„Itt vagyunk mi, magyarok. Magyarok a nyelvben, az örökségben, viszonyulásban mindahhoz, ami történelem és örökség. De ebben nem vagyunk egyek. És rendben is lenne ez, mert nem azonos az Habsburg Júdás-pénzen vásárolt befolyás öröksége a kuruc hazafisággal. Kossuth sem hasonlóan látta a világot, mint Deák Ferenc. Hogy kinek lett igaza, szintén nem eldönthető, mert Deák kiegyezése torkollott Trianonba és Kossuth hazafisága nem engedte a kiegyezést. De lehetett volna-e másképp? Nincs erre válasz.
Az egész történelmi szemléletünk széttöredezettsége az eszmék szembenállásából fakad. Boldogabb nemzeteknél máshogy van az egész, léteznek nemzeti, közösségi minimumok. Amik szentek, azaz érinthetetlenek és nem viták tárgyai. Nem kell messzire menni, a körülöttünk élő népek: románok, szerbek, horvátok, szlovákok körében létezik egy minimum, ami nem politikai alapállás függvénye, hanem a nemzeti alapállás kérdései.
Ezek identitás-kérdések.
Ki a nemzeti?
Az, aki azonosul a nemzeti megmaradás és önértelmezés létkérdéseivel. Az, aki fel meri vetni a sarkalatos történetekben a megmaradás és viszonyulás alternatíváit.
Jancsó Miklós filmjei és világlátása ezeket feszegeti. Ahhoz, hogy viszonyulni tudjon a jelen létértelmezéséhez, vissza kellett nyúlni a múlt nagy történéseihez, s benne azokhoz, amelyben látszólag azonosult kora uralkodó ideológiával (Szegénylegények). De tovább is lépett ebben. Nemcsak képiségben, hanem egy másfajta létértelmezésben. Mert annak a kornak jellegzetessége volt az egysíkú történelem-értelmezés. Ugyanakkor, amennyire sejthető, Jancsó a Kemény Zsigmond-i viszonyulást viszi tovább, amelyben épp azokkal lesz sokszor kritikus, akiknek örökségéből a kritikai lét lehetőségét merítette. Lehet, hogy intuitív és ösztönös, de az is lehet, hogy tudatos, tudatosan sérelmes ez a viszonyulás. De sohasem elválasztható a nagy szembesülések világától és az örökséggel való szembenézéstől (Oldás és kötés). Hogy vágóhídra vihetnek és visznek, mint az egykori szürke marhákat, már addigra tapasztalat volt. Annál érdekesebb, hogy ez a Jancsó által ábrázolt, önmagából is kifordult – szabadsághiányos - világ miként lehetett szembenézés nélkül a változások világa?
Jancsó élete utolsó két évtizedében tehetsége mellé olyan cinizmust párosított, amelyet tekintélyével, szakmai hírnevével igyekezett palástolni.”