Ittunk kilenc jó furmintot

A Lumenben, ami a Mikszáth téren van, szoktak lenni borkóstolók, amiket Jenei Balázs, a Mandiner.bor szerzője tart. A téma a Furmint Február kapcsán adta magát.

Az ausztrál adelaide-i egyetemről származó 2010-es szőlészeti statisztikák szerint a világ teljes termőterületének mindössze 0,11 százalékán, 5276 hektáron terem furmint. Ennek 80 százaléka Magyarországon van, de jut egy kevéske 12 százaléknyi Szlovéniára, ahol a fajta neve sipon, 5 százaléknyi Szlovákiára (logikusan ez a tokaji borvidék szlovák részén található), 3 százaléknyi Horvátországra, ahol moslavacnak nevezik a furmintot, de van még Romániában, Brazíliában, Ausztriában, kísérleti ültetvény formájában pedig Kaliforniában, sőt még a Rheingauban is.

Tokaj-Hegyalja és a furmint viszonya már csak azért is szoros kell legyen, mert a Balázs által bemutatott számok alapján jó ideig egyik hazai vagy külföldi borvidék sem lesz abban a helyzetben, hogy érdemben beleszóljon a tokaji furmintmonopóliumba. A 4165 hektárnyi hazai furmintterületből 4055 van Hegyalján – a Somló 73 hektárja, a Badacsony 9 hektárja vagy a többiek aprócska területei a gasztronómiai igényességű borok piacát leszámítva labdába sem rúghatnak.

Balázs felidézte Szepsy Istvánt: a 2000-es Királyudvar Úrágya-furminttal a tokaji szárazboros forradalmat elkezdő borász pár évvel későbbre teszi a furmint karrierjének elejét – ha így nézzük, egy alig tízéves projekt eredményeit kóstoljuk.

*

Elsőként, vagy welcome drinkként a Tállya Wines 2013-as Tállya furmintját kaptuk a poharunkba. A Tállya-borok Tállyán olyanok, mint a Mád-borok Mádon: települési szinten kívánják megragadni a tokajiságot, jólihatósággal pedig a fogyasztót. Mádon a Szent Tamás Pincészet szervezi a szőlőintegrációt: szerződéseket kötnek a szőlőtermelőkkel, hogy úgy műveljék a szőlőt, ahogy az a végeredmény szempontjából kívánatos. Tállyán maguk a termelők (akik nemrég érkezett befektetők is egyben) fogtak össze, hogy erejüket, termésüket egyesítve felmutassanak egy olyan bort, ami azon kívül, hogy remekül el van készítve, komoly mennyiség is rendelkezésre áll belőle.

Két évjárat alatt a csúcsra

A 2013-as Tállyánál jobbat nehezen kívánnék magamnak, ha tipikus furmintot szeretnék 2500 forint környékén: nagyon tiszta almás-körtés ízjegyeivel, kifinomult, de minimálisan tetten érhető hordózottságával, szép savaival, valamint 13 és feles alkoholjával nemcsak hogy nagyságrendekkel jobb, mint az előző évjárat azonos nevű bora, de a tokaji birtokbor-élmezőnybe is fellőtte magát.

Zsadányi Pince, a Tállya Wines tagja: ez áll a következő két palackon. Zsadányi László volt az első fecske a településen, amikor a kétezres évek elején elkezdte felépíteni birtokát. Fő márkája a Vineum Borház: legismertebb termékei talán a Perlina-habzóborok, amik 1000 forint körüli árukon a létező legjobb alternatívái az 1500 forint alatti, kiskereskedelemben kapható száraz pezsgőknek. A 2013-as évjárat volt az első, amikor a család nevén piacra lépett a birtok: a Zsadányi névvel a válogatott, dűlős tételeket tervezik forgalomba hozni. A kóstolón a Borkút-dűlő, valamint a Görbe-dűlő furmintjait nézhettük meg: mindkettő nagyon fiatal még ahhoz, hogy érdemben beszélni lehessen róluk.  A Lumen Kávézó törzsközönsége most a Borkutat jobbnak találta, én személy szerint a Görbét viszont (éretlenség és nyersesség ide vagy oda) izgalmasabbnak, a lecsengés negyvenedik másodperce körül fellépő zöldteás jegyek miatt. A Borkút metsző savainak kellemes kerekedést kívánunk a palackban, a Görbének pedig sok-sok időt, kevesebb újhordót és alkoholt (ami mindkét Zsadányi-tételnél 14-es).

Azt viszont a még kialakuló magyar borkultúra törékenysége miatti aggodalom mondatja velem, hogy őszintén remélem, a jövőben senkinek nem jut majd eszébe „Csapjunk egy Görbe estét!” szlogennel vertikális kóstolót tartani a tállyai, Alkonyi-besorolás szerinti I. osztályú dűlő boraiból (funfact: Bél Mátyás még nem klasszifikálta).

A negyedik, egyben utolsó tállyai bor Homoky Dorka pincéjéből érkezett, ez a Nyergesek-dűlő furmintja volt. A kóstolón személyesen is résztvevő borásztól megtudtuk, hogy a 2013-as évjárat szuper volt abból a szempontból, hogy alig kellett permetezni, és hogy az alapanyagok, amik a pincéjébe érkeztek, ülepítés nélkül is nagyon tiszták voltak. Az évjárat magas, 8 gramm/liter körüli savait a tokaji mainstreamhez hasonlóan Homoky Dorka is érezhető maradékcukorral ellensúlyozta: a Nyergesekben ez 15 gramm körüli, így a bor lazán tekinthető félédesnek is. Illatban a spontán erjedés jegyei köszönnek vissza, ízben pedig ha kap egy kis levegőt, egészen komplex lesz.

*

A Bott Pince 2013-as Teleki-furmintja kellett ahhoz, hogy a közönség átélje Hegyalja sokszínűségét, amiről előadásában Balázs beszélt. Jelenleg körülbelül háromszáz dűlőt tartanak nyilván, így durván számítva minden dűlőre egy, a dűlő talaját alakító, már régóta nem aktív vulkán jut. Minden dűlő egy külön világ: változatos az alapkőzet, különböző vulkáni tufák, lávakőzetek, üledékes kőzetek alkotják, rajtuk keresztül ásványi anyagok kerülnek a termőtalajba, majd oldott formában a növényen keresztül a borba is. A tállyai borok az andezites-riolitos vonalat vitték, a Teleki löszös.

A Tokaji-hegy déli lejtőjének egyik legmagasabban fekvő dűlőjéről készült borban ez úgy jelent meg, hogy sokkal gyümölcsösebb volt az összkép, kevesebb ásványos elem volt az ízben, de mégsem volt híján tartalomnak. Az évjárat adta magas savakat itt is maradékcukorral kompenzálták – de úgy, hogy gyakorlatilag egyik komponense sem tűnt fel/ki a bornak, olyan jó volt inni. Ahogy azt előadásában Balázs is elmondta: nem hiába tartozik a Bott Pince a borvidék szűk élvonalához.

És akkor most irány Mád

A Tokaji-hegy löszéről a mádi Király-dűlő rioliton lévő nyiroktalajára léptünk, rögtön két bort is kaptunk innen, ráadásul ugyanarról a helyről: a tokaji Erzsébet Pince interpretációját néztük meg 2012-ből, illetve 2013-ból. A borvidék egyik első családi pincészete mindkét bort nagyon hasonlóan készítette el, a tagadhatatlan, messziről is felismerhető mádi karakter meg is volt bennük. Ám a 2012-es sokkal nehézkesebb, alkoholosabb, hordósabb volt, a 2013-as kifinomultabb, szebb, tisztább. Hogy évjárathatás-e vagy a pince új franciahordó-kísérletének eredménye, nem tudni, simán lehet, hogy mindkettő, de az is, hogy egyik sem.

Viszont a kialakuló magyar borkultúra törékenysége miatti aggódásomból kifolyólag újfent szeretném óvni a tokaji borvidék és a magyar borvilág mindenható marketingeseit attól, hogy a „Nagyon Király!” szlogennel promózzák a Király-dűlő borait.

A Szent Tamáshoz egyelőre semmilyen kínos szóviccet nem tudtam kitalálni, cserébe viszont megtudtam, hogy azért hívják így Mád legismertebb és mindig is I. osztályba sorolt szőlőterületét, mert ez a neve a mádi római katolikus templom védőszentjének. Köves, zeolitban gazdag, kevert vörös talajtakaró, agyagos, jó víztartó: sorolta Jenei Balázs a dűlő tulajdonságait, majd a Pelle Pince 2012-es Szent Tamás furmintját kaptuk a poharukba, egyben az este legjobb száraz borát: fajtajelleges körtés-almás illat, érezhető palackérettség, kis füstös ásványosság, és a hordó sem lihegi túl.

A kóstolónak legjobb édesbora is volt, igaz, csak egy, hiszen rajta kívül más versenyző nem is volt a pályán, viszont Balázsnak a Furmint Február nagykóstolóján annyira megtetszett a mádi Ferdinánd Pince 2012-es kései szüretelésű Szent Tamása, hogy zárásként muszáj volt odarakni a sor végére. A főleg a Padihegy-dűlőről készített szárazairól ismert pince eddigi legnagyobb általam ismert dobása szintén egy édesbor volt: Bihari Ákos akkor a 2010-es, szintén a savairól ismert nehéz évjáratból hozott ki egy szuper bort. A 2012-es ehhez képest jóval könnyedebbre és behízelgőbbre sikerült: sok-sok aszalt gyümölcs, kifejezetten sárgabarack, picit alacsonyabb cukorral.

Quo vadis, tokaji furmint?

A közönség a Bott pince 2013-as Telekijét, valamint a Pelle pince 2012-es Szent Tamását és a legelsőként is nagyot alakító 2013-as Tállya furmintot hozta ki a kóstoló három legjobb boraként. A 2013-as borok kapcsán felmerült, hogy vajon a magas savat valóban magas cukorral a legjobb döntés ellensúlyozni, vagy – és mivel egy csupán bevallottan 10-15 éve létező, még bőven a kísérletezés fázisában lévő dologról van szó – lehet-e ennek működő alternatívája az almasavbontás?

Erre az egyik résztvevő kicsit cinikusan úgy reagált: a tokaji szárazborok trendkövetőek. 15 éve még bőven meghatározó volt a burgundi chardonnay, az első száraz furmintok így almasavbontottak voltak, ennek megfelelően krémesek-vajasak, dominánsabb hordóval. Ám amióta egyre nagyobb teret hódít magának az ABC-szabály (Anything But Chardonnay), és jönnek fel – részben egyébként a klímaváltozás okozta magasabb mustfokok és jobb szőlőalapanyag miatt – a német rieslingek: a náluk viszonylag jellemző acéltartály-preferencia, valamint a magas sav-maradékcukor páros is egyre inkább teret nyer itthon. A furmint pedig valahol egész biztosan ott van ennek az egésznek a mélyén, de mi egyelőre csak reméljük, hogy észrevesszük, amikor integet. 

Az összes palack kiürült amúgy.