A magyar opera válogatottjában nincsenek bérelt helyek

Háromnegyed évet töltött a Duna TV élén, mielőtt átment volna az Operához. Miért döntött így, mi csábította vissza a dalszínházhoz?
 
A szívem mindig itt dobogott. Hiába voltam közben tévés, vagy dolgoztam a Parlamentben, ha az ember végzettsége egyezik a hobbijával, akkor az valamiféle hivatássá alakul, és időről időre visszatalál oda, ahol ezt művelheti. Korábban már dolgoztam az Operaházban, annak a négyéves periódusnak egyfajta kényszer vetett véget. Választanom kellett a hírTV-s kulturális műsorvezetés és az Opera között. 2005 májusában távoztam, nem csíptem tovább a minisztérium szemét – vicces fordulat, hogy a sajtófőnök utánam az ATV egyik arca lett… Mindig gondoltam, hogy egyszer majd újra idekanyarodik az út – bár nem tudtam, hogyan és mikor, de végül így alakult.
 
Orbán Viktor személyes felkérésére lett kormánybiztos. Mit kért a miniszterelnök?
 
Három hónapos operaházi interregnum után kéretett magához a miniszterelnök, hosszasan elbeszélgettünk. Amit sokszor felemlegetnek a dolgot kevésbé ismerő, de politikai rossz szándékkal közelítők, nevezetesen, hogy a miniszterelnök kézi vezérelni akarja az Operaházat – abból aztán semmi nem igaz. Sem akkor, sem azóta soha strukturális kérdésekbe vagy személyi döntésekbe bele nem szólt. Magam is úgy látom: komolyan gondolta, hogy leteszi a kezembe a jogosítványokat, és mindössze azt kéri, hogy az általam korábban két oldalon vázolt tervet hajtsam végre. Ez persze mégsem annyira egyszerű, hisz több beletört bicska mellett kell most végrehajtanunk az évtizedek óta érlelődő változásokat, ráadásul általános világgazdasági válsághelyzet közepette.
 
Melyek lennének ezek a reformok?
 
A fontos lépések az Operaház működési modelljének átalakítását jelentik. Többrétegű ennek a jelentése: beleértendő, hogy a játékrend, a repertoár és maga az művészi struktúra miként változik. Mindhárom értelmezési tartomány elemei átmenetiek lesznek a következő szezonban. Még nem teljesen alakulhat projekt-szemlélet szerint a játszási rend, még nem teljesen olyan a repertoár, mint szeretnénk, és az énekesi-karmesteri foglalkoztatottság formája is magán hordozza a közalkalmazottiság jegyeit. A felmentési idők lejártával, tehát 2013 elejétől egyre tisztul a kép. Az pedig már most is világos számunkra, mi a cél: a Magyar Nemzeti Operaházat újra kell építeni. A mienk ugyanis az ország egyetlen efféle játszóhelye, ezért másképp kell működnie, mint egy olyan állam valamely operaházának, ahol több ilyen típusú intézmény is létezik. A kisebb lélekszámú és művészi kvalitásban, énekestradícióval is kevésbé jól ellátott Ausztriában minimum négy állandó operai játszóhely van, tehát nincs egy-egy dalszínházon az a súly, amely a mi vállunkat nyomja itt, Budapesten. A magyar operakultúra letéteményesei vagyunk – ha itt egy tehetség nem kap lehetőséget, akkor Magyarország számára majdhogynem elveszett.
 
Egyszerre sok szempontnak kell megfelelni. Mi a fontosabb: felnőni a nemzetközi sztenderdekhez, avagy népszerűsíteni próbálni a műfajt?
 
Fontos dilemma már az is, hogy mit értünk nemzetközi sztenderdeken: azt, ami Bécsben, Milánóban, Berlinben, de leginkább persze New Yorkban, hogy kibökünk a naptárban egy napot, és olyan szereposztást találunk, ahol van észt, portugál, spanyol, orosz és kínai énekes? Más a helyzet a világban. Németország-szerte is több mint száz helyen játszanak operát, így se a bonni, se a hamburgi operaház nem veszi magára azt a terhet, hogy neki feltétlenül németekkel kellene feltölteni az előadások szereplőgárdáját. Nem nemzeti operaházak. Mi azok vagyunk. Az a fajta nemzetközi sztenderd tehát nem lehet érvényes, amely gyakorlatilag ugyanazt produkálná, amit München vagy Berlin, csak más napokon: ide permutálva a száz első osztályú énekest, függetlenül a nemzetiségüktől – hiszen akkor a mieink hol lépnének fel? És ez a sóhaj csak úgy létjogosult, hogy rögtön megjegyezzem: a magyar énekesek között szép számmal vannak olyanok, akikből ki lehet állítani európai szintű előadásokat, tehát korántsem szociális jellegű hazai kitűzésekre gondolok. És azt se rejtem véka alá, hogy természetesen nem bírnánk az említett világelső házakkal a financiális versenyfutást sem: ötödéből-hatodából gazdálkodva túl nagy a hendikep. Így belátható ideig minden arra predesztinál minket, hogy a magyar énekesek mellé időnként hívjuk el a legnagyobbakat, és ne rendezzünk csak azért középszerű külföldiekből vendégjárást, hogy az idegen név-illúzió megmaradjon a színlapon.
 
Hogyan alakult ki, hogy nincs verseny itthon, miért a musicaleket választják az opera helyett?
 
Távol álljon tőlem, hogy kiradírozzam a térképről azt az öt többtagozatos színházat, amely rendszeresen játszik operát. Szeged, Debrecen, Miskolc, Pécs és Győr nagyon fontos és heroikus küzdelmet vív, de ettől még igaz a fenti állítás, hogy a magyar opera- és balettélet fenntartásának terhei elsősorban rajtunk vannak, a szakmai terhek például Héja Domonkos főzeneigazgatón és Solymosi Tamás balettigazgatón. Igazi verseny csak azonos feltételek között jöhet létre, a vidéki operatagozatok pedig – forráshiányos helyzetük miatt például – ugyanúgy nem riválisaink most, ahogy mi a rövid szezonú, több tízmilliárd forintot költő Scalának nem lehetünk. És hogy miért a musical hódít? Sokan leírták már, hogy ez a műfaj a jelenkor operettje. Fajsúlyos témaválasztása ritka, és gyakran akkor is habkönnyű. És mivel mikroportozva, kanalazgatva szinte bárki tud énekelni a mai leesett igényű vokális elvárásoknak megfelelve, sok rosszat kell hallgatnunk addig, míg például egy vargamiklósi tehetségű Feke Pál előkerül. Jól mutatja különben a musical operettes hasonlóságát, hogy amint Berté karmester anno összeállította Schubert eleve népszerű muzsikáiból a Három a kislányt, úgy írnak ma is musicalt ABBA-, Hungária- vagy Neoton-dalokra. Tutira mennek – hogy tudna ezzel az összművészeti absztrakció temploma, az opera versenyezni? Az operaműfaj alaprepertoárja Mozart, Verdi, Wagner és Puccini életműve, tehát menthetetlenül a bruttó XIX. század. Ezt a kvázi múzeumos hangulatot fel lehet és kell is dobni friss rendezésekkel, ám nagyon keskeny a mezsgye, könnyű elszúrni. Szerintem sem az opera, sem a klasszikus balett nem lesz már olyan populáris, mint a XVII. század Itáliájában volt, vagy mint most egy kereskedelmi televízió tehetségkutatója. Ha tetszik, a műfaj permanens válságban van, viszont azon túl, hogy műveltségi hasznai lecsorognak a tudásfa aljára is, él és átörökíti magát egy erős, az operához ragaszkodó réteg, amely viszont semmiért nem adná oda – s teszi ezt a bélyeggyűjtők vallásos lelkesedésével. Mindig köréjük kell toborozni az új fanatikusokat.
 
Ez egy nagyon konzervatív közönség, a darabok pedig a XIX. század művészetét prezentálják a XXI. században. Ha a kortárs opera felé nyitnának, még kevesebben néznék?
 
Egy Mozart-ária a maga rokokó koloritjával valóban nem arra van kitalálva, hogy elektromos gitáron bohóckodj fölötte, mert egyszerűen diszkrepancia lép fel. Sok mindent lehet, de nem lehet mindent. Akkor inkább írni kell egy vadonatúj darabot, ám amióta a kortárs zene elvesztette a közönséggel való élő és tömeges kapcsolatát, új műre nem egykönnyen produkálunk táblás házat. Pláne nem sorozatban… Túl azon, hogy a következő években két vadonatúj magyar operát is színre viszünk és opera- illetve balettpályázat is megjelenik, inkább az operai fősodorban lévő művek értelmező átmozgatásán lesz a hangsúly, és egy-egy ritkaság vagy peremdarab fér csak bele. Első lépésként egy pénzügyi problémák miatt elmaradt premier helyébe Kovalik Balázs sikeres Mefistolfele-produkcióját hoztuk vissza, amely azért zseniális, mert egy másodvonalbeli zenére, Verdi kései szövegírójának, Arrigo Boitónak a kompozíciójára készített igen erős vízió. Középen hatalmas dupla DNS-spirál forog, a kórus vetkőzik, vér folyik a színpadon. De játszottunk már bokáig tejben, volt meztelenség – az eszköztelenség eszköze pedig harminc éve is az arzenál része volt, lásd a néhai Mikó Andrásnak a minap is ment Parsifalját. Ameddig a ház a saját bevételéből bért fizet, addig nem lehet egy pinceszínház merészségével feltenni az Opera színpadát és estéit arra, hogy vajon lesz-e közönség. Ezt az intézményt fenntartani felelősséget jelent például mintegy ezer dolgozó és holdudvari művész felé is. Olyan helyzet ez, mint egy komoly családfőé, akinek gondoskodnia kell a gyerekeiről, és aki emiatt nem okvetlenül lesz az extrémsportok szerelmese. Ezért jók a duplafenekű telitalálatok. Saját két kedvencem éppen azt a mix-kódot használja, amely a hagyományos és a – jobb híján – alternatívnak mondott közönség számára is értelmezhető: Vidnyánszky Attila 2004-es Jenufája és Kovalik szegedi-budapesti Turandotja mindenki számára kötelező gyakorlat.
 
Az új elképzeléseik szerint mi lesz az Erkel és az Opera szerepe a jövőben? Hogyan válik ketté a két intézmény irányvonala?
 
A két dalszínháznak 1951 óta közös az útja – az Operaháznak ugyanis ekkortól intézménye az Erkel Színház. Annak szeretnénk megnyitni újra, ami volt korábban is: népoperának. 1911 óta hívták így, ahol aztán nyilas-gyűléstől divatbemutatón át robbantásokig és boxmeccsekig volt minden – ahogy Rákosi elvtárs legendás 60. születésnapjának meg az Operaház volt a kénytelen helyszíne. Kevesen tudják, de az Erkelé a legnagyobb közép-európai színházi tér, kétezres befogadóképességgel. Ha újranyitjuk az Erkelt, és kamara-játszóhelynek rendszeresen használhatjuk a Zeneakadémia kistermét, miénk lesz a közép-európai térség legnagyobb szabású operajátszó komplexuma, több mint 3500 férőhellyel. Az operaházi repertoár merészebb lesz, a kamaraoperánk ínyenc, az Erkelben pedig a legnépszerűbb darabokat kell adnunk megbízható minőségben, érthető színrevitellel.
 
A népnevelés helyszíne lenne?
 
Tulajdonképpen igen. Az opera elvonatkoztatás a köbön, nem egyszerűen színház, hanem képzőművészet, irodalom, színház, költészet, zene, tánc, iparművészet és még a különlegesnek szánt házak révén építőművészet is... Nem könnyű rászoktatni embereket, ezért nagyon fontos, hogy egy Aida, amely épített díszletével megidézi az ókori Egyiptomot, egy kellően nagy létszámú és illuzórikus Turandot, vagy egy olaszos Parasztbecsület az Erkelben menjen. Kétezer ember remekül rálát a színpadra, ott kell megnyerni a magyar operaközönséget, és persze a diákságot is.
 
A forrásokat biztosították az Erkel színház elkészültére? A Magyar Narancs írta korábban, hogy pénzügyileg jobban járna az Operaház az Erkel nélkül...
 
Sok mindenért felelek, hál’ Isten, de a Magyar Narancs logikájáért nem. Az Operaház és a magyar operakultúra számára az Erkel Színház megnyitása maga a megváltás, nemhogy tehertétel lenne... Ez a feltevés olyannyira abszurd, hogy az Erkel ügyét én magam hajtom a legintenzívebben, már-már irracionálisan próbálom a tempót gyorsítani. Szerencsére az ügyvezetőm, Mozsár István mindig visszaránt a valóságba: az uniós joganyag átvételével nincs menekvés a közbeszerzések alól. Azoknak pedig időtávjai vannak, ezért majd’ egy évbe telik, mire az eső kapavágás megtörténhet. Az Erkel mielőbbi megnyitásának fontosságát úgy tudnám szemléltetni, hogy olyan ez, mint amikor egy család festet, ezért beköltöznek minden cókmókjukkal a nagyszülők egy szobájába. Nálunk ez a helyzet: egykor két nagy színház ellátására szakosodott embertömeg sűrűsödött össze az Andrássy úton immár öt éve. Főleg a művészeknél szembetűnő, mert nem kaphatnak elegendő kitűzést, nincs elegendő számú előadás, amely optimálisan tarthatná karban a képességet, szívhatná fel a művészi energiát.
 
Mikor nyit ki az Erkel?
 
Még egy évet ki kell böjtölni. Úgy remélem, jövő tavasszal már próbaüzemmel játszhatunk, addig csak a bizalom marad, hogy aki nincs is otthon az ilyesmiben, elhiszi, hogy teljes gőzzel dolgozunk attól még, hogy nem áll ott daruerdő. Ha a törvényes eljárás lezárult, jönnek a munkagépek is. Mire teljesen megnyílik a díszkövezettel ellátott, parkosított külsejű színház, mai tudásunk szerint 2013 novemberét írjuk majd. November 7-ét amúgy is végre felül kéne írnunk a naptárban, hisz az a nap Erkel Ferenc születésnapja.
 
A költségek hogyan állnak össze?
 
1,8 milliárdos közbeszerzésnél tartunk jelenleg, közben viszont az áfa megnövekedett, a forint árfolyama gyengült, továbbá infláció is van, így időről időre számolgatunk. A játszható állapot ennyiből megoldható, de a ráncfelvarráshoz valószínűleg egy nagyságrenddel több kell – viszont ez az opció nem késlelteti a munkák megkezdését.
 
Hány ember lett végül elbocsátva az Operától? Ezek a dolgozók az Erkel Színházban tudják majd folytatni?
 
A csoportos létszámleépítést a fenntartó írta elő nekünk. Az idei költségvetés személyi rovatán már január óta nem tudjuk fizetni a 841 státusnyi dolgozót, úgyhogy csökkentenünk kellett az álláshelyek tömegét, amely némi minisztériumi kötélhúzás után 700 alatt valamivel állt meg. A kettő közti különbözet adja az elbocsátottak létszámát. Február óta az előzetes értesítés van náluk, már megkezdődött és néhány héten belül lezárul a felmentések kiadása. Ekkor indul a felmentési idő, 6-8 hónap után kapják meg az újabb 6-8 havi végkielégítést, jövőre pedig megnyílik az Erkel Színház. A Közalkalmazotti Tanáccsal és a reprezentatív érdekképviseletekkel – egy kivétellel – megkötött megállapodásban az szerepel, hogy az elbocsátott dolgozók előnyt élveznek majd a felvételeknél, természetesen az elvárt szakmai szint megugrása után. Hiszen az operai múlt valóságos előny, és a válás most kényszerű. A magánénekesek és a karmesterek is távoznak, de már kezükben a következő szerződést megalapozó lista. Ha státusban nem is, de a színpadon továbbra is számítunk rájuk azokban a szerepekben, amelyekben ők a legjobbak. Alapelv, hogy az Operaházban esténként a mindenkori „magyar válogatottnak” kell énekelnie. Ez a csapat minden műben, minden évben más lehet, ebben a válogatottban nincsenek bérelt helyek.
 
Cél a társulat fiatalítása?
 
Mi a társulat? Nem kikerülni szeretném most sem a kérdést, csakhogy muszáj definiálni a fogalmat. A társulatot sajnos kívülről is támadó néhány belsős – akik ezzel minimum megsértik a Munka Törvénykönyvét – azt állítják, hogy a társulat, hovatovább a magyar operakultúra kontinuitása a 34 (közalkalmazott) énekest jelenti. Én viszont azt mondom, hogy a társulat ennél jóval bővebb, a művészi holdudvart magába foglaló közösség, amelybe beletartozik Rost Andrea, Miklósa Erika, Kolonits Klára, Kiss B. Atilla, Fekete Attila, Perencz Béla vagy Fokanov Anatolij is. Ők például soha nem voltak itt állásban, de rendszeresen énekelnek a színpadon, oszlopai a mai magyar operakultúrának – és ki mondhatná azt, hogy ők nem a társulat tagjai? A társulat bővítése és részbeni fiatalítása tehát már bekövetkezett, ma is folyik, a hivatás él és folyton megújul – amennyiben a tágabb társulat értelmi tartományában vagyunk.
 
A Népszabadságnak elmondta, hogy egy kiemelt főszerep 900 ezer forint előadásonként. Ez hogyan viszonyul az európai átlaghoz?
 
A 900 ezer forint egy orientációs szint, érdemes visszakeresni, mondtam-e valaha, hogy mindenki ennyit fog kapni? Nem állítottam. Míg azonban az egyes szerződők honoráriuma – saját, jól felfogott érdekükben is – üzleti titok mostantól, a közvéleményt nagy vonalakban illik tájékoztatni, pláne, hogy állami intézmény vagyunk, és komolytalan vádakkal támadnak minket. Kiemelt főszerep egyébként az operairodalom töredékére jellemző, viszont minden előadásban van több főszerep és középszerep, ennek az átlagértéke pedig 700 és 400 ezer forint körül alakul majd. Ezek persze listaárak, tízes csomagban már kissé más a helyzet, de arcpirító azt állítani, hogy ezzel híd alá tesszük az énekeseket, amikor ekkorák az esti gázsik, plusz áfa. Európa boldogabb felén fizetnek ennél többet is, de mintha a telekár is más lenne, meg a lakásbérlet is. Hogy a magyar orvosok, tanárok, tűzoltók és szociális munkások nyugati béréről ne is beszéljek. Részei vagyunk a társadalomnak, nem egy Mont Blanc-on élő, privilegizált kommuna.
 
Kormánybiztosként hogy látja: mikor lesz igazgatóválasztás?
 
Amikor kiírjuk rá a pályázatot. Megbízatásom elejétől fogva úgy gondoltam, hogy akkor lehet átadni a terepet egy öt évre kinevezett főigazgatónak, hogyha megvalósul a kinevezésemben foglalt feladatcsomag. Ha tehát az Erkel Színház újra kinyit, és ha az Operán belüli átalakulás lezajlott. E kettő pedig úgy tűnik, egybe eshet, tehát jövő nyárra teszem a pályázatot.
 
Elképesztő érzékenység tapasztalható az Opera körül, az intézmény mindig a kultúrharc egyik színtere volt. Hogyan látja ezt a kultúrharcot, illetve az árkokon belül hol van most?
 
A színházak eleve felfokozott hangulatban működő intézmények, ezért érthető a turbulencia. Emellé jön a zenészek összes stressze, ami itt egyesül, egymást gerjeszti, ezért érthető módon itt nem lehet olyat tenni, amivel végül mindenki elégedett. Törvényszerű tehát, hogy mindig valami bugyog, csak az nem mindegy, hogy ez a a falakon belül jelenik-e meg – pl. aláírást gyűjtenek egy kolléga maradásáért, belharc dúl egy pótlék vagy egy vitás többletmunka-elrendelés miatt, esetleg a büfé kínálatát vitatják –, vagy egy bulvárlapban támadják-e az intézményt, minősítik a vezetőket minősíthetetlenül. Ami pedig a kultúrharcot illeti: jól kitapintható, hogy döntően a sajtó igyekszik végletes helyekre, sarkokba szorítani az embert. Az én kötődésem jobboldali, mégsem érzem a homlokomra ragasztott sztereotípiák jó részét a magaménak. Se a posztmodern-entellektüel vaslétrák, se a céltalan-patetikus zsinórosság híve nem vagyok. Nem akarok molyrágta múzeumot, ám azt sem, hogy padlás- vagy pinceszínház legyünk. Se kiköpni, se lenyelni nem tudnak páran, de végül is nem nagy baj ez. Az Úr is csak a langyosakat köpi ki, nem igaz?