A héten mutatták be nálunk a teljesen ismeretlen francia tévéfilm-rendező Michael Hazanavicius furcsa vállalkozását, a The artist - A némafilmes című egész estés mozit. A film végül sokkal több lett, mint egy tisztelgő cilinderemelés a mozi hőskora előtt: egyszerre nosztalgikus és szórakoztató, bájos és megható, csodálatos színészei pedig színt visznek a sztárokkal és gigantikus robbantásokkal, beszélő robotokkal és CGI-szörnyekkel telezsúfolt hollywood-i palettára – hangtalanul és fekete-fehérben.
2012-ben már az is felettébb bátornak számít a filmiparban, aki fekete-fehérben mer forgatni, Hazanavicius színészei viszont ráadásul tényleg egy mukkot sem szólnak. Hogyan tud mégis működni ez a furcsa vállalkozás? A rendező tökéletes stílusérzékkel nyúlt a témához, a korszakot szigorúan annak eszköztárával idézi fel. Hollywood némafilmes hőskorát, illetve annak elmúlását, a hangosfilm kezdeteit parádésan vezényli le: a felhasznált technikától a dramaturgián és gegeken át a színészválasztáson keresztül a sztoriig minden tökéletesen idomul Hazanavicius témaválasztásához.
A történet egyszerű, könnyen követhető és egy szálon fut, ahogy a korabeli némafilmek: hősünk George Valentin (az egyszerűen zseniális Jean Dujardin) egy letűnő korszak csillaga (talán nem véletlen a
Rudolph Valentinóhoz, a némafilmek egyik legnépszerűbb sztárhájoz való névbeli hasonlóság), aki fürdik közönsége rajongásában, ám a hangosfilmek beköszöntével inkább hallgat büszkeségére és megtagadja, hogy váltson – derekasan küzd és szépen tönkre is megy. Valentin még karrierje csúcsán felfedezi a fiatal feltörekvő színésznőt, Peppy Millert (a nagyon cuki Bérénice Bejo) aki viszont tud alkalmazkodni az új műfaj kihívásaihoz és ikonná válik, miközben hősünk egyre jobban lecsúszik. Ebből a felállásból komédia helyett akár lehetett volna egy
„régen minden jobb volt” felütésű dráma is a filmiparról, Hollywood örök újdonság-hajszolásról, de szerencsére nem így történt; a két színész ugyanis szereti egymást, ez pedig mindent megváltoztat.