Rheingau, Mosel, Pfalz: pár kedvenc a VDP borbörzéjéről

Mainz a frankfurti agglomeráció, hivatalos nevén a Rajna-Majna régió egyik nagyvárosa. Határában folyik a Majna a Rajnába: de nem csak a két folyó, borvidékek is találkoznak itt. Mainztól délre, délnyugatra és nyugatra terül el a legnagyobb német borvidék, Rheinhessen, amely az elmúlt évek sikeres marketingjének köszönhetően kitört a nagyüzemek kedvenc német olcsó hordósbor-beszállító szerepéből, és egyre inkább kisebb, családi pincészetek borait tolja előtérbe. Mainzcal szemben, Wiesbadentől a Rajna északi partjánál húzódik végig a komoly, drága borairól ismert Rheingau nevű rizlingnagyhatalom, és a várostól picit délkeletebbre található az egyelőre inkább felfedezésre váló borvidék, a Hessische Bergstraße.

A központi fekvés, a hangulatos, nagyon is élhető belváros és a történelmi borvidékek közelsége egyesével is jó okot adnak arra, hogy a városban történjen valami izgalmas, a három dolog együtt viszont egyenesen arra predesztinálja, hogy Mainz a német borvilág fővárosa legyen. Tulajdonképpen az is: a VDP-nek is itt van a székhelye.

*

Nem láttam világítótornyot

A VDP nagykóstolója előtti napot a rheinhesseni borászok arra használták, hogy lecsippentve valamit a borbörzére jutó figyelemből bemutassák a sajtónak 2013-as települési szintű boraikat – hivatalos nevén ez a VDP.Ortswein kategória, ahol az adott település dűlőiről szüretelt, jellemző és felismerhető termőhelyi jegyekkel rendelkező, többnyire fajtabor kerül a palackba. Nehéz volt csak a borászoknak szentelni a figyelmemet, a helyszín ugyanis az eddigi legbizarrabb múzeum volt, ahol jártam.

A mainzi Ókori Hajózás Múzeuma. Hajóroncsok, rekonstruált vitorlák, kétezer éves legénységi öltözékek között került a poharamba számos, javarészt egy kaptafára készült, de jól elkészített zöldszilváni, árbajnok rizling és gyorsan megszokható-megkedvelhető spätburgunder. A legtöbb bort vagy frissen kénezték vagy még csak azt sem, sok értelme így nincs írni róluk (a legtöbb általam megkérdezett borász szerint is csak potenciálról és esetleges fejlődési irányokról lehet beszélni).

Amiről viszont van, az a Gau-Odernheimben gazdálkodó Weingut Becker-Landgraf, akik 2013-as weißburgunder borukkal bizonyították, hogy a pinot blanc akár a rizling magasságát és mélységét is fel tudja mutatni gondos kezek munkája eredményeképpen. Izgalmas volt a flonheimi Espenhof narancsborként vinifikált, tíz napon át héjon erjesztett fűszeres traminije: az indiai jógi teákat idézte a bor. Falubeli a Weingut Kampf is, nekik a 2013-as rizlingjük volt bár még nehézkes, de kifejezetten szép. Zöldszilvániból a saulheimi Weingut Thörle villantott nagyot: a felerészt hordóban, felerészt tartályban érlelt bor a vajas-krémes chardonnay-k világát varázsolta a pohárba a rheinhesseni löszről.

És most aludjunk egyet, és készüljünk fel a nagy napra.

A VDP-nek Saale-Unstrut és a Hessische Bergstraße borvidékeket kivéve mindenhonnan vannak tagjai. Kétszáz borászat ezerötszáz borát végigkóstolni nyilvánvaló képtelenség. Muszáj volt hát szelektálnom. Biztonsági játékot játszottam: főleg a Mosel és a Rheingau rizlingjeire koncentráltam, a hazai, a kékfrankost központba állító kóstolók miatt a württembergi lembergerekre (ez ugyanis ugyanaz a fajta, mint a kékfrankos-blaufränkisch, csak itt ez a neve) is odafigyelve kicsit. Utóbbiakról most nem írnék, legyen elég annyi, hogy lenne helyük a következő Kékfrankos Napon: stabilan jók.

De inkább azt javaslom, igyunk. A kedvenc pincészeteim és a nagy nevek következnek.

*

Rheingau: Schloss Johannisberg & GH von Mumm

A Rheingauban alap, hogy az első utam a Schloss Johannisberghez vezet. A birtok Németország egyik legidősebb, legismertebb és legjobb borászata, borait a pincészetnek is helyet adó kastély körüli Schloss Johannisberger-dűlő rizlingtőkéinek terméséből készíti. Mivel a borok ugyanarról a termőhelyről készülnek, ezért a minőségi különbséget a kapszula színével jelzi a pincészet. A 2013-as Gelblack még csak tartályminta, de nem lesz vele gond, ha ilyen marad. A 2013-as Rotlack egyelőre értékelhetetlen, az élesztős citrusosságon kívül nehezen jön át a bor többi alkotóeleme. A 2012-es Silberlack Großes Gewächs (a GG-borok a VDP-termékpiramisának csúcsai) a birtok boraira jellemző kifinomult hordóhasználatot viszi tovább: robosztus, már palackérettnek tűnő nagybor.

A birtok édesborainak alapja a Grünlack Spätlese: a 2013-as friss, nagyon gyümölcsös, hihetetlen fiatal, picit karcsúnak is tűnt. A szintén 2013-as Rosalack Auslese nagyon édes, fiatalsága miatt csak a cukrot érezni rajta jóformán – érlelni kell még. Hogy miért? Mert a nála két évvel idősebb, és egy árkategóriával feljebb játszó, palackonként kerek 290 (!) euróba kerülő 2011-es Rosa-Goldlack Fass 336 már megmutatja a rajnai édesekben rejlő lehetőséget: vegyesen jönnek elő benne a botritiszes, az érett és a töppedt szőlőre jellemző jegyek, mindez szép savakkal és példás egyensúllyal.

A Schloss Johannisberg testvérbirtoka, vagy ha így jobban tetszik, második márkája a GH von Mumm, ahol azon rheingaui szőlőket dolgozzák fel, amelyek nem a kastély környékén vannak. A Mumm-borok legegyszerűbbike, a jóivású borvidéki alapbor egy-két szupermarketben is elő szokott fordulni 7-8 euró közötti árával: abszolút best buy.

A birtok nem összekeverendő sem a champagne-i Mumm pezsgőpincészettel, sem a Rotkäppchen-csoport azonos nevű pezsgőivel. Ez is Mumm, de ez csak bor és csak Rheingau. A GG-borok azonos szőlészeti-borászati követelmények alapján készülnek, mint a Schloss Johannisberg-borok: a 2012-es Berg Rottland minden nagysága mellett azt is demonstrálja, hogy a szüretet követő második évtől már fogyaszthatóak a komolyabb rheingaui szárazak. A legszebb azonban a 2012-es Hölle GG: karakteres, izgalmas szerkezetű, elegáns, komoly darab.

*

Rheingau: Peter Jakob Kühn

Tíz éve biodinamikus, Demeter-certifikált rheingaui családi pincészet. A teljes család ott állt a pult mögött, ami a VDP rendezvényén viszonylag gyakori volt. Peter Bernhard Kühn, az új generáció töltött nekem és egy éppen akkor velem együtt kóstoló angol szakírónak borokat. Az angol végig a mind-blowing szót ismételte a borok után, és hát volt rá oka: a borok olyan szinten voltak ásványosak, hogy a többi rheingaui ahhoz képest egy venetói borászati bor szintjén mozgott. A 2013-as mintákban ez volt a közös pont: amellett, hogy a borok végtelenül természetesnek hatottak, sűrű, koncentrált, robosztus hatású mineralitás volt mindegyikben. Ilyen fiatalon ez számomra nem volt túl vonzó, ám a 2012-es Sankt Nikolaus GG és a szintén 2012-es Doosberg GG meggyőzött arról, hogy egy év palackérés után szenzációs, izgalmas, élettel teli nagyborok születnek a pincénél. Ha magyar kereskedő lennék, egy-két tételt biztosan tartanék ezekből a borokból.

*

Rheingau: Josef Leitz

Tar Ferenc borkereskedésének köszönhetően Magyarországon is egyre ismertebb a rüdesheimi pincészet. A tulajdonos, Josef Leitz személyesen töltött a borokból. Poháröblítésként a 2013-as Eins-Zwei-Dry jött, igazi könnyen és gyorsan iható, kedvcsináló bor, ami után még jobban várja az ember a többit.

Következett a 2013-as Rüdesheim: szép szerkezetű, picit élesztős településszintű alapbor, melynek párja az itthon talán jobban ismert Magic Mountain, ami gyakorlatilag ugyanaz, de picit több maradékcukrot hagy meg benne a pincészet, hiszen ezt a tulajdonos elmondása szerint főként amerikai exportra és az ottani szájaknak készítik, míg az előzőt a német piacra, a hazai ízlésnek. A 2013-as Berg Kaisersteinfels a 8g/l-es savával és 11 g/l-es cukrával megdöbbentett, mennyire cukorhangsúlyos – ennek ellenére is le tudna csúszni belőle egy palack. Hasonló a 2013-as Berg Roseneck is: szép, de rövid. Nem nagy bor, de a parafa itt se maradna sokáig a palackban.

*

Rheingau: Robert Weil

A borvidék egyik legprofesszionálisabb pincészetéről van szó, ahol mint megtudtam, semmit nem bíznak a véletlenre: még a hordókban erjedő borok hőmérsékletét is szabályozni tudják. A pincészet a komplett 2013-as portfólióját felvonultatta, sőt: ők voltak az egyetlenek, akik még trockenbeerenauslesét, vagyis a tokaji aszúkhoz mérhető cukortartalmú, a legkoncentráltabb rheingaui édesbor-kategóriából is hoztak egy zavarba ejtően friss mintát.

Több, mint alapbor – ezt írtam a német repülőterek Heinemann duty free üzleteiből is ismerős alaprizlingre, amit pici maradékcukor színesít. Mivel a borászat Kiedrichben található, a Rheingau keleti részén, így az itteni dűlőkből készülnek a magasabb kategóriájú borok. A Kiedrich nevű 2013-as település szintű rizling még fiatal (élesztős citrusosság), a Kiedricher Klosterberg már előrébb van a fejlődésben, komoly anyagnak tűnt. A Kiedricher Turmberg ásványaival és eleganciájával tűnik ki.

A kései szüretek itt kivétel nélkül édesebb borokat takarnak: a Riesling Kabinett egyszerű, gyümölcsös, behízelgő édes, a Kiedricher Klosterberg Spätlese nagyon hasonlít hozzá (még). Nem úgy a Turmberg: koncentráltabb, nagyobb, szebb, ahogyan szárazban is ez volt az erősebb dűlő. A Turmberg-auslese is ezt mutatja: jóval mélyebb, tartalmasabb bor, mint a Gräfenberg-auslese, de akár beerenausleséje. Az egyetlen TBA is ennél a pincénél volt kóstolható: a 2013-as Gräfenberg trockenbeerenauslese annyira friss és cukorhangsúlyos volt, hogy egy korty után rögtön vízért kiáltottam. Idő kell neki.

*

Mosel: Dr. Loosen

Legalább egy órát eltöltöttem itt, mire észbe kaptam: a birtok kereskedelmi vezetője annyi érdekes információt és bort zúdított rám, hogy nem tudtam nem itt ragadni. Először is: a Moselt a legtöbben a maradékcukros borokról ismerik. A Dr. Loosen-borok erre cáfolnak rá: szerintük igenis van hagyománya a nagy moseli száraz boroknak, az 1940-50-es években ugyanis készültek ilyenek, ha sok nem is. A Nagy Moseli Száraz Riesling receptje a következő: vegyél egy 3000 literes hordót, mosd ki jó pár évig az alapborokkal, majd mikor más semmilyen hordós ízt nem érzel a boron, töltsd bele a Nagy Moseli Száraz Riesling alapanyagát, tartsd finomseprőn, és érleld 12-24 hónapig.

A birtok 2013-as alaprizlingje a Dr. Loosen Blauschiefer: lendületből támad, példás frissessége és tartalma azonnal meggyőz. A települési boroknál hasonló a képlet: a 2013-as Graach almás-körtés-barackos jegyeitől nehezen szabadulok. Innen már a Nagy Moseli Száraz Riesling megfejtései jönnek. A 2012-es Lay GG egy az egyben Szepsy István két-három évvel ezelőtti borainak stílusát idézi, a klasszikus, közepes pörkölésű hordó jegyei uralják a bort. A 2012-es Himmelreich GG bár kevesebbet mutat, szebb és kiegyensúlyozottabb. A felkiáltójelet a 2012-es Sonnenuhr GG-hez tettem: gyönyörűen elkészített, hibátlan szerkezetű, koncentrált, ásványos, büszkén hömpölygő nagybor. A 2012-es Würzgarten GG hasonlóan közelít az előzőhöz képest, ám fiatalabb még, cserébe nem annyira robusztus, ha valakinek az tetszik jobban. Kötelező tananyag a pincészet.

*

Mosel: Von Othegraven

Egy pincészet, amit a németek nem a borairól, hanem a tulajdonosa miatt ismernek: Günther Jauchról, a német Legyen Ön is Milliomos kvízshow népszerű műsorvezetőjéről van szó. A Jauch-család másik ága foglalkozott borászkodással, ám nem ment jól a pincészet, el kellett adniuk, így a lakóhelyén, Potsdam belvárosában számos omladozó ház felújításához adakozó és jótékonysági programokban aktívan résztvevő tévésztár úgy döntött, maradjon továbbra is családi tulajdonban a vállalkozás, így fogta magát és megvette. A területek a Saar- és Mosel-folyók találkozásánál vannak.

A 2012-es Maxszal kezdtünk, a pince alapborával. Már ez is spontán, tartályban erjedt, élesztősséget is érezni rajta a sur lie miatt, amúgy egy korrekt alapbor, kicsit eltér a fősodortól. Nem úgy a 2012-es Bockstein GG, amit Günther Jauch tipikus Saar-rizlingnek nevezett, fogyasztóbarátra hangolva. A 2012-es Altenberg GG a Saar Úrágyája lehetne, itt azonban némi petrol is befigyel még. A 2013-as Bockstein-kései főleg gyümölcsökre és kevés cukorra építő édesbor, a 2013-as Altenberg Kabinett ennél érezhetően szebb, összetettebb. „Paradewein” – mondta róla Günther Jauch.

Én ezt inkább a 2013-as Altenberg Spätlese Alte Rebenről mondtam volna, akkora a különbség utóbbi javára: érleltebbnek tűnik, mélyebbnek. Az Altenberg 2013-as ausléjével ugyanaz a gond, mint a többivel ebben a műfajban: a sok cukor miatt csak az édességét érezni, mást még egyelőre nem. Egyelőre izgalmas borászati útkeresést látok a pincénél, viszont ez az alacsonyabb árakban is megnyilvánul.

*

Mosel: Clemens Busch

A borok tiszták, természetesek és fiatalok – jegyeztem meg a Mosel-völgy egyik csúcstermelőjének számító bioborászat tételeinél. A tulajdonos-borász itt is személyesen töltött: először a 2012-es ásványos, gyümölcsös, remekül iható Plüderich (VDP.Ortswein) került a pohárba, majd belevágtunk a legjavába: a 2012-es Marienburg GG durva, ásványos terroirbor, a 2012-es Marienborg Rothenpfad hasonló, bár már előrébb tart a fejlődésben, így némileg elegánsabb, ám a 2012-es Marienburg Fahrlay-Terassen GG-hez fogható szárazbor kevés volt a teremben. Átlagosan százéves tőkékről szüretelt bor, ami bár koncentrált, mégis laza, filigrán és hihetetlenül izgalmas. A pince édesborairól ez annyira nem mondható el: a botritiszmentesség, a tiszta gyümölcsízek, a magas sav és 30-40 g/l közti maradékcukor határozza meg őket – ízlés dolga. A Mosel egy picit másként.

*

Pfalz: Reichsrat von Buhl és Dr. Bürklin-Wolf

Mi ez az új címke, sokkal szebbek voltak a régiek, mentem oda csalódottan a Reichsrat von Buhl standjához. Ne nekem mondja, a cégvezetés döntése, jött a válasz és vele együtt az első bor: a Von Buhl jólismert hét-nyolceurós alaprizlingje 2013-ból. Zöldes savak: fiatalság, bolondság. A 2013-as Deidesheim élesztősségével mutatott keveset, ahogy a 2013-as Forst se sokkal többet. Nem úgy a pincészet csúcsbora, az egyik legmenőbb nevű pfalzi dűlő bora, a 2012-es Ungeheuer GG: nagy volt, koncentrált volt, élénk volt, szép volt, vibrált köztünk a levegő – gyenge kezdés után egy szépítés.

A szomszéd standon egy 85 hektáron gazdálkodó pfalzi biodinamikus birtok volt, a Dr. Bürklin-Wolf. A 2013-as Riesling alapbor egyértelműségével győz meg, a 2013-as Wachenheim precizitásával, a 2013-as Ruppertsberg pedig az agyagosabb talaj adta teljesebb, érleltebb karakterével. A pontot az i-re a 2012-es Gaisböhl tette fel hihetetlen komplexitásával. De hát a Pfalz (és sok más is) száz külön cikket megérne.

*

Őszintén irigylem azt a kereskedőt, aki a VDP-választékot átlátja és megtalálja azt a pár tételt, amit aztán elkezd forgalmazni. A rheingaui és moseli alapborok 10 euró alatti-körüli árukkal magabiztos konkurenciái a hazai középkategóriának, a GG-tételek 35-50 euró közötti árazásukkal bivalyerős kihívói akár az osztrák, akár a hazai csúcsboroknak is – a különbség az, hogy a németek tíz évjáratnál jóval nagyobb referenciát tudnak a hátuk mögött hasonló minőségben. Próbáljanak rá, csak nem bánják meg.