A 2010 utáni kormányzás egyik bravúrja, hogy érdemi együttműködéseket tudott kialakítani a környező országokkal. Egy időre felerősödött a visegrádi négyek szövetsége is – amit azonban (egyelőre) szétkapott az orosz-ukrán háború, illetve annak következményei. Ugyanakkor kijelenthető: ha van is még bőven hová fejlődnie a térség államainak ezen a téren, arról szó sincs, amit Orbán Viktor balliberális ellendrukkerei hajtogattak, miszerint a holmi félfasiszta-revizionista szélsőjobboldali kormányzat (igen, ez volna szerintük a Fidesz) mindenkivel összeveszett volna a környéken. Éppen ellenkezőleg!
Mindemellett
a trianoni békediktátum meghaladására a kormány aktív gazdasági és társadalmi támogatási programokat indított a határon túli magyarság körében, szavazati jogot adott nekik, s fellépett a jogaikért nemzetközi fórumokon is.
Véget ért a száz év magyar magány – hangoztatta többször is a magyar miniszterelnök.
Ez a folyamat olyan meglepetéseket is okozott, mint Robert Fico és Orbán Viktor szövetsége – noha a szlovák kormányfő jóval korábban nem épp a magyar közösségek legnagyobb barátja volt. Vagy ott van Szerbiában Aleksandar Vučić, akivel ugyancsak pragmatikus és szoros együttműködést sikerült kialakítani. Minden vita ellenére vannak bőven stratégiai együttműködési pontok Ausztriával vagy Horvátországgal is. Ukrajnát a speciális helyzet okán inkább csak mint szabályt erősítő kivételként említsük, pláne a botrányos kémügy idején.
És akkor el is jutottunk az aktualitáshoz: mi folyik Romániában, s mit jelent ez számunkra?
Történt ugyanis, hogy sokak meglepetésére a megismételt államfőválasztás első fordulóját megnyerte a magyarellenességéről hírhedt AUR jelöltje, George Simion. Érthető módon a helyi magyarságot képviselő, s a magyar kormánnyal együttműködő RMDSZ nem őt támogatja, sőt.
Az úzvölgyi uszítás és egyéb botrányok után hogyan is tehette volna?