Sikítsatok hogy halljam

A legnagyobb sztár: VJ Balaton

Mint tudjuk, zenéről beszélni éppen olyan, mint építészetre táncolni. A koncertekkel és a fesztiválokkal még inkább így áll a helyzet; vagy ott voltál, vagy nem; vagy érezted, vagy nem; vagy megfogott a hangulat, vagy nem. Minket megint megfogott: Magyarország tényleg a világ legjobb helye, amikor a Balaton partjáról nézed. A szervezők nagyszerűen kitalálták, hogy a 40 fokban, porban zombihadsereg-vonulás helyett mekkora lenne már a vízben lengedezni másnaposan, és komplett nyaralást kihozni egy hétvégi partiból. És lőn: Lido di Zamárdi a tihanyi apátsággal hencegő panorámával a hivatalos adatok szerint idén 88 ezer látogatót vonzott. Egyedül szombaton volt telt ház, ekkor 25 ezren kattogtak együtt.

Mit nekünk prémium fesztivál?

Már a kifejezés is kissé irritáló, de hát rá lett sütve a bélyeg; a soundra nem porban fetrengő betépett martenszes pánkok járnak, hanem az őket magas sarkakról lesajnáló cicamicák és kopasz-gyúrós-agresszoros kísérőik. Na jó, volt ilyen is. Jellemzően azonban ez is pont olyan, mint amit megszokhattunk. A végtelen sorban állások, a retkes toi-toi-élmény, az örökös „itt vagyok, te merre?”, a táncolás a lötyögő sörökkel és égő cigivel - ami persze mindig rád fröccsen a végén -, na meg a bandázások fűben-parton-vízben. Szétfikázzuk és égbe emeljük a fellépőket; ordítunk, mert nem hallunk a zenétől; megy a jegyüzérkedés; a kedves és kevésbé kedves ismerősökkel való véletlenszerű összefutás; a földön evés-ivás és persze az aranyos, a tolakodó és az elmaradhatatlan hátulról támadó ismerkedési kísérletek. A fesztivál homokjának a fele már a szememben, de így is látni lehet 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozó divatbaleseteket és vonulós majmokat. Idén például trendi kovbojcsizmát húzni fürdőruhához és rusnya tetkókkal feszíteni. Kedvenc pozőrünk az az erőemelő férfiú volt, aki pitbullja társaságában járkált fel-alá egy szál fecskében, narancssárgára olajozva, középhegységig pumpáltan. Összességében bátran kijelentem: a prémium jelleget valójában a gyönyörű magyar lányok adták.

Sikítsatok, hogy halljam!

A szociológiai tanulmány és pár pohárka rosé után (amit a kollegina eredetileg reggelire vett) célba vettük a nem túl sokat nyújtó vip-sátrat, majd irány a nagyszínpad. A Pendulum finom zúzósan adta, a legjobban várt, két éve emlékezetes koncertet összehozó David Guetta pedig bőven átugrotta a magasra tartott neonlécet. Szerencsére az, aki azért jött az elektronikus fesztiválra, hogy a rádióban émelygésig hallott slágereiről ismert dj-k népszerűbb számait hallgassa, az bizony jól ráfaragott. Guettától kemény szettet kaptunk; bebizonyította, hogy nagyon tud, ha akar; néhol azért bele-bele keverve pár ismert dallamot a lüktetésbe. Döngölés sok szintivel, kiállás, pörgetés; erősen és tisztán szólt. Az örökifjú francia, még mielőtt helikopterrel vitték volna tovább az Exitre, azért felmászott a pultra is, mert imádja a Balatont és a magyar közönséget.

„Á, Kalkbráner az tömve”

A Berlin Calling sztárja, Paul Kalkbrenner úgy megtöltötte az aprónak amúgy sem mondható Burn-arénát, hogy egy kínkeserves klausztrofób betuszakolódás után hamar fel is adtuk a témát. Monoton szeletelésen kívül nem sok értékelhető momentum volt, a trópusi izzadtságpára terjengése meggyorsította olajra lépésünket. Az éjszaka további részében sikerült az összes sátrat „csakazértis” végigjárni - volt, ahol Komár Laciba oltott techno-DJ járta el a Prodigy és a Boney M násztáncát, meg olyan is, ahol a Rádió1-es lemezlovasok próbáltak kétségbeesett üvöltözéssel hájpolni. A nyuszifüles Palotai még mindig tud, Carl Craig viszont elüldözi a táncolók felét. A szétdobált fesztiváldzsuvát reggel már szedegetik is szorgosan össze, miközben mindenki együtt révedezik a parton. A magyar tengeren a napfelkelte megfizethetetlen látvány, a palacsinta pedig Isten eledele.