Értékvilágában, megszólalásaiban egyértelműbb, konzervatívabb, ha tetszik, radikálisabb a CDU átlagánál.
Mi tagadás, Friedrich Merz kancellárrá választásának első körös kudarca a Bundestagban május 6-án nem volt túl biztató indulás az új német kormánykoalíció számára. A választás óta persze tudtuk, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) története második legrosszabb, a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) pedig a legrosszabb eredményét érte el.
Vagyis nem egy diadalmenet eredményeként született meg a 144 oldalas koalíciós szerződés,
amely mintha sokkal inkább viselné az SPD keze nyomát, mint amennyire azt a támogatottsága és különösen a CDU-s választási ígéretek indokolttá tennék. A korábban a kereszténydemokrata gazdaságpolitika sarokkövét jelentő adósságfék alkotmányos előírásának felfüggesztése – ráadásul a mandátumuktól már búcsúzó képviselők által – oda vezetett, hogy Merzet nemes egyszerűséggel választási csalással vádolja a közvélemény-kutatásokban egyre erősödő Alternatíva Németországért (AfD). Az pedig egy még újabb fejlemény, hogy a távozó szociáldemokrata belügyminiszter utolsó munkanapján fontosnak tartotta közölni a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal egyelőre nyilvánosságra nem hozott jelentésének végkövetkeztetését, miszerint
nem csupán az AfD egyes tartományi szervezetei, hanem a párt egésze kiérdemli a szélsőjobboldali jelzőt, vagyis a titkosszolgálati módszerekkel végzett megfigyelése indokolt, sőt akár a párt betiltása is kezdeményezhető.
Hazai konzervatív körökben gyakran merül fel a kérdés, vajon miért nem az AfD-vel lépett koalícióra a CDU. Amióta Orbán Viktor a német választási kampány hajrájában fogadta Alice Weidelt, a 2013-ban alapított párt társelnökét, többekben megerősödött az a meggyőződés, hogy
csak a férfiasan határozott szőke asszony pártja hozhat megoldást Németország számos bajára,
hozzá képest mindenki csak szerencsétlen, többé-kevésbé balos lúzer. Nem haszontalan azonban felidézni azt a közvélemény-kutatási adatot, mely szerint pont ugyanannyian szeretnének a választók közül CDU–AfD-koalíciót, mint amekkora az AfD támogatottsága, vagyis 20 százaléknyian. Ez persze lehet a minden fa mögött ébredező fasizmust sejtető fősodratú média hatása is, ám ettől még tény. Két feltétel egyidejű teljesülése szükséges ahhoz, hogy egy valóban konzervatív, a klasszikus kereszténydemokrata értékeket hordozó, mégis korszerű politikai tömörülés jöjjön létre: egyrészt
az AfD-nek meg kell szabadulnia azoktól a valóban zavaros, olykor tényleg klasszikus náci retorikát alkalmazó figuráitól, akik szalonképtelenné teszik,
másrészt a CDU-nak le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy az úgynevezett középpártiság elég az üdvösséghez, és így akár az SPD-vel is megfelelő eredményt lehet elérni.
Mindkettő hosszú folyamat. Az előbbit akkor lehetne felgyorsítani, ha az AfD arcai felelősséget kapnának mint a legnagyobb ellenzéki párt képviselői, például parlamenti bizottságok élén. Ezáltal lendületet venne a tisztulási folyamat. Így könnyebb lenne szakítani azzal a nemtelen hagyománnyal is, hogy a CDU számára – bármiről legyen is szó – az AfD-vel együtt szavazni maga az ősbűn.
A CDU változásához szintén idő kell, a kudarcos első körös kancellárválasztáshoz hasonló tapasztalatok ezt nagyban segíthetik.
A párt mindig is sokszínű volt, a tartományi miniszterelnökök már Helmut Kohl idején is kis híján megpuccsolták a kancellárt, csak a magyar reformkommunisták tudták megmenteni az 1989-es pártkongresszuson azzal, hogy Kohl kérésére a beszédének időpontjához igazították a határnyitás bejelentését. Most is vannak olyan erős emberek, akik tartományi miniszterelnöki tapasztalataik alapján azt gondolják, hogy a zöldek ideális koalíciós partnerek.
Őket nyilván nehéz lesz meggyőzni az AfD felé való nyitásról.
Mindezt a baloldali stratégák és Friedrich Merz is tudja. Előbbieknek semmi nem drága ahhoz, hogy az AfD-t karanténban tartsák. Erről szól a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal jelentése épp akkor, amikor a párt társelnöke a hangvétel változását harangozza be, a CDU frakcióvezetője pedig az AfD normális ellenzéki pártként való kezelésének szükségességéről beszél. Merz – leginkább a belügy- és a kancelláriaminiszter, valamint a kultúráért felelős államminiszter személye által –
törekszik a jobboldal számára fontos szimbolikus politikai tér betöltésére, a gyakorlati lépések megtételére, főleg a migrációs politikában.
Mindezt úgy, hogy közben az ország külpolitikai tekintélyét is igyekszik visszaállítani, amire a kereszténydemokrata vezetésű külügyminisztériummal jó esélye van.
Ne felejtsük el: Friedrich Merz hosszú menetelés után jutott el a kancellári székig, az Angela Merkel utáni pártelnökválasztások során kétszer is kigolyózták, csak Armin Laschet 2021-es bukása után tudott befutni. Bármennyire a baloldal kiszolgálójának gondolják most őt sokan, lassú érvényesülése és a média állandó támadása mögött mindig is az állt, hogy
értékvilágában, megszólalásaiban egyértelműbb, konzervatívabb, ha tetszik, radikálisabb volt a CDU átlagánál.
Az, hogy 2000-ben frakcióvezetőként bedobta a Leitkultur kifejezést, már-már náciszimpatizánssá tette a „te is más vagy, te sem vagy más” széplelkű híveinek körében. Merznek be kellett látnia, érdemes óvatosabbnak lenni a sajátos német mediális környezetben.
Brüsszeli bemutatkozó látogatása során a frissen kinevezett kancellár azt mondta, voltaképp hazatért. Valóban, 1989-ben, 33 évesen az Európai Parlament tagja lett, Habsburg Ottó frakciótársa.
Hogy ez a „hazatérés” mit is fog jelenteni, egyelőre nem világos,
mindenesetre a kancellária és a külügyminisztérium együttese határozottabb lépéseket, nagyobb egységet ígér, mint az az utóbbi években tapasztalható volt. A Habsburg Ottó Alapítvány archívuma őriz egy levélváltást 2004-ből az utolsó magyar trónörökös és az éppen politikusi pályáját elhagyó Merz között. A kilencvenkét éves Ottó rosszallással ír a CDU-ban kialakult viszonyokról, megköszöni, hogy a sötét időkben Merz „fény volt az éjszakában”, és kifejezi meggyőződését, hogy „eljön még az ő ideje”.
Mi tagadás, ha nehezen is, de eljött. Habsburg Ottó ritkán tévedett a politikai folyamatok kimenetelét, egyes politikusok karakterét illetően. Reméljük, Friedrich Merz kapcsán is igaza lesz.
A szerző a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, korábbi berlini nagykövet
***
Ezt is ajánljuk a témában
Jót tett nekünk, hogy Trump és Merz révén két macher társult a Nyugatot eddig vezető fröccsöntött politikai termékek mellé. Kohán Mátyás írása.
Nyitókép: Friedrich Merz 1989-től öt éven át volt a CDU európai parlamenti képviselője
Fotó: Habsburg Ottó Alapítvány archívuma
Pénteken Friedrich Merz fegyverembargót vezetett be Izraelbe irányuló egyes fegyverek exportjára. Hétfő reggelre már világossá vált, hogy Kereszténydemokrata Unió (CDU) pártjában sokan gyűlölik őt emiatt.
Merz szerint Európa Amerikával közösen készül a közelgő Trump-Putyin találkozóra.
Tíz százalékot verne az ANO a másodikra, ha most lennének a választások.
Az ideológiai önteltség és az erkölcsi felsőbbrendűség-tudat nem szimpatikus tulajdonságok. A németek, különösen a baloldali liberális elitjük, mindkettőben elég jók.
Az ukrán elnök szerint Ukrajna nagyra értékeli és teljes mértékben támogatja több európai vezető közös nyilatkozatát a békéről.
A miniszterelnök szerint ha valaki gyermeket vállal Magyarországon, anyagilag is járjon jobban.
Az ismert pszichológus, kampányszakértő szerint a miniszterelnök „már csak a múlt”, Magyar Péternek pedig az a dolga, hogy „víziót és reményt adjon, hogy lehet itt egy másik Magyarország”.
A szerző keményen bírálja az osztrák politikusokat, akik szerinte a lakosság pénzügyi nehézségeivel szemben érzéketlenek, miközben saját jövedelmük biztosított.
