Már be is jelentkezett Starmer utódja: ő Andy Burnham, aki Nagy-Britannia következő miniszterelnöke lehet
Starmer lemondása után Burnham megerősítette, hogy indulni szándékozik a pártelnöki posztért.

A brit miniszterelnököket egymás után sodorta el a szavazók elégedetlensége. Starmer annak lett az áldozata, hogy nem az emberek támogatása, hanem a másik oldal iránti utálat emelte őt hatalomba. Mikor kiderült, hogy ő is pont olyan, mint az elődei, az emberek ellene fordultak.

Hétfő reggel a brit miniszterelnöki rezidencia előtt újra lejátszódott az elmúlt években már annyiszor látott jelenetek sora. A nagy fotóügynökségek unalmukban lefotózzák a Downing Street előtti utcaseprést, rendőrök sétálgatva járőröznek, majd előkerül a címeres pulipitus és a pártja támogatását elvesztett miniszterelnök lehajott fejjel lemond. Az angol sajtóban mindig szürke és unalmas alakként ábrázolt Keir Starmer szinte tragikus figurává magasztosult a bukásban. Starmer, aki angol poltikusokra jellemző zavart hidegséggel kezelte a legtöbb szituációt, talán először került olyan helyzetbe a kamerák előtt, hogy nem tudta leplezni az érzelmeit. „A pártom most azt a kérdést teszi fel, hogy én vagyok-e a legalkalmasabb arra, hogy vezessem a pártot a következő általános választásokon. Hallottam a parlamenti frakcióm válaszát erre a kérdésre. És ezt a választ méltósággal elfogadom” – jelentette ki a lemondó beszédében. Starmer gyors politikai bukása, amely alig 2 évvel a Munkáspárt történelmi győzelme után történt, figyelmeztetés utódjának, de egyben minden poltikusnak is. Az ellenfeled iránti utálat és fáradság, ami felemelt, épp olyan könnyen le is ejthet.

2024-ben a briteknek már elege volt a Konzervatív Pártból, amely egymás után váltogatta a miniszterelnököket de egyikük sem tudott felemelkedni a feladathoz, hogy rendesen levezényelje a Brexitet. Cameron, May, Johnson, Truss, majd Sunak követte egymást. Mire Rishi Sunak pozícióba került a választók véglegesen elfordultak tőle: bármit mondott a 2024-es kampány alatt azt a szavazók elengedték a fülük mellett. Ezzel szemben Keir Starmernek semmit nem kellett tennie a választás előtt, elég volt, ha nem követ el jelentős hibát. Mint az ellenzék vezetője nem volt kifejezetten karizmatikus, nem nagyon lehetett tudni, hogy mik a tervei, de ő volt a „változás” és egyben a ráadott szavazat bosszú is volt a konzervatívokkal szemben. Ráadásul Nigel Farage új pártja a Reform UK jelentős mennyiségű szavazatot elvitt a toryktól, ennek volt köszönhető, hogy a Starmerre ugyan 3,7 millióval kevesebb ember szavazott, mint 2017-ben Jeremy Corbynra, mégis 174 fős többséget szerzett a Munkáspárt. Tizennégy év ellenzéki lét után a baloldal újra hatalomba került. Starmer élvezte a szavazók óvatos jóindulatát, akik sokkal inkább a tory kormány ellen, mint a Munkáspárt mellett szavaztak.
Azonban ez a jóindulat olyan gyorsan párolgott el, hogy ma már azt is nehéz felidézni, hogy valaha létezett.
Ennek elsősorban egy sor népszerűtlen gazdasági lépés volt az oka: először a téli fűtési támogatások csökkentését jelentették be, majd hogy megemelik a már egyébként is nehéz helyzetben levő farmer örökösödési adóját (bár ez utóbbit enyhítették a tömeges felháborodás miatt). Ezt követően jöttek az adóemelések.
Az első jelentősebb politikai válságot a southporti gyilkosságok utáni zavargások okozták, amelyek azután törtek ki, hogy egy ruandai fiatal lemészárolt 3 kislányt egy táncstúdióban. Starmer nem mutatkozott empatikusnak az angolok haragja kapcsán, és a rendőrséget a lakosok ellen irányította: ekkor indultak e az online posztok miatti letartóztatások.
Később pártjának több tagja is botrányokba került. Az általa kinevezett washingtoni nagykövetről például kiderült, hogy barátságot ápolt Jeffrey Epsteinnel. A párt ekkor már több sikertelen helyi választáson volt túl és ez volt a tökéletes indok, hogy Starmer körül el kezdjen elfogyni a levegő. Nem segített neki az iráni háború miatti infláció és üzemanyagárak növekedése sem, amely növelte általános elégedetlenség érzését.

Voltak olyan területek, ahol viszonylag jól teljesített Starmer: a migráció jelentősen lecsökkent és kevesebb migránscsónak kötött ki be az angol partokon is, de mindkét esetben elég magas maradt a szám, hogy a lakosság ne vegye észre a váltást.
A Spectator magazin egyik publicistája néhány hete már figyelmeztette a briteket: visszasírják még majd Starmert. Nick Cohen ezt azzal indokolta, hogy a miniszterelnök minden politikailag korrekt retorikája ellenére nem volt „woke”, és más munkáspárti vezetőkkel ellentétben valóban igyekezett fellépni az antiszemitizmus ellen, és próbált jó kapcsolatot ápolni Donald Trumppal. A Spectator publicistája szerint a miniszterelnök csak bűnbak lett, ami azt az érzetet keltette, ha őt eltávolítják, akkor minden jobb lesz.
„Pontosan azért, mert olyan elviselhetetlenül unalmas volt és olyan szörnyen értett a politikához, ő jelentette a tökéletes menekülést nemzetünk hanyatlása elől, ez volt Nagy-Britannia utolsó figyelemelterelő manővere”
– írta a magazinban Nick Cohen.
A legtöbb elemző megegyezik abban, hogy az eredetileg jogász Starmer teljesen elveszett volt a pártpoltikában. Felemelkedése nagyrészt annak volt köszönhető, hogy tökéletes ellentéte volt a karizmatikus, de problematikus Jeremy Corbynnak. Starmer szabálykövető emberi jogi ügyvéd volt, aki 2015-ben lett először képviselő, és makulátlan volt a politikai előélete. Ezzel szemben Corbyn például egy alkalommal a Hamász és a Hezbollah tagjait a barátainak nevezte. Azonban a makulátlan előélet elősorban a tapasztalatlanságnak volt köszönhető, és ez lett Starmer veszte. Nem tudta megtanulni, hogyan állítsa a saját oldalára a pártjának a tagjait, és ennek köszönhetően a bizalmatlanság levegője vette őt körül.
Nemzetközi porondon jobban tudott teljesíteni, meglepően jó kapcsolatot ápolt Trumppal, és láthatóan kijött más nyugat-európai vezetőkkel is. Azonban ez nem segített neki otthon.
Ahogy James Kirkup elemző írta: talán a legnagyobb baj Starmerrel az volt, hogy egyszerűen nem volt ötlete, hogy mit kellene csinálnia. Kirkup szerint csak egy kicsit kellett volna javítania a helyzeten, ahhoz, hogy sikeres legyen a miniszterelnöksége, de meg sem próbálta.
„Nem vállalta a vezető szerepet. Nem hajtotta előre a dolgokat. Nem élt a megszerzett hatalmával, nem ragadta meg a kínálkozó lehetőséget. Az ő története egy országos méretű személyes kudarc története”
– írta Kirkup.
Így mindössze két év után, Keir Starmer hétfő reggel – egy nap híjján pontosan 10 évvel a Brexit szavazás után – kisétált feleségével a Downing Street 10. elé és bejelentette lemondását. Néhány órával később már be is jelentkezett a párt vezetésére Andy Burnham, akit a Munkáspárt nagy eséllyel meg is fog választani. Akár Burnham követi Starmert, akár más, az előzmények fényében számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy ha nem vigyáz, akkor gyorsan ő is a Downing Street 10. elé kiállított pulpitusnál találhatja magát.
Nyitókép: Henry NICHOLLS / AFP
Ezt is ajánljuk a témában
Starmer lemondása után Burnham megerősítette, hogy indulni szándékozik a pártelnöki posztért.

***