Ne csodálkozzunk a Magyar Péter-jelenségen: még a szovjetek is magyar helytartókra bízták a végrehajtást

„Mire a levelek lehullanak, hazatértek”, ígérte 1914 nyarán Vilmos császár a katonáknak.

A nagy háború teljesen átrajzolta a térképeket és eltüntette az addigi világot. Nem mellesleg mi magyarok jártunk végül a legrosszabbul, pedig nem sok közünk volt az egészhez; Ferenc Ferdinándot ugyan senki sem siratta.

de valószínűleg így gondolta. Már az is meglepetés volt sokaknak, hogy egyáltalán megkezdődött az offenzíva, de arra végképp nem számítottak (orosz oldalon egészen biztosan nem), hogy még három esztendő múlva is nagyjából ott tartanak majd, mint a kezdetekkor.

A célok első pillantásra egyszerűnek tűntek: a Kreml el akarta érni, hogy Ukrajna ne csatlakozzon a NATO-hoz, valamint a két keleti megyét többségében orosz lakosaival elcsatolhassa. Az ukránok meg akarják tartani a területeiket, és szeretnének belépni a NATO-ba, sőt, az EU-ba is.

Egyik ország sem tartozott sem katonai, sem gazdasági, sem örökbarátsági szerződéseinkhez; leginkább a kárpátaljai honfitársaink érintettsége kapcsolt a harcokhoz, bár a nemzetiségi jogokat szűkmarkúan mérő ukrán állam sikereiért nem sok okunk volt drukkolni.

a frontok alig-alig mozdulnak, és nem jutunk közelebb a békéhez, aminek tartalma egyébként is nehezen definiálható. Ki mikor érezné magát elégedettnek, ki mikor számítana győztesnek, és a vesztes képes-e elfogadni a feltételeket. Néhány naponta olvasunk arról, ki hány drónt vetett be, melyik várost bombázta, és hány halott volt. Legutóbb éppen „Oroszország 367 drónnal és rakétával támadta Ukrajna városait, köztük a fővárost, Kijevet az eddigi legnagyobb légitámadás során, amelyben legkevesebb 12 ember meghalt és több tucatnyian megsebesültek”.

Legjobb lenne mindezt halottak nélkül, tárgyalóasztalnál rendezni, de úgy látszik, még mindig csak az erő számít.

Mivel Ukrajnának alapból nem volt esélye, ezért kapott egy kis támogatást. Pénzben, fegyverben, logisztikában. Így a villámháborús tervek dugába dőltek.

Az idő múlásával Ukrajna is igyekszik bevonni más országokat, és ennek során a nyílt és titkos diplomácia megannyi módszerét alkalmazza. Magyarország különösen fontos lett a vétók miatt, s eltanulva a nagyhatalmak gőgjét, ezeket a problémákat Zelenszkij nem engedményekkel, mosollyal és szeretettel próbálja megoldani, hanem fenyegetéssel, agresszióval és fokozódó kémtevékenységgel. Az nyilvánvaló mind a háborúpárti Brüsszel, mind Kijev számára, hogy

tehát számukra a cél a magyar kormány megbuktatása. Ehhez kell találni egy helyi szereplőt; a játékszabályok már csak ilyenek, még a szovjetek is magyar helytartókra bízták a végrehajtást. 

A politika nagyon mocskos, sokszereplős, érdekvezérelt, nehezen átlátható világ, dörzsöltnek kell lennie annak, aki ebben ki akar igazodni. Magyar Peter hirtelen és rögtön túl mélyen csöppent bele ebbe, kicsit az események foglya is lett, és még az sem biztos, hogy ő pontosan érti, mibe is keveredett.

olyan szinten nem tud uralkodni magán, mint egy bunkó sofőr a meg nem adott jobbkezes elsőbbségnél. Ha felbosszantják, ellopja és Dunába hajítja egy vadidegen telefonját; aránytévesztésében boldog boldogtalannak kommentekkel kíséri a megjegyzéseit. Néha az az ember érzése, az egész ismertség elsősorban arra kellett neki, hogy becsajozzon.

Az még talán belefér, hogy egy budapesti kerületet rábízzanak valakire, aki ingyen sört, örökéletet és a saját szobrát ígéri a városrésznek, de nagyhatalmak ütközőpontjában, népek országútján, háborúk szomszédságában, ideológiai harcok terepén, a túléléséért küzdő hazánkat talán mégse kéne egy ilyen kóklerre. 

Hogy mennyire hálózta be az ellenség a Tiszát, azt példák sora bizonyítja

az Ukrajna gyorsított, szabályokat megkerülő uniós tagsága melletti kiállás, vagy a mostanra nyilvánvalóvá vált ukrán titkosszolgálati befolyás.

A szimpátia természete olyan, hogy a megtámadott mellé állunk, ám itt az a haza, amiért a kijevi kormány a fiataljait vágóhídra küldi, valójában egy 30 éves állam, aminek a határait teljesen önkényesen, minden történelmi fejlődés híján húzták meg. (Ld. még, mindenki szlovák, aki a jelenlegi szlovák határok között született.) Isztambulban az orosz tárgyalódelegáció vezetője szerint

Megtanultuk, ha a hadviselő felek mögött mások és más érdekek állnak igazából, azt proxyháborúnak hívjuk.

Azt gondoltuk bő három éve, az oroszok nem fognak támadni. Tévedtünk.

Azt gondoltuk fél éve, ha Trump nyer, az amerikaiak rögtön kihátrálnak, és vége az egésznek. Tévedtünk. Ha ez az USA (proxy)háborúja, ami tehát amerikai érdekekért is folyik, miért hátrálna ki az amerikai elnök? Ha viszont ez mégsem az amerikai nemzet érdeke (miként ezt Trump világossá tette),

Az Európai Unió egyik nagy szemfényvesztő hazugsága a demokráciára mint értékre és elvárásra való hivatkozás. Jóllehet nyugaton kevés dolgot utálnak annyira, mint a népakaratot és annak figyelembe vételét. Az egész világpolitika háborústul, választásosdistul, mindenestül egy kamu. A valódi erők és akaratok a háttérből irányítanak és nyúlnak bele az eseményekbe.

Itt már csak mi játsszuk a demokráciát (népszavazás, nemzeti konzultáció), mutassuk fel, hogy létezik ilyen is, még ha rajtunk kívül senkit sem érdekel.
Kizökkent az idő: - ó, kárhozat, hogy mi születtünk helyre tolni azt!

***

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Hatlaczki Balázs)