Egy vaskos kérdést tennék fel elnök úrnak egyébként, ha már székely testvérét emlegette és székely zászlót is lobogtatott (a határig): megőrizné-e székely testvérei állampolgársághoz és magyarországi szavazáshoz való jogát, vagy elvenné? Mert ez elől a kérdés elől mindezidáig sikerült kitérni, s így az ember kénytelen arra gondolni, hogy a nagyváradig tartó tartalomgyártó turné vége annak a felmérése is volt, hogy vajon jól szavaznának-e ezek az erdélyiek.
A kettősség ebben is azért trükkös, mert egyértelmű kommunikáció híján mindig azt látnak bele a hívek, amit szeretnének, aki meg kellemetlent kérdezne, azzal úgysem áll szóba. Marad a Facebook-oldal biztonságos közege, miközben a posztok egyik felét láthatóan Jakab Péter ökölbe szorult keze, másikat Lélekbonbon Kristóf gyártja.
Most főleg utóbbi, a szeretet jegyében. Nyilván a keménymagnak egyébként is egyre megy ez a hirtelen jött szeretetforradalom: virtuálisan vezényszóra ölnek vagy ölelnek, és míg tegnap harcosan tapsoltak a templomi híveknek üvöltöző, párbeszédet minden szinten elutasító, neojakobinus leszámolást sugalló vezérnek, most a zavar legkisebb jele nélkül mutogatnak a Harcosok Klubja nevű dologra, hogy lám-lám, itten vanik az erőszak odaát, mink sosem. S közben sokan meghatottan olvadoznak attól a közösségi meg nemzeti összetartozás-utánérzéstől, amiből csak azért nem részesültek eddig, mármint az igaziból, mert régen (vagy tán egyszer sem) vetette el őket az útjuk például Csíksomlyóra, nem jártak válogatott meccsén, s általában is mindenhol kerülték az ilyen nemzetieskedő dolgokat. Azahriah-mintázat ez is: ha valaki sosem hallgatott régebbi popzenét, mert, teszem azt, tizenöt és fél éves, rá igazi újdonságként hathat egy-egy dallamvezetés, és egyfelől ahhoz fog kötődni, akitől először megkapta (vagyis akitől először hajlandó volt elfogadni), másfelől nem is fogja érdekelni, hogy valahol egyébként ebből van „igazi” verzió is, nem csak előrágott. Erről beszélt Mérő Vera is nemrég, hogy van, hogy egy életérzés kapja el az embert – való igaz, ha már a politikai kommunikáció kezd szórakoztatóipari műfajjá válni, ebben sokkal jobban érvényesülnek az ehhez hasonló figurák azzal az üzenettel, hogy minden rossz, és erről kizárólag a kormány tehet, mint akármelyik oldal unalmas öltönyös arcai, komolyabb vagy árnyaltabb mondanivalóval.