Slam: költészet, ami nem hagy békén

Hogyan határolnátok be, írnátok körül a slam poetry műfaját?

Pion: Szögezzük le, hogy előre megírt szövegről van szó, amelyet van, aki megtanul és van, aki felolvas. A slam poetry első ránézésre olyasmi, mint a versmondás, másodikra gyökeresen más, a harmadikra pedig egy teljesen külön műfaj valahol a költészet, a standup, a rap és az előadóművészet között.

Saiid: A Ponza definíciója szerint Latinovits és Hofi között van valahol, viszont úgy gondolom, hogy olyan, mint például a szex: lehet akármennyit magyarázni róla, de át kell élni ahhoz, hogy az ember tudja, miről van szó. Azon túl, hogy vannak kötött szabályok, mint például az, hogy három percig lehet beszélni, teljes szabadság van, így nehéz műfaji határokat megszabni, Egy performansz-költészettől annyiban van kicsit megrendszabályozva a slam, hogy kelléket nem használhatsz, csak a testedet és a hangodat, de hogy azon túl mit csinálsz, rád van bízva. Hogy ebben a három percben mi történik, csakis rajtad múlik. Lehet róla beszélni, de a legjobb az, ha valaki eljön és meghallgatja - vagy akár kiáll a színpadra és kipróbálja magát, és csak utána dönti el, hogy neki személyesen mit jelent a slam.

Simon: Mi egy csomó időt eltöltöttünk már egymás között is azzal, hogy megfogalmazzuk a műfaj határait. A lényeg viszont tényleg csak az, hogy kiállsz egy színpadra és három percig azt mondasz, amit akarsz. Nyilván nagyon fontos tényező, hogy ez legtöbbször egy verseny, ami rengeteg mindent befolyásol - milyen jellegű szöveggel készülsz, mennyire szeretnél komoly vagy épp közönségbarát lenni, mennyire szeretnél nyerni, vagy mennyire tartod inkább az írásművészet finomságait szem előtt. De a fix pontok adottak és mindig ugyanazok: színpad, mikrofon, emberek, idő.

Mennyit ad hozzá az adrenalin, a közönség az előadáshoz?

Pion: Egészen más öt embernek beszélni, mint háromszáznak. Hiszen utóbbi esetében a közönség jelenléte kényszeríti ki, hogy valóban előadd, amit leírtál, vagy akár be is tanultál. Ráadásul minél többször mondod el az adott szöveget ekkora közönség előtt, annál biztosabb leszel magadban akkor, amikor ki kell állni. Ehhez talán a színészetet tudom leginkább hasonlítani.

Saiid: Hiába van mögöttem tíz év színpadi tapasztalat, ugyanúgy megélem a nyomást, a drukkot. A mai napig, amikor ott állok és érzem, hogy remeg a papír a kezemben, miközben mondom a szöveget, erre pedig aztán ráparázok, a papír pedig még jobban elkezd remegni – ez az előadás rovására mehet. Sokkal jobb dolog megtanulni. De visszatérve a szabadságra: a slam és az írott szöveg között hatalmas különbség az is, hogy ugyanazt a szöveget elő lehet adni teljesen másképpen is. Ez egy közönségfüggő műfaj, egészen más tónusban, hangulatban lehet előadni az aktuális slamet, ezért egy szövegnek több dimenziója is lehet akár.

Tudja-e népszerűsíteni a klasszikus, kortárs költészetet a slam? Netán menővé tenni a fiatalok körében?

Simon: Megfordítanám a kérdést: mi menőnek tűntünk a színpadon? Mert csakis annyira tud menő lenni a slam, vagy a költészet, amennyire mi bármilyen értelemben azzá tudjuk tenni. A tapasztalat szerencsére azt mutatja, hogy kimondottan népszerűvé teszi ezeket a dolgokat, ha másért nem, azért mindenképp, mert mindig igyekszik egy közérthető hangnemben megszólalni, vagy pontosabb úgy: egy nyelvet beszélni a közönséggel.

Pion: Ráadásul ez még talán a legkevesebb, hiszen miután a közönség eljött és meghallgatott, tovább is lép: elkezdi keresni azt, amit a hétköznapokon csinálsz, így kezdtem levelezni informatikusokkal a költészetről. És mindenki rajtam keresi Marci első kötetét. De már csak áprilisig kell várniuk a másodikra Nekem meg akkor jelenik meg az első kötetem.

Létezik közösségépítő ereje a slamnek?

Simon: Hogyne. Szerzők és közönség szintjén is. De ez csak részben a mi érdemünk: amikor 2004-ben elkezdtem verseket publikálni húszévesen, még a stand up comedy is csak gyerekcipőben járt, a YouTube épp csak létezett, az underground rap pedig annyira underground volt, hogy nekem pl. esélyem se lett volna ismerni. Azóta viszont felnőtt egy generáció, akiknek már evidencia, hogy a jó szöveg az igenis kell, mert ütős és fontos, ráadásul könnyen hozzá is férhető a neten, illetve tisztában vannak vele, hogy ha valaki kiáll egy színpadra szimplán csak szöveget mondani, ha semmi más nem történik, akkor is lehet jó.

Saiid: Nagyon fontos az, amit a Marci még korábban mondott, hogy ezeknek a versenyeknek nem egyfajta archaizáló hangulatuk van, sokkal inkább olyanok, mintha megbeszélnénk, hogy este elmegyünk kocsmázni, de előre kitaláljuk, hogy miről fogunk beszélgetni. Kicsit pedig rákészülünk, hogy mit fogunk mondani a többieknek arról, ami éppen foglalkoztat, mindezt mondjuk rímbe szedve, vagy koncepciózusan.

A versenyeken általában van egy adott téma, amiről slamelni kell, azonban az esztétikán kívül gondolni kell arra is, hogy a szöveg működjön a közönségnek előadva is. Hogyan zajlik az írói folyamat a gyakorlatban?

Saiid: Ez mindenkinél más egy kicsit, én maximálisan szem előtt tartom, hogy közönségnek fogom előadni és minden egyes sornak komoly súlya lehet. Hol elveszek, hol ráteszek egy kicsit – ha akarom. A slammelésnek van egyfajta terápiás jellege, ami kurva jó, mert elég konstruktív közeg ez a „betegeknek” és nem kell fizetni érte, viszont ha teljesen öncélúvá válik és csak arról szól, hogy kimondjam magamból, ami fáj, az nekem nem feltétlenül szimpatikus. Belefér, de alapvetően ez egy szórakoztató műfaj.

Simon: A slam vállaltan olyan formája a szórakoztatásnak, ami azért van, hogy ne hagyjon békén.

Pion: A papíralapú költészetnél is kell gondolni az olvasóra, hiszen nincs vers olvasó nélkül. Ebben a műfajban viszont nem olvasóra, hanem  közönségre kell gondolnunk, amelynek tagjai meghallgatják a szöveget, és rögtön reagálhatnak is rá. De az olvasás és a hallgatás egyaránt aktivitást feltételez. Koncentrációra van szűkség, ezt mindenképpen szem előtt kell tartani minden szöveg születésekor. Az pedig más kérdés, hogy én meg arra törekszem, hogy egyszerre próbálok olvasóra és közönségre gondolni.

Az Egyesült Államokból tört be hozzánk a slam: miben más nálunk? Egy ország nyelvi sajátosságai, ízei mennyire teszik egyedivé a magyar indulót, például egy olyan nemzetközi versenyen, mint a decemberi Európa-bajnokság?

Saiid: Belgiumban azt tapasztaltam, hogy nagyon hasonszőrűek voltunk mi tizennyolcan, a tizenhét országból (a franciák valamiért ketten indultak). Azt gondoltam volna, hogy látok majd sarkalatos különbségeket az országok között, mégis olyanok voltunk, mintha egy itthoni klubban léptünk volna fel, és mindenkit már régóta ismernék

Angolul folyt a verseny?

Saiid: Lehetett választani, hogy az ember az anyanyelvén mondja és kivetítőn menjen az előre leadott angol fordítás, ám a döntő előtti fordulóban a kivetítő kétszer is megállt a portugál és az észt versenyzőnél is. Teljesen megtörte a varázsát az előadásnak, amikor szegényeknek újra el kellett mondaniuk az egészet. ezért én inkább angolul adtam elő a másodikat is. Az előtte lévő open mic-os esten viszont magyarul slammeltem és eszméletlenül tetszett mindenkinek a magyar nyelv ritmikája, hangzása. Akkor mindenki az anyanyelvén nyomta és hihetetlen, de annyira hasonlóak voltak, hogy nem volt lényegi különbség – egyedül a franciák hadartak. Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy nem feltétlen a „jó előadás” számít. A holland versenyző, egy fiatal lány saját verseskötetéből olvasott fel fahangon, totálisan rezignált tónusban, mégis olyan erős volt a szöveg, hogy a nézők potyogtak ki a székeikből – működött. Igazság szerint én őt hoztam volna ki másodiknak, vagy győztesnek.

Szöveg vagy előadásmód?

Pion: A hangsúly inkább a szövegen van, mint az előadásmódon. Legalábbis idehaza. Ideális esetben persze az ember ténylegesen előadja, a szöveget, ha már ki akar belőle szakadni, és át is éli, nem csak elmondja: ilyenkor rendben van a hangsúlyozás, a gesztusvilág, és még foglalkozik a közönséggel is. De nagyon várom már a márciusi páros slam bajnokságot, mert szerintem izgalmas dolog történik majd az egyéni slam bajnoksághoz képest: talán erősebb lesz az előadás, és kevésbé lesz fontos a szöveg. Viszont én személy szerint azt szeretném a legjobban, hogy a kettő egyensúlyba kerüljön: jól begyakorolt és erős szövegekkel álljanak elő a versenyzők. Persze nem színdarabot akarok látni, hanem azt, hogy egy mondatot rendesen mondanak el. Érthető legyen, figura legyen.

Saiid: Ez egy nehéz és nagyon érdekes kérdés, mert ugyan szeretem látni, ha elő van adva a szöveg, de ez nem jelenti azt, hogy hatalmas színészi játéknak, performansznak kell lennie minden áron. Az a holland kislány nem megy ki a fejemből; az egy előadás lett. Azért, mert ő olyan volt és azt adta, amilyen. Benne volt az egyénisége, mint ahogy elmondja a mondókát egy ötéves kisgyerek és pont úgy, pont attól jött át, mert nem „dolgozott rajta”.

Az irodalmi körök hogy állnak hozzátok? Elfogadják a műfaj sajátosságait, létjogosultságát?

Simon: Az irodalmi közegben felmerül néhol egyfajta „sértettség” ezzel kapcsolatban, hogy mi ezt hogy is gondolhatjuk komolyan. Ennek a gyökere egyrészt sznobéria, gondolom, másrészt személyes frusztráció – meg nyilván szimpla ízlésbeli különbség is akad, de azzal nincs is semmi para általában. A baj igazán ott kezdődik – és ez független az irodalomtól – amikor valaki ízlésdiktatúrát szeretne szelíd vagy kevésbé szelíd erőszakkal érvényre juttatni… Ahogy a kezünket a szívünkre téve beismerhetjük, hogy nem minden folyóiratban publikált vers remekmű, úgy igaz ez a slam szövegekre is. Bár eleve vicces, hogy egy ilyen közhellyel kell védekezzek, mivel senki sem állította közülünk sohase, hogy minden leírt  – és kimondott – szavunk arany lenne, vagy mi lennénk „az” érvényes beszédmód, ad absurdum „az igazi” költők. Ilyesmit hangoztatni szerintem még akkor is elég ciki, ha valaki valamiért történetesen így gondolja magáról. Hibázunk, bukdácsolunk, nem mindig ugorjuk meg a szükséges nívót, ez napnál világosabb. De akárhogy is, mi ezt azért csináljuk, mert betegesen odavagyunk a jó szövegekért. Ennek tükrében viszont kimondottan komikus az önjelölt értékvédők alkalmi igyekezete, amivel hősies Facebook posztokban és érfalrepesztően szellemes kommentekben próbálják tőlünk óvni „az irodalmat” – ahelyett, hogy kikapcsolnák a Facebookot és megpróbálnának mondjuk írni valamit. Valami jót, a változatosság kedvéért. Gondolom fontosabb nekik, hogy el ne rontsuk ami van, vagy ilyesmi.

Pion: Valójában az a probléma, hogy nincsen erről igazi párbeszéd.

Saiid: Pontosan.

Pion: Engem nem bánt és nem zavar, ha mondjuk nem szeretik annyira a slamet, mint amennyire mondjuk mi szeretnénk, hogy szeressék. De nagyon szívesen leülünk bárkivel, bármikor, bárhol. Nem kell elmenni egymás mellett, ki lehetne alakítani normális párbeszédet. Volt ugyan vita a slam poetryről, de abban is leginkább mi magunk, slammerek vettünk részt; mások nemigen jöttek velünk, és nem mondták el a véleményüket, hátulról viszont nyilván visszajött hozzánk, hogy mit is gondolnak – tehát visszakapjuk, csak ezt nem mindenki hajlandó felvállalni.

Simon: Pont a Figyelőben írt a slamről Kemény István. Szerinte az, ami érdekes és szerethető, az nyilván a negatívuma is ennek a közegnek; írsz egy szöveget szerdán, majd írsz egyet pénteken is, aztán jövő hét pénteken megint. Ha a szerdai jobban sikerül, a pénteki nagyon rosszul, a jövő heti pedig tökjól, akkor nem vagy arra ráfeszülve, hogy a múlt szerdai miért nem volt tökéletes, nincs ez a perfekcionista nyomás – ez viszont például az irodalomban abszolúte ismeretlen.

Saiid: Az egy dolog, hogy én elkönyvelem magamban valahogy, hogy mik lehetnek a valós okai támadásnak, vagy piszkálódásnak, hiszen ez eleve egy figyelemorientált dolog. De hogy veszélyeztetve érezzék magukat, az volt a legfurcsább. Mintha a slam poetry bármilyen szinten is veszélyt jelentene a magas költészetre. Kicsit olyan, mintha a százötven Michelin-csillagos étteremből a pohárszedők elkezdenének dobálózni az új, mondjuk thai kajáldákra arra hivatkozva, hogy azok most miért ilyen menők, és ezentúl az emberek majd nem fognak már hozzájuk járni, és az utóbbi az nem igazi gasztronómia, nem elfogadható és káros az egész vendéglátó iparra. Pedig ugyanúgy bele tartozik a kalapba és az biztos, hogy senkinek nem árt - ez a legfontosabb.

Simon: Viszont hál' istennek egyre inkább érezhető a közeledés, egyre több író jár el ezekre az estekre.

Pion: Nem véletlenül jelent meg januárban a Szépirodalmi Figyelőben slam-összeállítás. Valahogy foglalkozni kell vele még úgyis, ha csak mi beszélünk róla. Most kinyitottak egy ajtót: mi bemegyünk rajta, ők pedig megnézik, mit csinálunk – és ha már odabent vagyunk, akkor lehet, hogy elkezdenek velünk beszélgetni, de egyelőre csak ott tartunk, hogy beengedtek minket az ajtón. Aztán hogy kézfogással várnak-e, vagy visszalöknek az utcára, ki fog derülni.

Saiid: A mi oldalunkról pedig nincs is ajtó. Kinyitni se, becsukni sem lehet, bárki szabadon jöhet-mehet.

Merre fejlődhet ez a közösség? Vidéki városokban rendszeres klubok, egyesület alapítása, lehetőségek, workshopok…

Pion: Két éve akarunk létrehozni egy egyesületet, ami létre fog jönni akkor is, ha akarja a nagy magyar bürokrácia, ha nem.

Simon: Mivel ez egy teljesen demokratikus és nyitott dolog, bárki mondhatja, hogy márpedig ő szervezni szeretne random egy XVII. kerületi kiskocsmába egy „slam poetry” estet, ahol ő meg a két haverja fogják felolvasni a verseiket… Minden további nélkül megteheti, bízom benne, hogy sosem lesz olyan, aki ezt megtiltaná. Persze ez közönség nélkül nem az igazi, és akik mondjuk Akkezdet Phiai-szövegeken, NKS-szövegeken, nívós rapzenén vagy kortárs költészeten nőttek fel, és azóta is Mikee Mykanic-et hallgatnak és Petrit olvasnak hozzá, azokat nyilván nem lehet bármivel megetetni, tehát ilyenkor jön az a probléma, hogy a közönség nem hülye. Maga a Slam Poetry Budapest az én reményeim szerint lényegileg egy brand lesz hamarosan, ami képvisel egy bizonyos szintet – ergo a közönség is tudhatja, hogy ha egy SPB rendezvény készül valahol, akkor azt érdemes látni. Tehát ha van egy egyesület, vagyis egy működő szervezet, ami ezt jól koordinálja, az mindenkinek jó. Hosszútávon a lehetőségek egyébként végtelenek, a Horváth Kristóf (Színész Bob) például éppen Kassára, színházba ír slam betéteket…

Saiid: Amelyek egyébként zseniálisak. Biztosan egyre többen leszünk, és biztos, hogy nagyon sok jó dolog is előkerül majd. Belgiumban volt egy közös beszélgetés, leültettek mindenkit, hogy mondja el, a saját országában milyen a szitu: például a svédeknél 15 éve van országos bajnokság, de nincs még egyesület, az olaszoknál viszont egyetlen egy csávó kezében van minden. Akár délen vagy, akár Rómában, vagy Milánóban, nélküle nem lehet versenyt csinálni - ő mondja meg, kik indulnak, totál slam-maffia van. Azt figyeltem meg, hogy ahol régóta rendeznek versenyeket, ott hullámzó dolog. Felfújják, aztán szépen lemorzsolódik, aki csak azért csatlakozott az egészhez, mert egy trendi dologban szeretett volna részt venni, vagy csak ki akarta próbálni magát. A mag viszont megmarad és jönnek újak – körforgás az egész.

Simon: És egyre több helyen szerveznek slam poetry klubokat: most visszük el az egészet Szolnokra és Jászberénybe, amiből úgy néz ki, állandó sorozat is lesz végül. Pécs évek óta a legerősebb „előre tolt helyőrsége” a magyar slamnek, de van mozgolódás Szombathelyen, Mosonmagyaróváron, Szegeden és persze régóta Veszprémben is. Ráadásul február végén megyünk újra Erdélybe, egészen pontosan Kolozsvárra, ahol, ha minden igaz már szintén szervezkednek a helyi erők egy ideje... Ennél jobb nincs, ezért is biztatunk mindenkit, aki betéved egy versenyre – mi mindenkinek mondjuk, de nem mondhatjuk senki helyett, úgyhogy ott a mikrofon, hajrá.

*

Fotók: Slam Poetry Magyarország