Közjogi méltóságunk: Sulyok Tamás esetében nem létezett mindenki által elfogadható megoldás

Nem, azt hiszem, Sulyok Tamás esetében talán nem létezett mindenki által elfogadható megoldás. Csak rossz és még rosszabb. Talán az is csoda, hogy eddig kibírta az abszolút filmszínház forgatásához felállított ringben, ahol a miniszterelnök ügyeletes boksz­zsákként tekintett rá, és ahol legfeljebb már csak arról dönthetett, hogy kivégezzék-e ólmozott kesztyűkkel a szorítóban, vagy inkább nem vesz tudomást arról, mi történik vele, és a jog betűi mögé húzódik, bármit jelentsen is az ezekben a közjogilag is kaotikus időkben. Ez utóbbi mellett döntött, s ha erősen hunyorítunk, azt is mondhatjuk, legalább következetes volt. 

A miniszterelnök is az volt, legalábbis az államfő leváltásáig: egyértelműen jelezte, hogy le fogja szedni a sakktábláról, és meg is tette egy nyers közjogi erődemonstráció mellett, amire már néhány Tisza-szimpatizáns jogász is felszisszent. És ismét felmerült a kérdés: vajon meddig lehet arra hivatkozni, hogy a nép erre szavazott? Mert hát bizonyos alapelvek éppen azért lettek bevezetve – alapos okkal, ha megnézzük a huszadik századunkat –, hogy akkor se lehessen intézményesen elnyomni egyes kisebb és népszerűtlenebb csoportokat, ha azt az úgynevezett többség követeli. 

Közben maga a követelés tárgya is inkább a „van rajta sapka, nincs rajta sapka” dilemmát idézi. A legnagyobb készségességgel sem lehet eligazodni azon, hogy valaki „őrizze meg a maradék méltóságát, és mondjon le”, vagy éppen „legyen méltósága szembenézni azzal, amit tett, ne bujkáljon, vegye fel a mandátumát”. Továbbá járjon be a parlamentbe végighallgatni a vele szembeni támadásokat, de közben tűnjön is el a közéletből; járjon be és szólaljon fel a tisztelt Házban, miközben már megkapta a mandátum-útilaput, mert ha nem, akkor nem dolgozik meg a fizetéséért, közben viszont kussoljon; illetőleg takarodjon a piacra, és éljen meg onnan. De még ez utóbbi sem elégíti ki a kimondott igényeket, 

így viszont az éhendöglés implicit követelménye nem teljesült, aki tehát vért akart látni, most ismét elégedetlen lehet. Ez viszont nem jó, mert még számonkérné a kormányon az azonnalinak ígért intézkedéseket, mint a gyógyszeráfa-csökkentést, a dupla családi pótlékot vagy éppen a 480 forintos benzinárat, az algoritmizált illiberalizmus (vagy ahogyan még mindig magyarázni próbálják, a jó populizmus) jegyében muszáj újabb konfliktusokat eszkalálni és tálalni a tartalomfogyasztóknak, pardon, a választóknak. 

Ha már kívánalmak, nem lehet elmenni a hasonló logika szerint megfogalmazott követelések mellett sem, miszerint ez vagy az, de lehetőleg mindenki kérjen bocsánatot az elmúlt tizenhat évért. Ami azért kényelmes pozíció, mert ebbe bele lehet érteni mindent, vélt és valós bűnöket, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetve, a bocsánatkérés rítusának álcázva a kiközösítés és megalázás rítusát; és azért is, mert legalább annyira híján van az őszinteségnek és a jó szándéknak, mint a köztévé csatornáin kivetített adásszünetszöveg vagy a szintén kellemetlen huszadik századi emlékeket idéző tábla az „Orbán-kormány gyűlöletpropagandájáról” a frissen felállított szeretetminisztérium falán. 

Vagy hogy társadalmi egyeztetés lesz az új államfő személyéről; a jelek szerint ebbe nemhogy az örök hivatkozási alapul szolgáló népet, de még a huszon-egynéhány tagot számláló kormánypárt tagjait sem sikerült bevonni, egyszemélyi miniszterelnöki döntés lehetett, ami mögé aztán a Fideszt megszégyenítő módon egyből odavezényelték négyszög alakzatban a teljes frakciót. Mint utóbb kiderült, feleslegesen, hiszen minden idők legeredményesebb női sakkozója, Polgár Judit végül nem fogadta el a kétes körülmények között kapott felkérést. Ő legalább valóban megőrizte a méltóságát.

Nyitókép: Földházi Árpád