Beszélni, még mindig a háborúról

Hitler, az ellenállhatatlan

Az eltelt idő ellenére továbbra is jól fogynak a második világháborúról szóló könyvek – kezdte Betlen János, aki elárulta, ő is mindig kísértésbe esik, ha a könyvesboltban egy címlapon meglátja Hitlert. A bemutatott kötet címadó írását Anne Applebaum történész jegyzi, ám Betlen szerint Applebaum nem válaszolja meg a címben feltett kérdést. Betlen mind közül Boris Shmelev tanulmányát találta a legmegyőzőbbnek: az orosz szerző arról értekezik, Sztálin előrelátásból paktált le Hitlerrel, hogy kijjebb tolja az orosz határt.

Naponta jelennek meg új könyvek, amelyek új megvilágításba helyezik az eseményeket, új szempontokat vetnek fel, ezeket új dokumentumokkal támasztják alá – így indokolta Schmidt Mária a téma népszerűségét. A kötet hiányosságaként említette, hogy a Távol-Kelet kimaradt, pedig a japán részvétel a Szovjetunió döntéseiben meghatározó szerepet játszott. Schmidt Mária szerint még mindig túl keveset tudunk a háborúról, pedig azon sem csodálkozna, ha a jövő történészei egy újabb százéves háborúként értékelnék az 1914 és 1990 közötti időszakot.

Horváth Miklós Vlagyimir Bukovszkijt idézte, aki Applebaummal ellentétben választ ad a kérdésre. Bukovszkij úgy véli, a háború lezáratlan maradt, továbbra is velünk élnek a következményei. A hadtörténész háború aktualitását illusztrálandó felidézte, idén tartották meg először a Molotov–Ribbentrop-paktum évfordulóján a Totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapját, amelyet magyar–lengyel–litván kezdeményezésre fogadott el az EU. Mindez persze a Szovjetunió felelősségét is felveti a háború kirobbantásában. Mart Laar tanulmányában például azt pedzegeti, vajon megtámadja-e Hitler a Szovjetuniót, ha nem köttetik meg a nevezett paktum.

Nem béke, csak fegyverszünet

Abban Schmidt Mária és Horváth Miklós is egyetértettek, hogy az első és a második világháborút érdemes egységként kezelni: az utóbbi összes résztvevője az előbbi tapasztalataiból indult ki, akár a diplomácia, akár a hadvezetés kérdéseiről volt szó. Hitler el akarta kerülni a kétfrontos háborút, ezért először az angolokkal egyezett volna ki, ám ők erre nem voltak hajlandóak. A szovjetek is két fronttól tartottak, ezért pénzelték erejükön felül Kínában Mao és a Kuomintang erőit a japán agresszió elhárítására. S ha már a japánok: Schmidt Mária szóba hozta Hoover elnök naplóját, amelyben Roosevelt elődje dokumentálta, hogyan provokálta az Egyesült Államok Japánt a támadásra. A háborúban mindenki a saját játékát is játszotta, ezért Schmidt Mária szerint nem lehetetlen, hogy az imperializmus-ellenes Roosevelt a japánokat használta fel eszközül a Brit Birodalom távol-keleti szétzilálására. Azért beszélünk a háborúról, mert nem akarjuk elfogadni a fekete-fehér képet – válaszolta meg végül a kérdést.

De más szempontból is fontos az első világháború: azt ugyanis nem Anglia, vagy Franciaország, hanem az Egyesült Államok nyerte meg. Előbbiek végül képtelen voltak fenntartani a megszületett békét. Annyi tehetségtelen embert, mint Versailles-ban... – fakadt ki Schmidt Mária, aki szerint a háború után hamarosan kiderült, hogy a gyalázkodó propaganda ellenére a németek és az oroszok bírják egymást, mindig is volt közös nevezőjük. A Molotov–Ribbentrop-paktum igazi előzménye a rapallói egyezmény volt, amelyet 1922-ben írtak alá.

A rossz böllér

Sztálinnak kifejezetten ínyére lett volna a német-francia háború, így Schmidt Mária úgy vélte, a müncheni egyezmény a realitások beismerése volt Neville Chamberlain angol miniszterelnök részéről, nem gyáva kompromisszum, mint ahogy azt ma egybehangzóan állítják. A főigazgató szerint éppen ezért Churchill szerepét is át kell értékelni. Nem köszönhetünk neki semmit, egy gesztust sem. Nem tudom, miért kell nagy államférfinak tekinteni – mondta. Ezen a ponton szállt be a vitába a Churchill háborús memoárját magyarra fordító Betlen János:

Betlen: Mi lett volna, ha a csehek ellenállnak?

Schmidt: Mikor harcoltak a csehek? 1620-ban, Fehérhegynél, maximum.

Betlen: Senki nem bátorította őket.

Schmidt: A lengyeleket viszont bátorították, de a harcmezőn már érdekes módon jelentek meg. Chamberlainnek volt igaza, Anglia nem tudott garantálni semmit.

Betlen: Churchill akkor még nem volt miniszterelnök.

Schmidt: Viszont aláásta Chamberlain politikáját, és belevitte egy olyan háborúba Nagy-Britanniát, amiben elveszett a birodalom.

Ekkor Horváth Miklós is beszállt a mítoszrombolásba: szerinte irreális, hogy a szövetségesek frontot tudtak volna nyitni a Balkánon. Churchillt egyszerűen az foglalkoztatta, hogy lekösse a szabad kapacitásokat Egyiptomban. Később kiderült, csak jelképes erő tartózkodott ott – a jegyzőkönyvbe így bekerült a történet, realitása azonban nem volt. A beszélgetés végeztével egy hozzászóló tett pontot a polémia végére egy, a háborút összegző késői Churchill-idézettel: „We killed the wrong pig” (A rossz disznót öltük le).

Alternatíva, Don-kanyar, kiugrás

Betlen János Szakály Sándor tanulmányára hivatkozva azt kérdezte a két történésztől, milyen lehetőségei voltak a magyar politikai és katonai elitnek a háborúban. Horváth Miklós szerint nem sok: ugyan Trianon szinte predesztinálta a második világháború szövetségesi köreit, ám nem váltunk a németek feltétel nélküli kiszolgálóivá. Már a lengyelek ellen is számítottak a magyar részvételre, azonban a vezetésnek volt tartása, ezért elutasítottuk a németeket. Ezzel szemben korridort nyitottunk Lengyelország felé, a menekülteket pedig támogattuk – a lengyelek háláját az évkönyv is dokumentálja.

Nem szeretem-nemszeretem kérdésről volt szó, történelmi érdem, és hatalmas teljesítmény a régióban, hogy csak 1944-ben szállták meg Magyarországot a németek – fogalmazott Schmidt Mária. Felidézte Marshall amerikai vezérkari főnököt, aki néhány hetet adott a Szovjetuniónak a német támadáskor – a magyar vezetés is ebben a hitben mérlegelte a részvételt. Az volt a kérdés, hogy miközben a Nyugat nem ígért semmit, magunkra haragítsuk-e a németeket. Különben a magyar vezetés is az első világháborúból indult ki: a határvédelemre tartottak itthon haderőt.

Betlen János közbevetette, a törökországi diplomáciai puhatolózás, és Olaszország kiesése miatt következett be a megszállás, amire Schmidt Mária azzal válaszolt, Hitlert nem érdekelte az előbbi, egyszerűen a hátországa élelmiszer-ellátását akarta biztosítani – szintén első világháborús megfontolások alapján. Horváth Miklós azzal érvelt, hogy a kötetben is szereplő Szabó Péter egy könyvében bizonyítja, nem úgy szolgáltuk ki a németeket, mint ahogy ők szerették volna. Vagy úgy, ahogy a románok tették. Senki nem várta a szovjeteket, Magyarország egyszer már kipróbálta 133 napra a kommunizmust – ezt már Schmidt Mária tette hozzá. Nem volt hova kiugrani, mint a románoknak. Amikor pedig megtörtént, Horthy mögött nem állt a hadsereg, nem követték a főparancsnokot. Schmidt Mária szerint végül a Szovjetunió igazságosan ítélkezett, mert mindenki ugyanazt kapta tőle: semmit.