Gustav Klimt és Fernando Botero műveiből is látható időszaki kiállítás a Szépművészeti Múzeumban januárig. A két tárlat - ahogy a két alkotó is - merőben eltér egymástól. A szecessziós nagymester és a kolumbiai kortárs alkotó alkotó érdekes összhatást okoz a látogatóknak.
Klimt és Botero talán egyedül az emberi test sajátos ábrázolásában rokonok: mindegyikük különös nézőpontból tekint a testre: az egyik légies, a másik pedig robusztus alakokkal operál. A szecesszió nagymestere és a modern, kolumbiai képzőművészet kiemelkedő alkotója együtt érdekes összhatást okoz a szemlélőnek.
A Klimt-kiállítás - várakozásainkkal ellentétben - főként rajzokból, grafikákból és vázlatokból áll, melyeket a kiállítás szervezői igyekeztek felturbózni néhány valóban híres Klimt-festménnyel, így látható a Nuda Veritas is. A bécsi szecesszió mesterének számító Gustav Klimt életéről és koráról sokat megtudhatunk a jól szövegezett, falra festett jegyzeteknek köszönhetően; ezeknek köszönhetően a legkisebb rajzokhoz is sikerült némi pluszt hozzá adni. Az igen érdekes tárlatvezetés sokat hozzátett a nem igazán kiemelkedő tárlat élményéhez.
A Nuda Veritas - Gustav Klimt és a bécsi Szecesszió kezdetei 1895–1905 című tárlat címadó festménye a Klimt-életmű szép darabja: a nőalak légies és kissé talán aránytalan is, vörös haja és világos szemei mintha víz alatt lennének; bőre halvány, márványos színű - az egész ábrázolásmód még nagyon messze van a Klimtre élete vége felé jellemző bujaságtól. Inkább rideg, de az igazság görbe tükrét tartva is szép. A másik gyönyörű Klimt-festményt, amely a művész aranykorszakának egyik legfontosabb darabja, vasárnap leakasztották a Szépművészeti faláról, az Arany lovag visszatért Japánba. A fekete lovon ülő, gazdagon aranyozott lovag a művészet szabadságának metaforája a festőnél, és nagyon ritkán látható európai tárlatokon. A kiállítás vége felé elméláztunk még Klimt tájképein is.
Klimt aktuális múzeumbéli társa Fernando Botero, a kolumbiai származású kortárs festő, akinek műveit a világ számos magángyűjtője nagy becsben őrzi. Érzésünk szerint azért, mert szeretnek néha eléjük állni, és csak elmosolyodni. A Szépművészeti közel hatvan festményt felvonultató tárlata talán még sok is, hiszen a markáns színekkel és hatalmas, kövér alakokkal dolgozó festő művei viccesek ugyan, de gyakorlatilag rátelepszenek az emberre. A stílus idézheti Diego Rivera, vagy Henri Rousseau műveit. Előbbit sajátosan a dél-amerikai egyszerűség és a markáns színek használata miatt, utóbbit a naiv zsenikre jellemző aránytévesztéses technika miatt.
Botero szándékosan kicsinyíti egészen apróvá a szemeket, orrokat, kézfejeket a festményein, és látja el hatalmas karokkal, combokkal, hasakkal és fenekekkel alakjait. Bizarr aktjai mind a vénuszinál is sokkalta kövérebb nőket mutatnak a szemlélőnek, mégsem találjuk visszataszítónak, vagy ellenszenvesnek a képeket. Különösen érdekesek a könnyed táncot lejtő többmázsás emberpárok, vagy a szintén felfújt háziállatok. Botero saját bevallása szerint nem érthetetlenségre, művészieskedésre hajt, nem vár bonyolult asszociációkat az emberektől - egyszerűen fest.
A múzeumi séta levezetéseként megnézhetjük Lucien Hervé, magyar származású fotós képeit is az alagsorban, akit a modern építészeti fotó megteremtőjeként tartanak számon. Nekünk kissé rideg volt ez a modernség, főleg a kiüresedett városi terekkel; de a tárlat végén érdekes adalék egy Hervé-nek írt levél - Kassák Lajos a feladó.