Mikor fogalmazta meg magában Az ember tragédiája ötletét?
Nagyon régen volt. Az ötlet összekapcsolódhatott azzal, hogy meg akartam csinálni a Bibliát, de ez végül kudarcba fulladt. Nagy falatot akartam, ezért úgy gondoltam, hogy ha már a Biblia nem, akkor Az ember tragédiája. Talán a természetemből fakad: olyan magasra teszem a lécet, hogy alighanem le fogom verni - ennek megvan a kockázata. A színpadi megvalósításai nem tetszettek. Elég sokat láttam közülük, tovább megnéztem Szinetár és Jeles András filmjét és a Szikora-feldolgozást is, de nem voltam velük megelégedve, elsősorban azért, mert a színpad korlátozott lehetőségekkel rendelkezik - főleg anyagi okokból. Azonkívül nem tekintem a tragédiát intim témának. Ez egy nagyívű téma, amely átível a történelmen. Ez pedig azt kívánja, hogy szabadon szárnyalhasson a kép és a fantázia. A magyarok mindig nagyon komolyan veszik, pedig ez egy szatíra. Én sem csináltam belőle viccet, de ügyeltem rá, hogy meglegyen benne az a kegyetlen szatíra, amire a mester gondolt.
A munka kezdeteihez hozzátartozik, hogy '81-ben mutatták be a Fehérlófiát. Akkor úgy éltem meg, hogy a film megbukott, volt 420 ezer nézője. Hozzá voltunk szokva akkoriban, hogy a rajzfilmeknek egymilliós nézőtábora van - ugyan kezdett hanyatlani a műfaj, de reméltük, hogy elérünk egy 800 ezres nézettséget. Ez nem történt meg, nagyrészt forgalmazói szándékból, mivel nem tetszett a politikának ez a film. Ellenségesen viszonyultak hozzá, amit én nagyon rosszul éltem meg, és úgy éreztem, hogy a pályám elakad. Ezért kellett valami, ami odaláncol. '83-ban készültem el a film technikai forgatókönyvével és a látványtervekkel. A '60-as évek elején volt a aranykora az animációnak, így nagy szerencsém, hogy ez egybeesett pályám első 20 évével. Akkoriban éreztem, hogy megindul a hanyatlás, miközben a műfaj egyre inkább átmegy üzletbe. Ennek próbáltam ellenszegülni. Dacos típus vagyok.
Mi Madách üzenete a mai embernek?
Az ember olyan darabhoz nyúl, amiről úgy érzi, ma is érvényes. Az induláskor engem elsősorban azok a színek izgattak, amelyek a jövőről szólnak - részben ez már a mi jelenünk is. A kommunisták azért nem szerették Az ember tragédiáját, mert a falanszter színt a rendszer kritikájának tekintették - ez viszont csak részben igaz, hiszen a falanszter még mindig érvényes, pedig a kommunizmus már kihűlt. A darab időszerűsége nem abban rejlik, hogy Madách mechanikusnak látja a világegyetemet és a történelem működését. Én nem úgy fogom fel a történelmet bemutató színeit, mint amelyek az adott korról szólnak, hanem mint ami teret ad egy örök érvényű probléma kifejezésének. Az egyéniség lehetőségeit és árát elsősorban az Egyiptomi szín fejti ki, a demokrácia kritikája a Görög színben tapasztalható, ugye az úgynevezett dekadencia kritikája a Római színben. És dekadensek vagyunk mi is, a demokráciával és az önmegvalósítással küszködünk mi is - ezek a kérdések örök érvényűek.
Természetesen az is érdekelt, hogy önmagamat kifejezzem - a Tragédia nem csupán a világról szól, hanem saját magunkról is. Ádám én vagyok. Aki veszi a bátorságot, hogy hozzányúl ehhez a darabhoz, annak úgy kell felfognia, hogy ő maga Ádám, de ő lehet Lucifer és Isten is. A férfi szereplők együtt vannak, mint ahogy a női szereplők is: le lehetne redukálni az egész darabot férfi és női hangokra, hogy egy férfi és egy női hang adja elő. A pszichiátria, Jung fedezte fel azt a jelenséget, hogy van egy árnyék, amely az embert kíséri: a saját terhei, problémái - ezt fejezi ki Lucifer. Belső vitáink, melyeket magunkban folytatunk, a darabban Ádám és Lucifer között bontakozik ki. Ezért használtam a belső párbeszédet, vagyis Lucifer és Ádám nem fennhangon beszél szájmozgással, hanem belül, persze két hangon.