Holott az egész hajlandók koalícióját azért kellett megszervezni, mert Donald Trump megmondta, bele a pacekba, hogy ő ugyan egy fia amerikai katonát sem fog Ukrajnába küldeni. A nyugati fősodratú sajtó mégis majdnem két hónapig elhitette a nyugati szalonok közönségével, hogy mindjárt NATO-csapatok érkeznek megvédeni Ukrajnát, és egyes, korábban elismert kutatóintézetek már a színes vonalakat is felrajzolták a térképre, hogy
a skót ezred hol fog farkasszemet nézni a gonosz orosz ejtőernyősökkel.
Miután a hajlandók koalíciójának nagy színre lépése érdeklődés hiányában elmaradt, következett a Kaja Kallas megállítja az Izrael–Irán-háborút című darab. Ebben az Európai Unió – amely mélységesen megosztott Izrael és Irán kapcsán –, illetve annak szépreményű vezetése megpróbálta rávenni Teheránt arra, hogy térjen vissza a tárgyaló- asztalhoz, és járuljon hozzá atom- programjának nemzetközi felügyeletéhez. Ezzel csupán két aprócska gond volt: az első rögtön az, hogy nem Irán állt fel a tárgyalóasztaltól (Ománban rendszeresen egyeztetett az USA-val), a második pedig az, hogy
Iránnak egyáltalán nem a számára jelentéktelen EU-val, hanem a rá valódi kockázatot jelentő Egyesült Államokkal kellett volna megegyeznie.
És miközben Genfben a három nagy EU-tagállam vezetői éppen Abbasz Aragcsi iráni külügyért győzködték, már javában zajlott az amerikai bombatámadások előkészítése – amiről az USA legfontosabb európai szövetségesei az égvilágon semmit nem tudtak.