Értékvilágában, megszólalásaiban egyértelműbb, konzervatívabb, ha tetszik, radikálisabb a CDU átlagánál.
Mi tagadás, Friedrich Merz kancellárrá választásának első körös kudarca a Bundestagban május 6-án nem volt túl biztató indulás az új német kormánykoalíció számára. A választás óta persze tudtuk, hogy a Kereszténydemokrata Unió (CDU) története második legrosszabb, a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) pedig a legrosszabb eredményét érte el.
Vagyis nem egy diadalmenet eredményeként született meg a 144 oldalas koalíciós szerződés,
amely mintha sokkal inkább viselné az SPD keze nyomát, mint amennyire azt a támogatottsága és különösen a CDU-s választási ígéretek indokolttá tennék. A korábban a kereszténydemokrata gazdaságpolitika sarokkövét jelentő adósságfék alkotmányos előírásának felfüggesztése – ráadásul a mandátumuktól már búcsúzó képviselők által – oda vezetett, hogy Merzet nemes egyszerűséggel választási csalással vádolja a közvélemény-kutatásokban egyre erősödő Alternatíva Németországért (AfD). Az pedig egy még újabb fejlemény, hogy a távozó szociáldemokrata belügyminiszter utolsó munkanapján fontosnak tartotta közölni a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal egyelőre nyilvánosságra nem hozott jelentésének végkövetkeztetését, miszerint
nem csupán az AfD egyes tartományi szervezetei, hanem a párt egésze kiérdemli a szélsőjobboldali jelzőt, vagyis a titkosszolgálati módszerekkel végzett megfigyelése indokolt, sőt akár a párt betiltása is kezdeményezhető.
Hazai konzervatív körökben gyakran merül fel a kérdés, vajon miért nem az AfD-vel lépett koalícióra a CDU. Amióta Orbán Viktor a német választási kampány hajrájában fogadta Alice Weidelt, a 2013-ban alapított párt társelnökét, többekben megerősödött az a meggyőződés, hogy
csak a férfiasan határozott szőke asszony pártja hozhat megoldást Németország számos bajára,
hozzá képest mindenki csak szerencsétlen, többé-kevésbé balos lúzer. Nem haszontalan azonban felidézni azt a közvélemény-kutatási adatot, mely szerint pont ugyanannyian szeretnének a választók közül CDU–AfD-koalíciót, mint amekkora az AfD támogatottsága, vagyis 20 százaléknyian. Ez persze lehet a minden fa mögött ébredező fasizmust sejtető fősodratú média hatása is, ám ettől még tény. Két feltétel egyidejű teljesülése szükséges ahhoz, hogy egy valóban konzervatív, a klasszikus kereszténydemokrata értékeket hordozó, mégis korszerű politikai tömörülés jöjjön létre: egyrészt
az AfD-nek meg kell szabadulnia azoktól a valóban zavaros, olykor tényleg klasszikus náci retorikát alkalmazó figuráitól, akik szalonképtelenné teszik,
másrészt a CDU-nak le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy az úgynevezett középpártiság elég az üdvösséghez, és így akár az SPD-vel is megfelelő eredményt lehet elérni.
Mindkettő hosszú folyamat. Az előbbit akkor lehetne felgyorsítani, ha az AfD arcai felelősséget kapnának mint a legnagyobb ellenzéki párt képviselői, például parlamenti bizottságok élén. Ezáltal lendületet venne a tisztulási folyamat. Így könnyebb lenne szakítani azzal a nemtelen hagyománnyal is, hogy a CDU számára – bármiről legyen is szó – az AfD-vel együtt szavazni maga az ősbűn.
A CDU változásához szintén idő kell, a kudarcos első körös kancellárválasztáshoz hasonló tapasztalatok ezt nagyban segíthetik.
A párt mindig is sokszínű volt, a tartományi miniszterelnökök már Helmut Kohl idején is kis híján megpuccsolták a kancellárt, csak a magyar reformkommunisták tudták megmenteni az 1989-es pártkongresszuson azzal, hogy Kohl kérésére a beszédének időpontjához igazították a határnyitás bejelentését. Most is vannak olyan erős emberek, akik tartományi miniszterelnöki tapasztalataik alapján azt gondolják, hogy a zöldek ideális koalíciós partnerek.
Őket nyilván nehéz lesz meggyőzni az AfD felé való nyitásról.
Mindezt a baloldali stratégák és Friedrich Merz is tudja. Előbbieknek semmi nem drága ahhoz, hogy az AfD-t karanténban tartsák. Erről szól a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal jelentése épp akkor, amikor a párt társelnöke a hangvétel változását harangozza be, a CDU frakcióvezetője pedig az AfD normális ellenzéki pártként való kezelésének szükségességéről beszél. Merz – leginkább a belügy- és a kancelláriaminiszter, valamint a kultúráért felelős államminiszter személye által –
törekszik a jobboldal számára fontos szimbolikus politikai tér betöltésére, a gyakorlati lépések megtételére, főleg a migrációs politikában.
Mindezt úgy, hogy közben az ország külpolitikai tekintélyét is igyekszik visszaállítani, amire a kereszténydemokrata vezetésű külügyminisztériummal jó esélye van.
Ne felejtsük el: Friedrich Merz hosszú menetelés után jutott el a kancellári székig, az Angela Merkel utáni pártelnökválasztások során kétszer is kigolyózták, csak Armin Laschet 2021-es bukása után tudott befutni. Bármennyire a baloldal kiszolgálójának gondolják most őt sokan, lassú érvényesülése és a média állandó támadása mögött mindig is az állt, hogy
értékvilágában, megszólalásaiban egyértelműbb, konzervatívabb, ha tetszik, radikálisabb volt a CDU átlagánál.
Az, hogy 2000-ben frakcióvezetőként bedobta a Leitkultur kifejezést, már-már náciszimpatizánssá tette a „te is más vagy, te sem vagy más” széplelkű híveinek körében. Merznek be kellett látnia, érdemes óvatosabbnak lenni a sajátos német mediális környezetben.
Brüsszeli bemutatkozó látogatása során a frissen kinevezett kancellár azt mondta, voltaképp hazatért. Valóban, 1989-ben, 33 évesen az Európai Parlament tagja lett, Habsburg Ottó frakciótársa.
Hogy ez a „hazatérés” mit is fog jelenteni, egyelőre nem világos,
mindenesetre a kancellária és a külügyminisztérium együttese határozottabb lépéseket, nagyobb egységet ígér, mint az az utóbbi években tapasztalható volt. A Habsburg Ottó Alapítvány archívuma őriz egy levélváltást 2004-ből az utolsó magyar trónörökös és az éppen politikusi pályáját elhagyó Merz között. A kilencvenkét éves Ottó rosszallással ír a CDU-ban kialakult viszonyokról, megköszöni, hogy a sötét időkben Merz „fény volt az éjszakában”, és kifejezi meggyőződését, hogy „eljön még az ő ideje”.
Mi tagadás, ha nehezen is, de eljött. Habsburg Ottó ritkán tévedett a politikai folyamatok kimenetelét, egyes politikusok karakterét illetően. Reméljük, Friedrich Merz kapcsán is igaza lesz.
A szerző a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, korábbi berlini nagykövet
***
Ezt is ajánljuk a témában
Jót tett nekünk, hogy Trump és Merz révén két macher társult a Nyugatot eddig vezető fröccsöntött politikai termékek mellé. Kohán Mátyás írása.
Nyitókép: Friedrich Merz 1989-től öt éven át volt a CDU európai parlamenti képviselője
Fotó: Habsburg Ottó Alapítvány archívuma
A miniszterelnök elárulta, hogy jelenleg ennek a bevezetési rendjén dolgoznak.
„Én a magyarokkal vagyok!” – szögezte le a kormányfő egy Facebook-kommentben.
Friedrich Merznek nem tetszett a jogállamiság helyzete.
A miniszterelnök felidézte, hogy a lengyel külügyminiszter azt tanácsolta az ukránoknak, hogy robbantsák fel a Barátság kőolajvezetéket.
A miniszterelnök édesanyja volt a téma.
Szalai Piroska rámutatott, hogy a 14. havi nyugdíj már létezik Európa más országaiban is, és míg a Tisza Párt két havi nyugdíjat elvenne, addig a kormány azon gondolkozik, hogy plusz két havit adjon.
„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” – Zbigniew Ziobro sem fogta vissza magát.
A Nemzeti Tömörülés már régóta szorgalmazza az algériai migránsokat támogató egyezség elítélését. A nyilatkozat elfogadása újabb szög lehet a francia – algériai kapcsolatok koporsójába.
