A NATO nem fog békét teremteni, de a konfliktuskeresés és a háborús készülődés sem a feladata.
A hibrid béke egyfajta permanens válságállapot, ahol a „fegyverek hallgatnak”, de a biztonságérzet mégis megingott. Ez a fogalom rávilágít arra, hogy a 21. század konfliktusai már nem csak a csatatereken zajlanak – és a béke fenntartása sem jelent passzivitást, hanem napi cselekvést és stratégiai gondolkodás terén is választ igényel.
Európában immár egy évtizede krízisből krízisbe sodródunk: migráció, világjárvány, háború, energetikai zsarolás, geopolitikai kiszolgáltatottság.
Mindezek közepette a NATO szerepe ismét felértékelődött – de nem mindegy, milyen irányban.
A NATO Parlamenti Közgyűlés magyar delegációvezetőjeként két egymást követő nemzetközi fórumon is lehetőségem nyílt a NATO jövőjéről szóló párbeszédekbe bekapcsolódni: a NATO Parlamenti Közgyűlés májusi daytoni éves ülésén és a NATO hágai csúcstalálkozójának Public Forumán júniusban. Más a formátum, más a hangnem – de a kérdés közös: mit akarunk a NATO-tól a 21. század közepén?
Rendkívül veszélyes, ha a nemzetközi politika egyre inkább úgy kezd viselkedni, mintha már rég elveszítette volna a béke ígéretét. Ebből kifolyólag is felértékelődik, hogy a magyar kormány 2022 tavasza óta
magára vállalta, hogy homokszem lesz a gépezetben, és megpróbálja eltéríteni a NATO-t háborúba sodródástól.
Mi lehet a szerepe a NATO-nak, mit jelenthet a világunk biztonságára nézve, amikor háborúban nem állunk, de békés szép új világ sem jött el – migráció, háborúk, válságok, kibertámadások, szervezett bűnözés, csak a legfontosabbakat említve? A nemzetközi rend átalakulásának bizonytalan folyamatában a NATO-nak stabilizáló erőnek kell lennie, és nem konfliktusgenerálónak.
A hibrid béke világát jellemzi, hogy nincs háború, de nincs béke sem.
Katonai értelemben nem zajlik teljes körű hadviselés, de folyamatos fenyegetések, nyomásgyakorlások, destabilizáló lépések jellemzik a nemzetközi teret, eszközök széles palettáját alkalmazva.
A kibertámadások, dezinformációs kampányok, gazdasági zsarolás, migrációs nyomás, infrastruktúra-szabotázs, politikai befolyásolási műveletek mind eszközei ennek az állapotnak. A hágai NATO-csúcs napjaiban például komoly biztonsági intézkedések ellenére ilyen szabotázsakció volt a amsterdami reptér és a hágai vasútállomás közötti vezetékek megrongálása, amely ellehetetlenítette a közvetlen közlekedést a két állomás között.
Mindezek a kihívások állandó védekező kényszert eredményeznek, ezáltal az országok kénytelenek békeidőben is háborús logikával gondolkodni, fenntartani védelmi képességeiket, reagálni a nem konvencionális fenyegetésekre. A nemzetközi politikai élet mindennapi eleme lett a stratégiai bizonytalanság,
amelyben a klasszikus elrettentési doktrínák működőképessége csökken, a fenyegetés sokszor rejtett, nem azonosítható egyértelműen,
például ki áll egy kibertámadás mögött. A bizonytalan nemzetközi környezetben fő célkitűzésnek kell lennie a konfliktus kiszélesítésének, a nyílt háború kirobbanásának elkerülése.
A Pax Americanának nincs vége teljesen, ahogy azt az iráni-izraeli bombázás is mutatja: ha érdekei úgy kívánják, és regionális konfliktust kell minél hamarabb rendezni, hogy meggátoljon globális, és beláthatatlan következményeket, akkor gyorsan, hatékonyan beavatkozik. Az USA azonban elfogadja, hogy a multipolaritás kora köszöntött be. Ahogy Chris Landau amerikai külügyminiszter-helyettes fogalmazott Daytonban:
a nemzetközi kapcsolatokban a „praktikus realizmust” kell követni,
kiemelve, hogy időszerű a regionális viszonyokat és a realitásokat figyelembe véve alakítani a külpolitikai döntéshozatalt. A sors különös fintora, hogy az idealizmus szülőhazája próbálja felébreszteni a realizmus atyját, Európát, hogy a moralizáló, ideológiai ámokfutás helyett a nemzeti érdekek tisztelete legyen egy közös rendező elv, de úgy tűnik: az EU nem érti, vagy nem is akarja érteni ezt a nyelvezetet.
Oroszország mint fenyegetés sokszor visszatérő elem a NATO PA üléseken, hivatalos dokumentumokban, de azért ez a történelmi gyökerek miatt sem meglepő, hiszen a Szovjetunióval szemben jött létre az észak-atlanti védelmi blokk.
A NATO nem fog békét teremteni, nem is ez a feladata; egy katonai szövetségtől nem ez az elvárás, mint ahogy a békekötés sem a tábornokok feladata.
Azonban a konfliktuskeresés, háborús készülődés sem a küldetése, ezért a tagoknak éles szemmel kell járniuk, hogy az önigazolási igénye ne csapjon át konfrontáció teremtésbe.
Az Egyesült Államok szövetségeseitől nem fordul el, de ha úgy tetszik, versenybe akarja hozni őket, hogy védelmét képes legyen ellátni. Ezzel valójában növeli a NATO stabilizáló erejét.
Lényeges megjegyezni, hogy a NATO-tagok egy részében és holdudvarában, think-thankek világában érezhető egy szabotázsakció igénye, aminek célja, hogy Trump elnök külpolitikai váltása okán az USA és Európa szembeállítása alakuljon ki.
Ez a kísérlet rendkívül veszélyes. Ezek az erők akarják minél tovább elhúzni az ukrajnai háborút, degradálni Trump elnök politikai irányvonalát. Gondolhatunk a tettrekészek koalíciójának szervezkedésére azzal a céllal, hogy az amerikai katonai támogatást majd Európa pótolja, vagy a brüsszeli bürokraták, Von der Leyen és társai állandó nyomására, hogy szankciókkal, fegyverekkel, ígéretekkel kisiklassák az amerikai-orosz tárgyalásokat.
A daytoni békemegállapodás 30. évfordulója szimbolikus alkalom volt arra, hogy rávilágítson: háborút indítani mindig könnyebb, mint békét kötni, de lehetséges utóbbi is. Ahogy a bosznia-hercegovinai külügyminiszter fogalmazott: bármennyire is nehéz, megtapasztalták, hogy tárgyalni jobb, mint háborúzni. Állandó, súlyos dilemma ez a kérdés: háborús győzelem vagy békés kompromisszum?
Charles Kupchan neves biztonságpolitikai szakértő kérdésemre, hogy valóban lehetséges-e olyan célfogalmakkal lezárni majd az orosz-ukrán konfliktust, hogy Ukrajna győz, ahogy brüsszeli nyelven szokták hangoztatni, és Oroszország veszít, egyszerűen felelt: hogyan lehetne?!
A realitás az, hogy diplomáciai rendezés nélkül nincs tartós megoldás, az egyik oldalon pedig a világ legnagyobb területű országa, egy atomhatalom áll, ami meghatározza az erőviszonyokat.
A hágai csúcstalálkozó központi eleme volt, hogy a tagállamoknak 2035-ig a GDP 5%-át védelmi és biztonsági kiadásokra kellene fordítaniuk. Ez radikális vállalás – főleg békeidőben. Ahogy Mark Rutte NATO főtitkár fogalmazott, látni kell, hogy például Oroszország négyszer annyi lőszert gyárt, mint a NATO, ezért Európa védelmi felzárkózása elengedhetetlen. Az ijesztőnek tűnő 5% két részből tevődik össze: 3,5% tartalmazza az úgynevezett „kemény” védelemre fordítandó összeget, fegyverrendszerek beszerzését, haderőfejlesztést, K+F-et, védelmi ipari kapacitásnövelést. 1,5% pedig lazább szabályok alá esik, mehet infrastruktúra-fejlesztésre, kibervédelemre, közlekedési hálózatok fejlesztésére.
A hágai panelbeszélgetések legfontosabb kérdése volt, hogy egyáltalán reális elvárás-e ez a tagállamok felé,
amikor például Belgium védelmi minisztere a csúcs idején panelbeszélgetésben javítja ki az újságíró kérdését kissé felháborodva: nem igaz, hogy nem teljesítették a 2%-ot, hiszen 2 hete sikerült elérniük.
Spanyolország nyíltan szembemegy a vállalással, bár ebből hosszú távú következtetést nem lehet levonni, mert a szocialista miniszterelnök épp bukás szélén áll korrupciós botrány miatt. Tehát látható, hogy a belpolitikai folyamatok, gazdasági nehézségek, tagállamok történelmi NATO elkötelezettség különbségei is hatással lehetnek a jövőbeni vállalások valódi megvalósulására.
Nekünk, magyaroknak az az érdekünk, hogy a NATO erős védelmi szövetség legyen. Ezért reménykeltő, hogy a NATO-csúcson a szövetség saját erejének erősítése került előtérbe és nem Ukrajna háborús támogatása, valamint a védelmi képességek erősítése, védelmi iparfejlesztés komoly lehetőségeket is teremt. Veszélyek korában élünk, ezért most látható igazán, hogy a magyar kormány modernizációs stratégiája milyen előremutató volt, hiszen a hosszú távú, átfogó védelmi ipari stratégia a Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program keretében 2017 óta zajlik, s ennek komoly lábát jelentik a védelmi ipari együttműködések. A kormány látószögében tehát a védelmi‑ipari program nem csupán katonai kiadás, hanem gazdasági növekedési motor, technológiai katalizátor és regionális fejlesztő programterv.
A nyereség nemcsak rövid távon lesz érzékelhető munkahelyteremtés terén, hanem hosszabb távú technológiai önállóságban, exportképességben és válságálló ellátásban is megmutatkozik majd.
Az új hibrid világ új stratégiai gondolkodást kíván. A magyar kormány válasza egy értékalapú, de pragmatikus NATO-politika: védelem, nem háború; szövetség, nem alárendeltség; béke, nem fegyverszállítás.
Nyitókép: AFP/Remko de Waal
A kényszersorozott magyar állampolgárt állítólag vasdoronggal ütötték. Hetekkel később a beregszászi kórházban váratlanul meghalt, noha a hozzátartozóinak azt mondták, minden rendben.
És ezek után még Orbán Viktort támadják ezerrel, aki nem akar háborút.
Zelenszkij toboroz, Brüsszel fizet, egy magyar férfi pedig meghal a fronton. Az ukrán hadsereg már a kárpátaljaikat is kényszerrel viszi, miközben a háború árát Európa állja.
Nehéz szavakba önteni, milyen sötét gyűlölethullám társul a rengeteg részvétnyilvánítás mellé.
Szörnyű adatokat közölt az ENSZ ukrajnai megfigyelőmissziója.
Közben beindult a klasszikus ukrán dezinformációs kampány is, a kárpátaljai magyarok pedig az igazságot követelik.
A Facebook egykori jogtanácsosa havi szinten 8 milliót keresett.
Az Axiom-4 küldetés négyfős legénysége várhatóan július 14-én befejezi küldetését.
