Dub, dubstep, poszt-dubstep

A poszt-dubstep olyan új zenei világ, mely új érzéseket tárhat fel, perspektívákat mutathat a kifulladóban lévő elektronikus zene eszközeivel. A brit garage-ból kifejlődött dubstep állítólag a nagyvárosi elidegenedést hivatott jelképezni. A rángató mélyekkel és visszhangos magasakkal dolgozó stílus egy egészen depresszív létformát képes megtestesíteni. Mára mégis elcsépelt, agytépő ritmusairól ismert és az undeground partik hajnali óráiban jelenik meg, mint levezető zene.

Mi lehet ennek az oka?

Paradox módon a dubstep hanyatlását valószínűleg a népszerűvé válásban kell keresni. Az agyzúzó ritmusok addig hallgathatóak, amíg a kellemetlen zúzás nem öncélú. A műfaj felhígulásának hatására egyre inkább azok a producerek szereztek népszerűséget, akik a pop felé vitték el zenét. Csakhogy ez a zene szerintem ritkán lehet pop-kompatibilis. A pop-step legjelentősebb képviselője az a Rusko, aki a wobble-hangzás segítségével a zúzós house elemeit ötvözte a dubstep vontatottságával. Egyetlen probléma a dicséretes kezdeményezéssel azért van: ha valaki pörögni akar, akkor azt 130 bpm-en, vontatottság nélkül szívesebben teszi meg.

A mainstream dubstep egyszerűen unalmassá vált, ám kifejlődött belőle valami egészen új és különleges. Ezt manapság a fantáziadús poszt-dubstep, vagy dublate néven kategorizálják. Jogosan. Az új muzsika megőrizte azt, amit a dubstepből meg kellett és eltávolította azt amit el kellett. Megmaradt a vontatottság, a töredezettség, esetlegesség, de nagymértékben letisztult a kép, eltűntek a sallangok. A két hangzásvilág szinte össze sem hasonlítható, hiszen amíg a klasszikus dub egy nagyvárosi dzsungelre hajaz, addig itt a fragmentáció inkább egyfajta gondolatritmusként jelenik meg. Fontos diszharmóniát teremt a kellemes dallamban. Régebben csak a diszharmonikus kellemetlenség volt.

Az úttörő innováció két legfontosabb képviselője James Blake és a Mount Kimbie-duó, akik időnként közösen is dolgoznak, ám mára olyan híres dubstep producerek is elkezdtek az irányvonal felé hajlani, mint Martyn, vagy Starkey. A Mount Kimbie zenéje mesterien, de nem szentimentálisan vegyíti az érzelmek széles skáláját. Ők konkrétan kijelentették: azért nem szeretik a londoni dubstepet, mivel nem kedvelik „a túlságosan is agresszív, darálós pulzálást. Egyikük sem híve az ilyen hangoknak”.

Would Know című számuk hasonlít egy boldog, de talányokkal és bizonytalansággal teli napra. A zene kellemes és lágy, ám minduntalan beleütközik azokba a korlátokba, amiket a szétszabdaltság teremt meg. Hallgassuk meg kedvcsinálóként!

Van egy Mandiner-playlist is: