Nem fogok megszólalni! – A némafilmes

 

2012-ben már az is felettébb bátornak számít a filmiparban, aki fekete-fehérben mer forgatni, Hazanavicius színészei viszont ráadásul tényleg egy mukkot sem szólnak. Hogyan tud mégis működni ez a furcsa vállalkozás? A rendező tökéletes stílusérzékkel nyúlt a témához, a korszakot szigorúan annak eszköztárával idézi fel. Hollywood némafilmes hőskorát, illetve annak elmúlását, a hangosfilm kezdeteit parádésan vezényli le: a felhasznált technikától a dramaturgián és gegeken át a színészválasztáson keresztül a sztoriig minden tökéletesen idomul Hazanavicius témaválasztásához.

 

A történet egyszerű, könnyen követhető és egy szálon fut, ahogy a korabeli némafilmek: hősünk George Valentin (az egyszerűen zseniális Jean Dujardin) egy letűnő korszak csillaga (talán nem véletlen a Rudolph Valentinóhoz, a némafilmek egyik legnépszerűbb sztárhájoz való névbeli hasonlóság), aki fürdik közönsége rajongásában, ám a hangosfilmek beköszöntével inkább hallgat büszkeségére és megtagadja, hogy váltson – derekasan küzd és szépen tönkre is megy. Valentin még karrierje csúcsán felfedezi a fiatal feltörekvő színésznőt, Peppy Millert (a nagyon cuki Bérénice Bejo) aki viszont tud alkalmazkodni az új műfaj kihívásaihoz és ikonná válik, miközben hősünk egyre jobban lecsúszik. Ebből a felállásból komédia helyett akár lehetett volna egy „régen minden jobb volt” felütésű dráma is a filmiparról, Hollywood örök újdonság-hajszolásról, de szerencsére nem így történt; a két színész ugyanis szereti egymást, ez pedig mindent megváltoztat.

 

Jean Dujardin mesés alakításával egyszerre idézi Gene Kelly eleganciáját és könnyedségét, Clark Gable sármját és bajuszát (!), ráadásul annyit vedel és cigizik a 110 perc alatt, mint Humphrey Bogart. Nem is értjük, ez a lefegyverző mosolyú francia színész mit csinált eddig, hogy nem hallottunk róla? Bérénice Bejo a női fronton szintén tökéletesen hozza a 20-as évek bájos ideálját, emellett eléggé karakteres és tehetséges ahhoz, hogy megjegyezzük az arcát. A kisebb szerepekben feltűnő amerikai színészek (no meg a kutya) szintén hibátlan választásnak bizonyultak: Valentin hűséges sofőrét alakító James Cromwell hiábba játszott már paptól korrupt rendőrfőnökig számos karaktert, a Babe óta mégis kedves idős bácsinak szeretjük. John Goodman szintén remekel a stúdió főnökeként: karaktere sokban emlékeztet a film mögött álló vaddisznószerű producermogul-testvérpárra, Harvey és Bob Weinsteinre.

 

Talán furcsa a párhuzam, de összességében az idei filmes szezonban érdemes volt csendben maradni: ezt Ryan Gosling és a döbbenetes atmoszférájú Drive szótlansága után a The artist - A némafilmes is bebizonyította. Csak hallgassuk a zenét.