Az Európai Néppárt újraválasztott elnöke központosítja a pártcsalád politikáit úgy, hogy valójában senki nem lelkesedik érte.
Az Európai Néppárt (EPP) vezetői kedden érkeztek éves kongresszusukra, amelyet a spanyol Partido Popular (PP) szervezett Valenciában, ahol a közelmúltbeli halálos árvizek emléke – és a fel nem vállalt politikai felelősség súlya – van a levegőben. Európa legbefolyásosabb pártcsaládjának azonban fontosabb dolga van annál, mint hogy meghallgassa a túlélőket és átérezze fájdalmukat; Spanyolországban vannak, hogy megvitassák a brüsszeli hierarchia csúcsát célzó jövőjük biztosításának fontos lépéseit, és újraválasszák vitatott vezetőjüket, Manfred Webert.
A European Conservative emlékeztet: 188 képviselőjével az EPP a legnagyobb csoport az Európai Parlamentben, amely a „jobbközép”, „kereszténydemokrata” politikát képviselő, mérsékelt, józan hangként írja le magát – a „teremben lévő felnőtteket”, ha úgy tetszik –, még akkor is, ha ez messze van ettől.
Weber, akit tavaly nyáron újraválasztottak frakcióvezetőnek, és most a pártelnök Valenciában, a portál szerint évek óta folyamatosan elmossa a kettős szerepe közötti határokat. Azok számára, akik némileg jártasak Brüsszel belső működésében, furcsának – sőt meglepőnek – tűnhetett néhány hónappal ezelőtt, amikor Weber kihívó nélkül indul a második ciklusért.
A European Conservative kifejti:
a bajor politikus nem nevezhető népszerűnek sem a pártján belül, sem azon kívül,
és senki sem tartja lenyűgöző személyiségnek, akinek karizmája segítene neki helyet szerezni az EU elitjének élén. Valójában az EPP-ben sokan – az egyszerű emberektől a felső vezetésig – gyakran panaszkodnak elviselhetetlen és „tekintélyelvű” vezetési stílusára, nem is beszélve kielégíthetetlen egójáról és állítólagos korrupciós botrányairól.
„Senki sem akarta őt 2022-ben, senki sem akarja őt most” – mondta egy magas rangú EPP-tisztviselő a múlt hónapban, természetesen névtelenül. „De senki sem akarja felvenni a telefont, és foglalkozni az üggyel. Túl apró ügy. Nem érdekli őket” – magyarázta, miért nem lépett közbe egyetlen országos vezető sem, hogy megakadályozza Weber újraválasztását. „Ami sokat elárul a Néppárt fontosságáról” – folytatta a tisztviselő. „A Néppárt fontossága csökkent.”
Ez az érzés kulcsfontosságú Weber folyamatos hatalmi játékának megértéséhez, amelynek célja, hogy Brüsszelben betöltött szerepét majdnem Von der Leyenével egy szintre emelje, és az EPP-t sokkal centralizáltabb politikai hatalommá tegye, lehetőséget kínálva tagjainak Európa-szerte a súlyosbodó legitimációs válság kezelésére, amely szöges ellentétben áll a Valenciában zajló, önünneplő szerelmi fesztivállal – fogalmaz a Politico.
„Egy új történelmi szakaszba lépünk…” – jelentette ki Weber győzelmi beszédében. Egy olyan korszakba, amelyet a német CDU (az EPP legnagyobb tagja) központi szerepet tölt be mind a pártban, mind Brüsszel egészében, Weber, Von der Leyen és Merz kancellár trióján keresztül, akik mindhárom uniós intézmény tényleges vezetését képviselik.
A European Conservative szerint
az a felfogás, hogy a CDU-nak kellene lennie Európa elsődleges vezető erejének, mindent elárul az elit kognitív disszonanciájáról.
Németország úgynevezett „jobbközép” pártja talán Európa legsúlyosabb legitimációs válságában van, és gyorsan elveszíti minden megmaradt hitelességét, miután folyamatosan elárulta szavazóit, hogy a baloldallal szövetkezzen, és ezzel a populista AfD-t az első helyre juttatta a közvélemény-kutatásokban.
Természetesen, teszi hozzá a portál, ha megnézzük a valenciai kongresszusról szóló fősodratú jelentéseket, nem látjuk semmi jelét ennek a közelgő összeomlásnak. De enélkül nincs magyarázat arra, hogy Manfred Weber miért ezüsttálcán kapja az Európai Néppárt jövőjét.
Amióta 2019-ben szertefoszlott az ambíciója, hogy az Európai Bizottság elnöke legyen, Weber fokozatosan alternatív hatalmi központtá tette az EPP-t Brüsszelben azáltal, hogy a központi pártállást erőlteti a tagjaira mindhárom intézményben, amit sokan (még az EPP baloldali koalíciós partnerei között is) az EU aláásásának tekintenek.
Most, második ciklusa előestéjén Weber készen áll a következő szakaszra. Számos sajtójelentés szerint Valencia kiindulópontként szolgál majd egy sor új reformhoz, amelyeket bennfentesek úgy írnak le,
mint kísérletet arra, hogy az EPP-t egy laza szövetségből valódi politikai erővé alakítsák,
„amelynek küldetése a nemzeti jobbközép pártok politikájának irányítása és egyszerűsítése”.
A tervezett reformok magukban foglalják Weber már létrehozott „elnökségi koordinációs” rendszerének kibővítését, valamint azt, hogy a vezető európai parlamenti képviselők, a nemzeti miniszterek és még az EPP biztosai is minden nagyobb ülés vagy döntés előtt közös pártirányvonalakban állapodjanak meg. A párt sokkal több politikai prioritást is meghatároz majd a tagok számára az intézményekben anélkül, hogy sok teret hagyna az ellenvéleménynek, biztosítva, hogy Weber a jogalkotási folyamat minden lépésében ellenőrzést gyakoroljon.
Ez az új, központosított struktúra a tagpártok számára – amely a Weber-szerű euroföderalisták EU-ról alkotott végső vízióját is utánozza – az EPP-t egy olyan politikai gépezetté kívánja alakítani, amely „kiszámíthatóbb” módon uralja mindhárom uniós intézményt, és gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül határozza meg Brüsszel napirendjét, miközben megszilárdítja Weber önként vállalt pozícióját a nemzeti pártvezetők, például a CDU-s Friedrich Merz vagy a Forza Italia-s Antonio Tajani felett.
Ez a megközelítés természetesen nem mindenki számára kedvező. „Nem egy párt vagyunk, hanem pártok családja” – panaszkodott egy másik tisztviselő a kongresszus előtt.
Elsősorban mindig egy francia republikánus, egy horvát HDZ-tag vagy egy német kereszténydemokrata vagy.”
Mégis valószínűtlen, hogy bárki is érdemi ellenállást tanúsítana, mert Weber valamit kínál is nekik, amire nagy szükségük van: a csoportból származó legitimitás, amely pótolja a valódi demokratikus támogatás hiányát.
A European Conservative szerint valójában az európai „jobbközép” és „kereszténydemokrata” pártok, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve, mind ugyanattól a problémától szenvednek. Csak névleg „jobboldaliak” és „keresztények” – inkább a status quo fenntartásával foglalkoznak a baloldallal való szövetségkötés révén, mintsem a választóikra hallgatva –; míg a „demokratikus” részük is megkérdőjelezhető, tekintve, hogy ragaszkodnak a kordonjaikhoz a tőlük jobbra álló pártokkal szemben.
Ennek eredményei a portál szerint egyértelműek az egész blokkban, még akkor is, ha ezt soha nem ismernék el nyíltan.
Európa-szerte a választók súlyosan büntetik a jobbközép pártokat, amiért felhagytak a konzervatív politikával és koalíciót kötöttek a baloldallal,
nem véve észre, hogy a nagykoalíciók háború utáni korszaka véget ért.
Talán Németország és Ausztria illusztrálja ezt a folyamatot a legjobban. A múlt vasárnapi bécsi tartományi választáson az ÖVP egyszámjegyű szavazataránnyal az utolsó helyre szorult, míg a Szabadságpárt (FPÖ) ismét rekordmagas támogatottságot kapott, így a kormányból való kizárása – annak ellenére, hogy az ország legnagyobb pártja – még illegitimebbé vált.
Eközben a CDU-t azért ünnepelték, mert „győztesen” került ki a februári választásokból, annak ellenére, hogy története második legrosszabb választási eredményét érte el. Aztán kevesebb mint két hónap alatt sikerült megsemmisítenie az összes megmaradt előnyét, és a közvélemény-kutatásokban az AfD mögé szorulnia azzal, hogy visszakozott a főbb választási ígéreteitől, és koalíciót kötött a szocialista SPD-vel.
Néhány nappal ezelőtt Friedrich Merz, a CDU vezetője panaszkodott, hogy a német demokráciába vetett közbizalom a háború utáni történelem mélypontjára süllyedt – mindent hibáztatva, kivéve a választók elvárásainak elárulását. Sokatmondó, hogy ha ma lennének a választások, a koalíciónak nem lenne elég helye a kormányalakításhoz,
ami már így is ingatag talajra helyezi a következő négy év kormányzatát.
Ez tehát a European Conservative szerint Manfred Weber és grandiózus elképzelése egy központosított EPP-ről, amely kezébe veszi az európai ügyeket, még inkább, mint eddig tette. Sok nemzeti párt számára, amelyek kizárják az erősebb demokratikus mandátummal rendelkező nemzeti konzervatívokat, a transznacionális „többséghez” tartozás az egyetlen mód arra, hogy legitimálja hatalmát – még akkor is, ha ez azzal az árral jár, hogy annak egy jó részét Webernek adják át.
Fotó: Attila KISBENEDEK / AFP
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Egyszerűen lesöpörték az asztalról a magyar javaslatot.
Ha ezek voksok lennének, az Európai Néppárt elnöke már csomagolhatna.
Most már nem is titkolják: Manfred Weber videóinterjúban ismerte be, hogy az uniós forrásokat fegyverként használják Orbán Viktor ellen. A néppárti vezér ígéretet tett: ha Magyar Péterék nyernek, „a lehető leggyorsabban” utalnak – és azt is tudjuk, hogy milyen árat (migráció, gender, háború) kér majd ezért cserébe Brüsszel.
A magyargyűlölő politikus idén nyáron csendben megemelte saját néppárti fizetését, így már közel évi 330 ezer eurót keres – miközben több munkatársát éppenséggel bércsökkentéssel sújtották.
Az Európai Néppárt vezetője szerint Európa már nem hagyatkozhat az Egyesült Államokra.
A mesterséges intelligenciával készült felvételen egy képzeletbeli tehetségkutató jelenik meg.
„A jog és a józan ész győz egyelőre” – írta a Kreml egyik vezető megbízottja.
Az ellenzék azt hitte, a miniszterelnök menekül, pedig épp most mattolta őket. Schiffer András szerint Orbán Viktor tudatosan váltott, és beállt abba a pozícióba, ami eddig mindig tarolást hozott – miközben Tarr Zoltán egyetlen elszólással leplezte le a Tisza Párt valódi ajánlatát.
