a lap aljára, úgy rettegtek a lapozás halálugrásától... Amikor a középkorban Gutenberg elkezdte stemplizni a könyveket, azok valódi szerelmesei azt is botránynak tartották. Ponyván árulják, kútba ugrott cselédlányokról, sziámi ikrekről, tyúkpörökről, kísértetekről írnak? Pfuj. Eleve féléves borjú speciálisan kikészített bőréből készült a pergamen. Kellett az íráshoz valódi ezüstöt tartalmazó iniciálé-tinta. S ha olvasni akartál, tíz évig tanultál előtte latinul, összespóroltad a pénzt, majd elmentél Heidelbergbe, s további évek után ott volt előtted az egyetlen példány, vasláncon. Ráadásul hangosan kellett olvasni, testet kellett adni a betűnek. Erre jön ez a könyv-pecsételő, és tönkreteszi az egész misztériumot! A nettel is változnak az olvasási szokások, persze. Száll az ének site-ról site-ra. A lényeg, hogy ne azon siránkozzunk, mennyi szemét van a neten! Tegyünk fel értékes dolgokat. Ezért van honlapom, írói Facebook-adatlapom. És a Digitális Irodalmi Akadémia is bárki számára elérhető a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján. 

Az fizet a költőnek?

A tagság életjáradékszerűséggel jár, amennyire tudom. A lap csupa befutott, tekintélyes alkotó műveit osztja. Jó ötlet. Működik. Kinézetre szürke kis oldal – hatalmas kincsekkel.

Kapitalista körülmények között, ahol a példányszámtól függ a pénze, ahol nem közéleti-politikai lángoszlop, nem vátesz, miben különbözik a szerepe mondjuk a cigányzenészétől? 

Bizonyos értelemben semmiben. Karinthyval értek egyet, aki hazafelé odaköszönt a sarkon álló hölgyikének: jó estét, kedves kolléga! Hisz egyikünk a testét, másik a lelkét árulja... A cigányzenész is kolléga. Van azonban különbség prosti és prosti, cigányzenész és cigányzenész, költő és költő között. Hiszek abban, hogy a költészet, az irodalom nem az elit kábítószere, amit gazdag emberek meg tudnak fizetni, hogy aztán kéjes tripbe ringassák magukat. Ennél sokkal ősibb dolog. Abba a pillanatba szeretem visszahelyezni, amikor valaki a kocsmában először asztalra csap: idefigyeljetek, olyan sztorim van, hogy lehidaltok! Vagy amikor a sámán elkezd esőért imádkozni, s megszabja a kereteket, a ritmikát, a rituálé mikéntjét, a szavakat, amelyek mágikus elevenítő erővel bírnak. Ez az erő nem enyészett el máig sem, csak nagyon rossz csatornákon szokott beragadni. 

Amikor ezek a csatornák kinyílnak ön előtt is, s mondjuk tankönyvbe válogatják Véletlen című versét, akkor meg kikel ellene a Jobbik. Meglepődött, mekkora vihart kavart? 

Dúró Dóra maga szólott rólam. Ez azért valami, nem? Vagyis létezem. Most mondják, hogy nincs az irodalomnak társadalmi hatása! Amúgy az a vers két-három évig illedelmesen szunnyadt abban az árva tankönyvben, mígnem valaki egyszer csak kinyitotta. Aztán be is fotózta, a poéma meg gyorsan körbejárta a netet. Kétféle reakció volt rá. Az egyik: dögöljön meg Lackfi János, lehetőleg máma még. A másik, hogy ez milyen zseniális. Az igazság közepütt van: ügyesen összeütött dalocska, azt hiszem, a balhéhoz meg kellett a provokatív hangja. Nem baj, ha az irodalomra rárontanak a valóság trolljai. Számomra azért volt tanulságos végigolvasni vagy nyolcszáz kommentet, mert láttam, sokan teljesen szűzen kerültek az irodalom hatása alá. Nem jött át, hogy a „tündibündi” nyelvhasználatot karikírozom. Az sem, hogy nem én karikírozom először. Petőfi például a lateiner okoskodást gúnyolta ki. „Diligenter frequentáltam / Iskoláim egykoron, / Secundába ponált mégis / Sok szamár professorom”. Ma nem a latinnal, hanem a kamuangollal szoktak a művelt diákok „menőzni”, úgyhogy át is gyúrtam ezt: „Sziriöszli kimaxoltam / Iskoláim egykor én, / Projektjeim diszlájkolta / Sok lúzer prof könnyedén”. A Véletlen ugyanez, csak éppen a laza tini szlenget mutatja meg. Mindenesetre örültem, hogy szélsőséges véleményeket kaptam a versre, meg arra, mit keres a „tinibugyi” a tankönyvben. Az irodalom halála ugyanis nem a szeretet vagy a gyűlölet. Az irodalom halála az unalom.

Az irodalmi szűzhártyát át tudja szakítani olyan feladat, mint Tóth Árpád és Jékely verseinek összehasonlítása? Az idei érettségi feladata.

Ez már az ínyenc feladat volt. Aki olcsón meg akarta úszni, a Senecától vett, habkönnyű elmélkedést választotta az idő fogalmáról. Barátságos érettségi volt ez. Tóth Árpád és Jékely szövegei nagyon szépek, de első lépcsőben e szerzőktől mást tennék a diákok elé. Vajon mindenki tudja-e, mi az, hogy „nyaratszaka”? Lábjegyzet nem volt hozzá. Szerkezetében is másképp tanítanám az irodalmat. Falatkákat adnék, sokféle rövidebb szöveget, kóstolót. 

17 évig tehette ezt a Pázmányon. Miért hagyta ott a tanítást?

A prózaírás miatt. Öt regény rohad a gépemben különböző állapotokban. 

Nem arról van szó: olyan jól cseng már a kassza, hogy nincs feltétlenül szüksége a havi fixre?

Nem vagyok nagytőkés, de ez is benne van. Nem panaszkodom.

A szintén pénzzel járó Magyar Művészeti Akadémiának pedig nem is tagja, ugye?

JAK, FISZ, Írószövetség, Pen Club, Műfordítók Egyesülete... Van elég tagságom.

Nem politikai oka van, hogy éppen ez már nem fér bele?

Ha balhé van versek, prózák tartalma miatt, az felajz. Ha az irodalompolitika körül, az hidegen hagy. Jelenleg nem vágyom semmilyen plusz tagságra. Szeretnék végre a művekkel foglalkozni. Majd ha öreg leszek és iszonyú tapasztalt – talán többet szöszölök különféle testületekben. 

Dédapa korában?

Ha minden jól megy, nincs az azért olyan messze. Szóval legyen inkább: ük-. 

*

Fotók: Földházy Árpád