Hogy micsoda Románia? Európa Latin-Amerikája

Először 2014-ben vezette le a 444-es Bede Márton, hogy Magyarországból Latin-Amerika lesz,

Politológiai fejtegetése közepette egyébként igyekezett megfejteni, milyen „rendszer” működik itthon, és annak milyen hosszú távú következményei lehetnek.

A politológiai mélyelemzésekbe nem az én reszortom fejest ugrani – némi cinizmussal csípőből rávághatnánk, hogy illiberális demokrácia, cinizmus nélkül pedig szimpla választási demokrácia. A Bede-féle fejtegetés közgazdasági része mellett viszont nehéz szó nélkül elmenni. Akárhogy is nézzük, Magyarország – nem túl meglepő módon – gazdasági állapotát tekintve (is) elég messze van Latin-Amerikától, Argentínától meg pláne.

Bede értekezésében viszont van egy kulcsmondat: „Ma Magyarország már a lejtőn van. Bár nem ment el még mindenki mellettünk a szomszédságból,

Románia valóban határozottan el is lépett Magyarország mellett – egészen Latin-Amerikáig. Persze nem túl sportszerű egy évvel később ekézni egy cikket, különösen az időközben bekövetkezett gazdasági változások fényében. Csakhogy a helyzet az, hogy még jómagam is Bede cikkének megjelenése előtt megírtam: ideje lenne elfelejteni ezt az egész „bezzegromániázást”, mert egyszerűen nincs mire bezzegezni.

De miért is írok Bedéről és a „bezzegromániázásokról”? Szerencsém volt egy latin-amerikai társaságában, tizensok órás „Tour de Roumanie” keretében leutazni Tusványosra – román és magyar földeken át, falvakon, kisvárosokon, tehéncsordák mellett, amikor latin-amerikai útitársamból kibukott a címben is idézett tételmondat:

Elsőre megütköztem ezen. Persze, rosszul áll Románia – ez nem vitás –, de hogyan állhatna az EU hatodik legnépesebb országa tizennyolc évnyi uniós tagság után a (sztereotipikus) Latin-Amerika szintjén? Hogyan, ha egyszer már megírták, hogy „Románia fejlettségi mutatója már magasabb, mint Magyarországé”?

Tusványos után, amikorra már igazán a vérünkbe szívódott a román, erdélyi, no meg a hargitai levegő, a „Tour de Roumanie” retúr-ágán feltettem útitársamnak a nagy kérdést: mégis, hogyan értette ezt?

És mintha csak egy csapot nyitottam volna meg, ömlött belőle a válasz. Bárhol jártunk, a víz minősége rettenetes volt – akárcsak Latin-Amerikában, ott sem lehet csapvizet inni. Az utak menti ételárusok is teljesen ledöbbentették: ilyen lepukkant, illegális árusokat még sehol sem látott Európában. A házak – vagy inkább vityillók – állapota is megütközést keltett: nemcsak hogy a többség nem téglából vagy betonból épült, de sok épület málladozott, sok helyen a tetők is beomlottak. Ez a látvány számára egy az egyben Latin-Amerikát idézte.

Rengeteg kóbor kutya is volt – de ennél az itthon is időnként előforduló jelenségnél sokkal jobban megakadt a szeme valamin: Romániát elárasztották a silány minőségű óriáskeresztek. „Legalább rendes, megáldott kőkereszteket állítanának!” – fakadt ki. Biztos, ami biztos alapon két egészen európai luxust is megemlített, ami szintén hiányzott Romániában: 

És bizony az a gond, hogy útitársam szubjektív megélése objektív igazságokat is tartalmazott: a legfrissebb Eurostat-adatok szerint Romániában a második legrosszabb (53,94 százalék) azok aránya, akik legalább másodlagosan kezelt szennyvízhálózathoz csatlakoznak – egyedül szegény máltaiak előzik meg őket, megdöbbentő, mindössze 7,41 százalékkal. Értsd:

Ehhez képest szinte eltörpül az az Európa-rekorder adat, hogy a teljes romániai lakosság 13,9 százalékának sem kádja, sem zuhanyzója, sem beltéri, öblítéses vécéje nincs. A jövedelmi szegénységben élők körében ez az arány – szintén Európa-rekorder – 41,1 százalék.

Ahogy például a romániai lakosság 45,8 százaléka egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lecserélje az elhasználódott bútorait – a bezzegromániázást elkerülendő: a magyar arány 22,7 százalék.

Persze nem állítom, hogy Románia mindenben Latin-Amerika szintjén lenne – és az sem mindegy, melyik latin-amerikai országot vesszük összehasonlítási alapul. Egy dolog azonban biztos:

És csak remélni tudjuk, hogy a brutális megszorítócsomag javítani fog ezen.

Nyitókép: M.I.