Ki mondja még Kárpátalján, adjisten?

„Te ugye nem jössz velünk holnap?” – kérdezem Varga Attilát, a Katolikus Karitász munkatársát, miközben pakoljuk be a tartós élelmiszert tartalmazó dobozokat az autókba a budapesti Rózsák terei Szent Erzsébet-plébánián. „De nem ám!” – válaszolja sokat sejtetve.

Attila Kárpátaljáról származik, a háború kitörése előtt odaát dolgozott a katolikus egyház hivatalos segélyszervezeténél. Három éve nem volt otthon, ha hazamenne, jó eséllyel vinnék katonának.

Fogynak a magyar feliratok

Sikerül négy autót, köztük egy nagyobb furgont megtölteni a segélytúrához. Másnap indulunk Kárpátaljára összesen háromezer-huszonöt kilo­gramm adománnyal. Bútorok, háztartási eszközök, lakástextíliák, műszaki cikkek, játékok, ruhanemű és tartós élelmiszer – ezek mennek Munkácsra, Nagybégányba, Sárosorosziba és Bakosra a plébánia Karitász-csoportjának szervezésében. Már csak arra várnak a járművek a templom kertjében, hogy Harangi Tibor káplán megáldja őket. Erre az esti mise után került sor. S hogy még zökkenőmentesebb legyen az utunk, Márton Andrea, a Karitász-csoport vezetője a konzulátuson keresztül soronkívüliséget intézett a határnál.

Ennek és Mezei Orsolya karitászos munkatárs tolmácsolásának köszönhetően másnap gyorsan és nagyobb kellemetlenségek nélkül átjutunk. 
A határ utáni második benzinkútnál megállunk, hogy találkozzunk Brancsik Károllyal, a Katolikus Karitász munkácsi munkatársával. Átülünk hozzá a fotóssal, ő lesz az idegenvezetőnk egész nap. Mi és a nagy furgon folytatjuk utunkat Sáros­orosziba, a többiek pedig mennek Munkácsra, Bakosra és Nagybégányba.

Sárosorosziban Rácz István plébános vár majd minket. Indulás előtt kérdezem Károlyt, mire számítsunk. „Szókimondó, büszke magyar ember, majd meglátjátok” – jellemzi a plébánost.

Keresztülhajtunk Beregszászon, a Petőfi-szobor lábánál tucatnyi nemzeti színű szalaggal tűzdelt koszorú, még a március 15-ei ünnepről maradhattak ott. Jó ezt látni, hiszen volt már rá példa, hogy megrongálták a szobrot. Szintén öröm, hogy az utcán jó pár magyar felirat is olvasható. Igaz, Márton Andrea, aki a háború kitörése óta többször is járt segélyszállítmánnyal Kárpátalján, később elmondja, minden utazáskor egyre kevesebb a magyar felirat és egyre több az ukrán. Nem csoda, hiszen a háború elől az életerős külhoni férfiak inkább Magyarországra költöztek, a feleségük, gyermekeik rendre utánuk mentek, helyükre pedig ukránok jöttek. Károly is élt egy ideig a családjával Budapesten, de hazahúzta őket a szívük, visszajöttek. „Felismeritek, hol készült a kép?” – kérdezi, miközben a telefonján a családjáról mutat fotót a budapesti Gül Baba-türbénél.

Kérdezzük, hogyhogy haza mert jönni. Kiderül: mivel három gyermek édesapja, mentessége van a szolgálat alól. De ki tudja, meddig lesz ez így.

„2014-ig itt nem volt semmi probléma”

Sárosorosziban, a plébánia kertjében határozott léptekkel toppan elénk Rácz István atya, és hangosan, jelentőségteljesen üdvözöl minket adjistennel. Úgy mondja, 

Miközben a Katolikus Karitász munkatársai a furgon rakományának felét lepakolják, mi beülünk a konyhába kicsit beszélgetni István atyával. Rögtön rákérdezünk, vannak-e még keresztelők. Orosziban tavaly egy volt, a szintén Rácz atyához tartozó Benében tavaly egy sem, ott tavalyelőtt keresztelt utoljára, egyetlen alkalommal az évben. Nem vallástalanodásról van szó: elmentek a családok.

A maradóknak köszönhetően viszont erős a hitélet. A hívek maguk kérték István atyát, hogy legyen nagyböjti lelkigyakorlat, a hétköznapi időpont dacára negyven ember gyűlt össze rajta.

Rátérünk az orosz–ukrán konfliktusra. „Két testvérnépről van szó. 2014-ig itt nem volt semmi probléma, nekünk sem volt konfliktusunk se az oroszokkal, se az ukránokkal. Rólam mindenki tudja, hogy büszke magyar pap vagyok, de én voltam az első, aki a háború kitörése után ukrán menekülteket fogadott be, már aznap este. Jöttünk ki mise után a templomból Benében, és láttuk, ahogy állnak meg az autók, bennük kicsi gyerekekkel. Jöttek a Donbaszból és Belső-Ukrajnából. Természetes volt, hogy segítünk” – eleveníti fel.

Nemrég az ukrán állam létrehozta a Moszkvától független ukrán egyházat, amely a nyugati naptár szerint tartja az ünnepeket. Arról érdeklődünk, vannak-e azóta közös karácsonyozások az ortodox ukránokkal. Rácz atya színmagyar, jobbára katolikus és református településeken szolgál, tehát ha volt is ilyen, nemigen volt alkalma találkozni vele. Úgy tudja, a naptárcsere nem nyerte el az ukrán ortodoxok tetszését, és inkább a régi dátumokon tartják meg az ünnepeket. „Az embereknek nem lehet megparancsolni, hogy mikor ünnepeljenek. Azt mondják, hogy egy pap ne politizáljon; rendben, de akkor az állam se szóljon bele az egyházak dolgába!” – jelenti ki.

Elsétálunk a Szent Anna-templomhoz, lobog rajta a magyar zászló, bent pedig az Új Ember katolikus lapból lehet vinni egy kis asztalról. Mintha Magyarországon lennénk. Egy magyar templom Ukrajnában, amely minden nációt fogad. István atya elmeséli, hogy amikor kitört a háború, Benében sok katona megjelent, mert egy fontos hidat kellett őrizniük. Közülük érdeklődtek néhányan István atyánál, hogy mikor van szentmise, mert mennének. Mondta nekik, jöjjenek nyugodtan, de csak magyar mise van. „A szentmise olvasmányait kinyomtattam nekik ukránul. Amikor már sokan jöttek, megkértem az egyik kiskatonát, hogy a magyar után olvassa fel a szövegeket ukránul.”

Miközben beszélgetünk, a karitászos munkatársak felsétálnak a karzatra, és felfedezik, hogy az orgona a régi módon, pumpálással működik. Megkérdezik, ki szabad-e próbálni, a válasz természetesen igen. Jómagam még csak filmben láttam ilyet, a Szindbádban, de ez a jelenet nem ér olyan szomorú véget. István atya addig tapossa a pedált, hogy sikerül megszólaltatni a hangszert. A dallamok betöltik a Szent Anna-templomot.

Az épületet István atya korábban megmentette egy súlyos árvíztől. Most láthatóan eltökélt szándéka, hogy a falak közötti életet is megmentse, és a háború után is legyen magyar mise.

Érkeznek a pénzes ukrán „telepesek”

Úton Munkács felé van időnk megnézni a tájat és a településeket. Az természetesen látszik, hogy nincs általános jólét, néhol tengelytörő utakon haladunk, azonban a hangulat nem idéz kataszt­rófafilmeket. 

Néhány toborzóplakáton kívül nem sok minden emlékeztet a háborúra. Ráadásul a legtöbb településen van valamilyen kisebb vagy nagyobb építkezés is. Épp azon gondolkodom, kinek van most pénze építkezni, amikor Károly megszólal, és az előttünk guruló autóra mutat: „Ez is belső-ukrajnai rendszám.” Ebben a megjegyzésben több van egyszerű megállapításnál.

A nagy építkezéseket szinte kivétel nélkül a keletről beköltöző pénzes ukránok indították el. 

hiszen az jóval biztonságosabb környék az eredeti lakóhelyüknél, ráadásul most könnyen jutnak telekhez, hiszen sokan hagyták hátra mindenüket. Ez érthető a belső ukránok részéről, magyar szempontból mégis szomorú, hogy a Kárpát­-medence egyik magyarok által legrégebben lakott régiója jó eséllyel vissza­fordíthatatlanul elmagyartalanodik.

Munkácson a Kárpátaljai Szent Márton Karitász vezetője, Fehér Ferenc fogad minket. Gyorsan kipakoljuk a furgont, majd odabenn beszélgetésbe elegyedünk. Ferenc elmondása szerint különösen nagy szükség van egy segélyszervezet tevékenységére, ám a hadsereg mobilizálása nem könnyíti meg a dolgukat. A szervezet férfi munkatársait, önkénteseit bármikor besorozhatják, ha nincsen mentességük, és építőmunkásokat, szakembereket se könnyű manapság találni, márpedig a Kárpátaljai Szent Márton Karitász profiljába az óvodaépítés is beletartozik.

Szintén nehézséget jelent, hogy az utóbbi időben jelentősen csökkent a háború korai szakaszában még tekintélyes mennyiségű segélyszállítmány. Amikor az igényekről érdeklődünk, Fehér Ferenc elmondja: élelmiszerből bármennyit tudnak fogadni, hiszen tizennégy ingyenkonyhát működtetnek, ahol naponta ezer ember étkezik.

Igazoltatás Kalasnyikovval

Munkácson még sétálunk kicsit Károllyal, mielőtt továbbindulnánk Nagybégányba. A város védőszentje a Pannóniában született Szent Márton, a róla elnevezett székesegyház mellékkápolnájában állandó szentségimádás van. Amikor belépünk, épp ukrán nyelven imádkozik egy fiatal lány, a kezében lévő mikrofonba mondja a szöveget. Szinte kizárólag hozzá hasonló huszonéves leány­zók töltik meg a kápolnát, mind térdelve nézik az ostyában jelen lévő Krisztust. Vajon hány sorozás elől bujkáló, távolra menekült vagy épp a fronton rettegő vőlegényért, apáért szólhatnak épp a fohászok?

Bégány felé belefutunk egy katonai ellenőrző pontba – ittlétünk óta először. Mindhárman katonakorú férfiak vagyunk az autóban, s ezek az ellenőrzések többek között azért vannak, hogy a katonakötelesek ne tudjanak egykönnyen elbújni a hatóságok elől. Megmutatjuk a fotóssal az útlevelünket az egyik udvarias katonának. Udvariasság ide vagy oda, a mellkasán ott lóg az AK-47-es gépkarabély, ha esetleg a jó modor valakinél nem bizonyulna hatásosnak. Károlytól nem kérnek papírokat, látásból már ismerik, tudják, hogy mentessége van. Csak a gesztusokból értem meg, miről beszélnek: a katona azt kérdezi, belenézhet-e a csomagtartóba. Károly engedélyt ad. Mi mást tehetne?

Az egyenruhás az autó mögé lép, de rögtön vissza is jön az anyósülés ablakához, és kérdőn, kicsit gyanakvó arckifejezéssel, de azért mosolyogva mond valamit. Mint kiderül, nem sikerült kinyitnia a csomagtartót, mert le volt zárva, de hamar tisztázódik a félreértés.

A szomorkodás itt luxus

Késő este érünk Nagybégányba, hogy találkozzunk Szabó Máriával a település római katolikus egyházközségének közösségi házában. Mária, 
a Katolikus Karitász nagybégányi önkéntes­csoportjának vezetője fogadta napközben a budapestiek szállítmányát, míg mi Orosziban voltunk. Azt mondja, bárhol helyet foglalhatunk, s közben rámutat két fotelre, amely az aznapi segélyszállítmánnyal érkezett.

Mint mindenhol, itt is fogynak a fiatal felnőttek. Máriáéknak ezért elsősorban a helyben maradó, magatehetetlen idősökön kell segíteniük. Hétről hétre ételcsomagot visznek nekik. Azért gyermekek is maradtak a településen, nekik rendszeresen programokat szerveznek a közösségi házban. Erről árulkodik a néhány apró kéznyom a lépcsőforduló fehér falán és a pingponglabdák nyomai az emeleti falon. A helyi ifjúság aznap épp összegyűlt, hogy virágot ültessen a közösségi ház kertjében. Gyermekáldás azonban itt sincs gyakran mostanában.

 – mondja Mária, majd keserédesen fel­nevet. Igyekszünk vidámabb témára terelni a szót. Hogyan ünnepli a település közössége a húsvétot? – tesszük fel a kérdést, de a válasz szintén nem örömteli. Mint kiderül, Kárpátalján az ünnepekkor jellemzően nincsenek nagy helyi összejövetelek, mivel mindenki a kiköltözött rokonait látogatja meg, hiszen a férfiak nem jöhetnek haza. Mária is így fog tenni.

Vajon hazaköltöznek-e valaha, akik már egyszer elhagyták Kárpátalját? Mária azt mondja, ismer olyanokat, akiknek ez a szándéka. „Az én fiam is kint van, és már nagyon haza akar jönni.”

Éjjel érünk a szálláshelyünkre, Bátyúban alszunk, Mezei Orsolya és szülei házában, előtte bőséges vacsorát kapunk. A kakas a tányérunkban hajnalban még az új nap kezdetét hirdette. Orsolya a háború kitörése után Budapestre költözött férjével és gyermekeivel. Mint mondja, a háború elején reménykedett benne, hogy néhány hét múlva hazajöhetnek, és azóta eltelt három év. A vacsora hangulata mégsem búskomor. Senki, akivel aznap találkoztunk, nem búslakodott, akármennyi előtte és mögötte álló nehézséget sorolt is fel.

A szomorkodás itt luxus – ezen gondolkodom másnap hazafelé. Majd világosban is meg­pillantom a nagybégányi közösségi ház kertjét. Az előző este sötétjében nem vettem észre, hogy egy turulszobor is áll ott.

Nyitókép: Solymosi Jakab