VOLT: Ákos cicanadrágja emelte az átlagéletkort

Úgy tűnik, a VOLT 20. szülinapjára sem nőtte ki magát, de érik. A GYSEV Keletiből induló partijárata – amin péntek délben csak harmincasok ültek –, a felújított vasútállomás VOLT infópulttal, a város különböző részeiből 15 percenként induló fesztiválbuszok csak a legszembetűnőbb jelei voltak annak: Sopron már együtt él a rendezvénnyel. Együtt, egy olyan fesztivállal, ami amúgy az elmúlt tíz évben nem sokat változott: a színpadok a helyükön maradtak, a pizzások a tavalyi keréknyomba gurultak be, még legós és bakelit lemezes fülbevalót is ugyanott kapni. Persze, így legalább biztosan tudja az ember, merre kell mennie részegen, ha a másik mellére is mintát festetne, és nem fullad eltévedés miatti giroszozásba az egész.

Sajnos a kort is csak lassan éri utol a VOLT: 2012-re sem sikerült ingyen wifivel lefedni a placcot, és a lányok még mindig a WC-k melletti csapokban mossák a hajukat a fürdő előtti órás sorban állásról lemondva. Alapos mosakodásra persze minimális az igény, a konzervmosdók környékén a „jóvan, bazdmeg, ma sem mosok fogat”, illetve a „te kezet mostál, és mások látták, hogy velem vagy!” mondatok gyorsan helyre raktak: aki itt meghaladná tizenéves önmagát, az jobb, ha legfeljebb a Heti Válasz borstandjain belül mozog.

A VOLT mindig is az észak-dunántúli tinédzserévek szinte kötelező programja volt, és ez a tendencia csak erősödött. „Mindenhol ezek a kölykök, ezek már drogozni sem tudnak rendesen” - panaszolta egy szétvarrt harmincas, aki szerint az új generáció mindenféle Kínából rendelt növényvédőt tol a seggébe, aztán összefossa a bokáját egy kis leszbikus dubsteptől.

A rocker, punk, hippi, alter, emo tizenévesek most ugyan többnyire hipszterként egységesülve, de a közel tíz évvel ezelőttihez hasonló hozzáállással kavarták fel a Lővér Új Széchenyi Terv Kemping porát. Itt voltak még ugyan a hátrányos helyzetű kisebbségek: az ördögbotosok, a nonfi és a fültágítós, japán tetkós csoport, az előírt rasztamennyiség, a későn érő huszonévesek és a kiégett, felnőni nem akaró harmincasok, de az átlagéletkor megállt 18-nál, és ezt csak a hétvége kirobbanása tolta később följebb.

Valószínűleg ezt erősítette Ákos is, aki péntek este a VOLT-on debütált szintirock műsorával, amely egyébként korábbi számainak elektro feldolgozását takarta. Ákos dobos és szintis társai előtt seggbe cuppanó cicanadrágban, bonanza bakancsban, kellemesen kigyúrt felsőtesttel, és a Depeche Mode Dave Gahanjénhez hasonló, enyhén homoerotikus tánclépések után gyöngyöző homlokkal gyakorlatilag egyedül uralta a színpadot, és sorakoztatta azokat a dalokat, amit egy rendes magyar ember a halálos ágyán is fel tud mondani (Helló, helló!). A VOLT tinijei azért éreztették a távolságot köztük és az Előkelő idegen pólósok különös csoportja között: csak kellő mennyiségű sörbong után kezdték dallamra mozgatni ajkaikat. Ákos egyébként kedves volt, gondolt azért azokra is – ha valami baleset folytán akadna ilyen -, akik nem követik napról napra nyomon munkásságát: gondos artikulációját alig fokozva (nem is nagyon lehet) néha előre elárulta a refrént, hogy mindenki skandálhassa: „Sztereotipikus, tipikus sztereó!”. Szerencsére rögtön egy Utolsó hangos dallal szépített, meg hát legalább jól szólt, és baromi hangos is volt. „A vállalhatatlan rímek ellenére szerintem ez jobb, mint valaha” – üvöltötte fülembe az egyik legnagyobb magyar zenekar tagja, hozzátéve: „csak a többiek meg ne lássák, hogy én ezen itt vagyok”.

A közönséget elnézve eredetileg az idősebbeket vonzotta a Röyksopp is, hozta letisztult elektróját, régi slágereit, amelyekre ma is mondhatjuk: joggal nyerte el értük 2002 szinte összes európai zenei díját. „De hát basszus, 2012-őt írunk” – üvöltötte valaki előttem a tömegben egy valószínűleg hasonló mondatra reagálva, és tök igaza volt. A skandinávok, bár nemrég dobták ki új albumukat, azzal is egyértelművé tették már: valami nem a régi. A Happy up there, a Girl and the robot, meg igazából az összes ismert nótájuk közben hiába ugrált világító kabátban az énekes, és hiába rohant végig a közönséget kettéválasztó folyosón: a nézők menekültek. Egy óra körül már lazán besétálhatott a hatszáz négyzetméteresre növelt küzdőtér első sorába az, aki akart, senkivel sem kellett megverekednie a hererázó, lazán bólogató, foghíjas tömegben.

„Honnan jöttél, van barátod, hol alszol ma?” – tértek itt már lépten-nyomon a lényegre a fiúk, és így ürült ki lassan a soproni puszta péntek éjjel. „Pihenni kell, persze, vagy legalább vízszintesben, tudod, hogy szombaton újra nekifuthassunk, ja nem, sátram az nincs, de gyere, nézzünk itt neked is valamit, mi is a csillagjegyed?” – próbálkozott a már majdnem húsz éves, rekreáció szakos focista, akit a gimiből kiérve láthatóan kezd megcsapni a hipszterség szele.

Ő maradt, én mentem, kellett az energia a szombati, sokkal családiasabb délelőttre, mert akkor az éjjel-nappal színes szemüvegben nyomuló hipsterjugend arcokat tíz éven aluliak próbálják meg kibillenteni egyébként sem stabil fesztivállapotukból.