Így épül az új európai szuperállam: Brüsszel lépésről lépésre vonja el a tagállamok jogköreit

Képzeljük el, hogy egy társasház lakói megegyeznek: közösen fizetik a takarítást és a lift karbantartását. Később azonban a közös képviselő – akárcsak Brüsszel az uniós vitákban – már azt is előírja, milyen színű legyen az ajtó, mikor lehet felújítani, és hány fokra kell állítani a fűtést. A dilemma ugyanaz: meddig tart a közös ügyek kezelése, és honnantól válik a beavatkozás túlterjeszkedéssé?

Az Európai Uniót a tagállamok közötti gazdasági együttműködés és az egymás iránti kölcsönös tisztelet elve alapozta meg. Az Unió működésének kiindulópontja a hatáskör-átruházás elve: a tagállamok döntik el, mely területeken kívánnak közösen fellépni, és mely kérdések maradnak nemzeti hatáskörben. 

Nem látványos fordulatokról van szó, hanem intézményi működésmódok lassú átalakulásáról: új mechanizmusok, ideiglenes eszközök, válságkezelési kivételek jelennek meg, amelyek idővel állandóvá válnak. Az elmúlt években válságok sora – tömeges illegális bevándorlás, iszlamista terrorizmus, világjárvány, az orosz–ukrán háború, a versenyképesség csökkenése, az infláció és a gazdasági lassulás – sújtotta Európát. Ezt Brüsszel politikai lehetőségként kezeli: a válságokat újra és újra kihasználva a saját hatásköreinek kiterjesztésére törekszik. 

Ezt a folyamatot „lopakodó hatáskörbővítésnek” nevezzük, amelynek eredményeként a döntések egyre távolabb kerülnek a nemzeti parlamentektől és választópolgároktól. Minél távolabb születik egy döntés a választóktól, annál nehezebb felelősségre vonni azt, aki meghozta. A probléma tehát nemcsak az, hogy ki dönthet, hanem az, hogy ki számoltatható el.

A brüsszeli központosítás valódi tétje

Az elmúlt években az EU működését politikai mítoszok határozták meg. Az egyik ilyen politikai doktrína, amelyre Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter gyakran „az egyre szorosabb unió” mítoszaként hivatkozik. Eszerint az integráció folyamatos elmélyülése nem csak kívánatos, de elkerülhetetlen is. Ha azonban az elmélyülés automatikus folyamatként jelenik meg, akkor a politikai vita tere szűkül – hiszen ami elkerülhetetlen, arról nem lehet dönteni. 

Ezzel szemben a szuverenista álláspont szerint Európa jövőjének formálói a tagállamok. Az Uniót azért hozták létre, hogy bizonyos területeken hatékonyabban tudjanak együttműködni – nem pedig azért, hogy egy központosított politikai struktúrába olvasszák be magukat.

Ennek érdekében indította el a kormány 2025. november 6-án az uniós hatáskörök szisztematikus átvilágítását. A hatáskörvizsgálat öt, a magyar emberek mindennapi életét közvetlenül érintő kulcsterületre terjed ki: 

• gazdaságpolitika, 
• energiapolitika, 
• a migráció, 
• a jogállamiság, 
• valamint az oktatás, kultúra és családpolitika. 

A vizsgálat azt értékeli, hogy a tagállami és uniós hatáskörök jelenlegi megosztása mennyiben tekinthető optimálisnak, és feltárja, hogy a tagállami hatásköröket védő eszközök működnek hatékonyan. A folyamat nem maradt elméleti síkon: 2025 novembere és 2026 januárja között lezajlott a „Hol a határ? – Nemzeti szuverenitás és uniós hatáskörök” című szakmai konferenciasorozat, amely az öt vizsgált kulcsterületen intézményi, tudományos és szakmai szereplők bevonásával vitatta meg a fő hatáskörbővítési tendenciákat. A hatáskörvizsgálat kulcsfontosságú megállapításai a cikksorozat folytatásában kerülnek bemutatásra, egy dolog azonban bebizonyosodott: Brüsszelben változásra van szükség.

Egyértelművé vált, hogy az európai integrációnak új irányt kell vennie, és vissza kell térnie a Nemzetek Európájának alapelvéhez: az együttműködés a szuverén nemzetek közös döntésére épül, nem azok feloldására. Az európai integráció jövője nem technikai kérdés, hanem demokratikus döntés – avagy a közös képviselő dönti el hány fok legyen a lakásban, vagy a lakók maguk?

Nyitókép: MARKO PERKOV / AFP