Ukrajna, a birodalmi határvidék

Talán sokan emlékeznek még, amikor tavaly márciusban az Európai Tanács ülésére siető Gitanas Nausėda litván elnök arról beszélt: lehetséges, hogy Ukrajna előbb csatlakozhat az Európai Unió­hoz, mint más, tizenöt-húsz éve előszobáztatott országok. Mi akkor azt írtuk: valakit itt most elárulnak. Vagy az EU-t, annak meritokrata elveit, a teljesített feltételekért cserébe adott bebocsáttatást s ezzel együtt az arra régóta váró, azon munkálkodó nyugat-balkániakat: Montenegrót, Szerbiát, Albániát, Bosznia-Hercegovinát, valamint a menet közben még a nevét is beáldozó Észak-Macedóniát. Vagy pedig Ukrajnát, amelyet felőrölt a harc, amelynek a 40 százalékban a háborúra állított gazdasága romokban áll, és amely nemcsak a jelen emberi erőforrásait élte fel a férfiak elvesztésével, a családok csonkulásával, de a jövőt is: a születésszám bezuhant, a fiatalok tömegesen menekülnek, az országban maradó gyerekek egy része pedig négy-öt éve nem vett részt tisztességes oktatásban. 

Az utóbbi hónapok nyomán egyre világosabbá válik: még a gyorsított EU-csatlakozásuk mellett kardoskodó uniós magállamok sem gondolják annyira komolyan a projektet, mint amilyen nagy szavakkal támogatták – például az előző magyar kormány kritikáival szemben. 

Kelet–nyugati birkózás 

A kijevi parlament 1993-ban foglalta bele a külpolitika fő irányairól szóló határozatába, hogy az ország hosszú távú célja az európai integráció. Ukrajna belpolitikáját sokáig az oroszbarát és a nyugatbarát elit birkózása határozta meg. Az egyensúlyozó elnökök ideje 2014-ben lejárt. Igaz, ehhez két puccsszerű esemény kellett: 2005-ben a narancsos forradalom emelte az elnöki székbe Viktor Juscsenkót, 2013–2014-ben pedig az euromajdan buktatta meg utódját, Viktor Janukovicsot. Ennek kapcsán írta Konsztantyin Bondarenko ukrán újságíró, hogy a Nyugat „nem kívánt többvektorú külpolitikát: Oroszország-­ellenes Ukrajnát akart egyértelmű szembenállással Kijev és Moszkva között”. Amikor Janukovics éppen az oroszbarát köröknek kedvezve 2013 novemberében bejelentette, hogy nem írja alá az EU és Ukrajna közötti társulási megállapodást, jött az euromajdan tüntetéssorozat, a nyugati támogatással lezajló „színes forradalom”, a hinta­politikát pedig felváltotta a Petro Porosenko-féle nacionalista, oroszellenes, atlantista vonal. 

Addig az egyértelmű szándék sem volt meg arra, hogy az 1993-as célkitűzés irányába induljanak el, vagy még inkább: hogy elvágják az orosz köldökzsinórt a bizonytalanért cserébe. Akkor is hiányzott az erre való alkalmasság, amikor az oroszbarátnak mondott Leonyid Kucsma elnök kezdeményezésére adtak ki 2002-ben elvi állásfoglalást az Európai Parlament részéről az ukrán csatlakozás távlati lehetőségéről, és akkor is, amikor Viktor Juscsenko 2005-ben nagy ováció mellett az Európai Parlamentben elmondta, hogy a fő célkitűzés az uniós tagság. 

gyakorlatilag egyetlen jelentősebb hozzáadott értéke a földrajzi elhelyezkedése volt energiaszállítási tranzitországként. Ez abból is kiolvasható, hogy az akkortájt az unió és Ukrajna kapcsolatát elsősorban alakító, Európai szomszédságpolitika néven ismert keretrendszer nagy súlyt helyezett a határvédelemre, a migráció­ra, a vámügyekre, a korrupcióellenes fellépésre és a jogállamiságra; ezt vitte tovább az utóbbiakra inkább fókuszáló Keleti partnerség projekt. 

2014 után a helyzet nem javult: a nyugatos ígéretek ellenére sem a Petro Porosenko-féle kormányzat, sem a helyébe 2019-ben lépő, Volodimir Zelenszkij nevével fémjelzett vezetés nem tudott érdemben javítani sem a gazdasági, sem a jogállamisági problémákon. Aztán jött a világjárvány, de nem segített az EU üres gesztuspolitikája sem. 

Az egy főre jutó bruttó hazai össztermék csak 2021-ben haladta meg a 2013-as szintet, a 2022-es teljes körű orosz offenzíva pedig elvágta a fejlődés útját. A mindenkori politikai elvárások mentén is mozgó korrupciós mutatók szintén lassan javultak, noha Kijev a megfelelő – uniós és amerikai – igényeket kiszolgálandó még Porosenko elnöksége alatt segített létrehozni a korrupcióellenes hivatalt, speciális ügyészséget és bíróságot. Nem véletlen, hogy Zelenszkij hatalmát is az ingatta meg, amikor ezek működését kezdte piszkálni, amire a Nyugat egyértelmű jelzést adott. A lépésekért cserébe aláírták a Janukovics által korábban megtorpedózott társulási szerződést, amit igyekeztek óriási dologként tálalni: 2013-ban Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke úgy utalt rá, mint a legambiciózusabb megállapodásra, amelyet „az Európai Unió valaha is nem tagállamnak ajánlott”. Létrejött egy átfogó szabadkereskedelmi övezet, aminek eredményeként egy szűk évtized elteltével az EU lett Ukrajna legfőbb kereskedelmi partnere. Emellett bevezették az ukrán állampolgárok vízummentességét. Ennél tovább viszont nem mentek, tagságról pedig szó sem esett, még a tagjelölti státuszról is csak rébuszokban. 

Fordulópontok 

A 2022 februárjában kezdődő teljes körű orosz offenzíva fordulópontot hozott. Az ügymenet látszólag felpörgött, és eluralkodott az a retorika, amely úgy tárgyalta Ukrajna helyzetét, mintha az EU-csatlakozása determinált dolog lenne. 

Volodimir Zelenszkij az európai közvélemény orosz agresszió miatti felháborodását meglovagolva 2022. február 28-án aláírta Ukrajna tagsági kérelmét, és az EU-s jogban valójában nem létező „gyorsított” vagy „különleges” eljárást kért. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, a gyorsított csatlakozás lelkes híve nem habozott közölni, „Ukrajna az Európai Unióhoz tartozik”. 

2022 júniusában az uniós intézmények megadták a tagjelölti státuszt, de a feltételek továbbra is fennálltak, különösen a jogállamiság, a korrupcióellenes intézmények, az igazságszolgáltatás, a média és a kisebbségi jogok területén. Az Európai Bizottság aztán a 2023-as bővítési csomagban javasolta a csatlakozási tárgyalások megnyitását, decemberben az Európai Tanács döntött a megbeszélések elkezdéséről. Az Európai Tanács elnöke, Charles Michel történelminek nevezte a döntést, és úgy fogalmazott, az ukránok és az EU jövője közös, „a ti sorsotok a mi sorsunk”. 2024. június 21-én a tanács elfogadta Ukrajna tárgyalási keretét, majd jött az első csatlakozási konferencia Luxemburgban, az Európai Bizottság pedig 2025. szeptember 30-án közölte, hogy Ukrajna szépen halad a jogharmonizáció terén. 

Talán ekkor ért a csúcsra az Ukrajna-optimizmus, legalábbis ami az egymásra licitáló szónoklatokat illeti. Michel még 2023-ban tűzte ki a 2030-as dátumot a szlovéniai bledi stratégiai fórumon: azt mondta, addig mindkét oldalnak készen kell állnia a bővítésre. Tavaly februárban Von der Leyen rálicitált erre, Kijevben kijelentette: Ukrajna akár 2030 előtt is csatlakozhat. Kaja Kallas, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője sem nyilatkozott másként. Ebben a hangulatban hangzott el Gitanas Nausėda litván elnök cikkünk elején idézett kijelentése a balkániak esetleges megelőzéséről. 

A múlt év végén megjelentetett bővítési csomagból kiolvasható volt a szándék: az Európai Bizottság még mandátumának lejárta előtt, vagyis 2029-ig bezárólag le akarja zongorázni a bővítés főbb részeit, a csatlakozási tárgyalásokat pedig az ukránok kérésére akár 2028-ig lezárhatják. Zelenszkij ehhez képest is sürgetőleg lépett fel: februárban egy interjúban már arra szólította fel Brüsszelt, hogy 2027-ben tegye lehetővé hazája csatlakozását. A 2030-as után ez a dátum is rögzülni kezdett, és feltehetőleg ez hozta el a következő fordulópontot az európai vezetők narratívájában. 

Már nem annyira sürgős 

Kallas februárban nyíltan kimondta: „a tagállamok nem állnak készen konkrét dátumot adni”, már­ciusban pedig az Európai Parlament közölte, hogy nincs lehetőség gyorsított csatlakozásra. Margus Tsahkna észt külügyminiszter meg is jegyezte: 2026 áprilisa előtt könnyű volt az Orbán-kormány vétója mögé bújniuk azoknak, akik ugyancsak ellenezték a gyorsított csatlakozást, most nekik is ki kell jönniük a fényre. Az ukránbarát politikában élen járó Friedrich Merz német kancellár április végén kimondta a nyilvánvalót: „2027 nem fog működni. Még 2028 sem reális”, s külön hangsúlyozta, hogy háború alatt teljes tagság nem képzelhető el. Kijev másik fő szövetségese, Emmanuel Macron francia elnök, akit sokan ráadásul Volodimir Zelenszkij jó barátjának tartanak, két hete egy sajtótájékoztatón azt hangsúlyozta: támogatja Ukrajna csatlakozását, de csak ha kiérdemli. 

Mindeközben futott két alternatív javaslat is: szó volt úgynevezett fordított vagy szakaszos bővítésről, amikor előbb jöhetett volna a hivatalos csatlakozás, utána kaphatott volna Ukrajna teljes hozzáférést az integrációhoz, de ezt a tagállamok EU-nagyköveteik útján márciusban elvetették. A másik ötletet május végén Merz dobta fel, miszerint Ukrajna nem teljes jogú, hanem úgynevezett társult tagként csatlakozhatna, eleinte kevesebb politikai joggal, például nem lenne szavazati joga az Európai Tanácsban. Ezt viszont Zelenszkij utasította el május végén, mondván: ők ukránok, s „nem félmegoldásokkal, hanem teljes erőből védjük Európát”, így nem lenne méltányos velük szemben, ha beengednék, de közben „elnémítanák” őket az EU-ban. 

Aztán június elején kiszivárgott egy dokumentum a brüsszeli Euractivhoz. Ebben Franciaország, Németország és a Benelux államok azt javasolják: az újonnan csatlakozó tagállamok egy ideig ne szavazhassanak a legfontosabb ügyekben, ne legyen szavazati joguk az Európai Tanács ülésein. Éppen azok a magállamok, amelyek vezetői a baltiak mellett Kijev leghangosabb támogatói voltak az orosz–ukrán háborúban. 

Amennyiben ez a javaslat megy át a brüsszeli döntéshozó gépezeteken – aminek kapcsán Albánia már jelezte, hogy neki nem gond, ha nem szólhat bele a nagyok játékába –, az fontos üzenet lehet. A kérdés csak az, miről mond el többet: az európai politikusok reményárusításáról, Volodimir Zelenszkij valós nyugati érdekérvényesítő képességéről vagy pedig arról, hogyan tartja sajátos csatlakozási tranzitzónában az EU a tagjelöltjeit a birodalom határán.

Nyitókép: Emmanuel Macron francia és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök Párizsban
Fotó: AFP/Ludovic Marin/Pool