Kapaszkodjunk: ha az EU-nak van esze, akkor most egy nagy uniós „keleti nyitás” következik

Mindenki tudta, hogy jön, de jövetelét senki sem várta: a héten becsapódott kies kontinensünk földjébe a trumpi vámbomba. Az ujjongó amerikai munkástömegeket leszámítva nem örül ennek senki, nincs is nagyon minek; a világ többi részének ez bizony exportkiesést fog jelenteni (sőt, összességében csökkenő kereskedelmet, mert bizonyosan lesznek ellenvámok is),

Hogy miért nyúlhatott Trump mégis ehhez az eszközhöz, azt igen hosszan elemeztem itt, az angolt bírók számára pedig érthetően levezette Tucker Carlson kérdéseire válaszolva Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter. (Széljegyzet: nagy előnye az új amerikai adminisztrációnak, hogy tagjai képesek egy-másfél órán át koherensen beszélve logikai sorba rakni, mit miért csinálnak – a demokraták vereségének egyik komoly oka, hogy nekik ez bizony nem megy egyáltalán.)

Lényeg a lényeg: Trumpéknak bajuk van az Amerika számára egyébként sok szempontból rendkívül előnyös gazdasági világrenddel. Senki más számára hozzá nem férhető amerikai privilégium ugyan, hogy az amerikai dollár akkor sem gyengül, ha birtokosai rémisztő mértékben többet importálnak, mint exportálnak.

Mindez igaz – de Trumpék ennek árnyoldalát látják: hogy az örökkön erős dollár mellett örökkön olcsó import leépíti az amerikai ipart, megszünteti a jól fizető ipari munkahelyeket, és rozsdaövezetekké degradálja az ország középső, republikánus vidékeit. Amit most csinálnak, valójában baloldali politika, munkáspárti – s közel sem biztos, hogy sikerülni fog. Bessent el is mondja: nem tudják még pontosan, mi lesz. Csak azt tudják, hogy az eddig fennálló gazdasági világrend rossz a bennük bízó amerikaiaknak, és most nekiállnak megváltoztatni.

Erre nem a sápítozás és az eddig fennálló világrendhez való görcsös ragaszkodás a válasz.

Nem csak exporttal él az ember, vannak más szempontok is. Mondanék is mindjárt hármat.

Ott van elsőrenden a dollár. A dollárhegemónia fennálló világunk legnagyobb kibeszéletlen botránya. Nixon elnök első pénzügyminisztere, John Connally mondta egykor, hogy a dollár „a mi valutánk, de a ti problémátok” – s ez maradéktalanul igaz is így. Nem elég, hogy az Egyesült Államok az egész világkereskedelem szinte teljes pénzforgalma által megtámasztott, bivalyerős dolláron ülve azonnali, fájdalmas retorzió nélkül importálhat többet, mint amennyit exportál. (Eleve izgalmas morális kérdés, hogy ha már ilyen privilégium van beépítve a világgazdaság rendszerébe, akkor azt miért a kőgazdag Amerika használhatja kínai csetreszek vásárlására, és miért nem a Globális Dél koldusszegény országai, ahol a külkereskedelmi deficit gabonaimportból jön össze.) A dollár hegemóniája ezen túlmenően masszívan korlátozza minden saját pénznemmel bíró ország monetáris szuverenitását is: a világ jegybankjai nem csökkenthetik saját gazdaságaik igényei szerint az alapkamatot, a dollárral szemben mindig kamatelőnyt kell adniuk, különben devizájukat összetöri a dollár tőkevonzó ereje.

Nos – a világ összes többi országa szerint is az, mesélhetnének róla. Ideje tehát a felháborító dollárprivilégiumot újraosztani, s a nemzetközi elszámolások és devizatartalékok diverzifikálásával a világ más tájait is részeltetni a kereskedelmi mérlegtől függetlenül erős deviza előnyeiből. Viszontvámok helyett-mellett az első téma, amiben a vámmal érintett országoknak érdemes lépniük, bizony a dollárprivilégium. S ebben – kapaszkodjanak meg – Európa, Kína, Oroszország és a Globális Dél érdeke bizony egybeesik. Gyengébb dollárt, erősebb rúpiát, jüant és eurót, ezáltal erősebb és stabilabb forintot – minden jogunk van egy világrendváltás során tárgyalni erről a kérdésről is.

Egybeesik az Amerikán kívüli világ érdeke ezen kívül abban is, hogy ha az Egyesült Államok csökkenteni kívánja kereskedelmi volumenét, akkor mi egymás között növeljük – hiszen azokat a gazdasági károkat, amiket az amerikai exportpiachoz való hozzáférés szűkülése okoz, egyaránt elszenvedi el a világ összes többi gazdasági régiója.

kiindulva abból a felismerésből, hogy mind jobban járunk, ha egymás számára kölcsönösen megkönnyítjük azt a kereskedelmet, amit az amerikaiak a maguk viszonylatában megnehezítettek nekünk. Kína is bajban van – ezen az alapon tudnánk velük is tárgyalni. Már persze, ha az Európai Unió félre tudja tenni ideológiai agymenéseit, amik eddig akadályozták a nagy szabadkereskedelmi dealek megkötésében. Ember mindig remél; talán lesz majd olyan idő, amikor nem egy 15 százalékos német kispárt preferenciái érvényesülnek majd a Brüsszel által kizárólagos hatáskörként gyakorolt európai kereskedelempolitikában.

S ha az Egyesült Államok mondhatja, hogy nem tud durván negatív árukereskedelmi mérleggel élni, talán mi is mondhatnánk, hogy mi meg az Amerikával szemben durván negatív szolgáltatáskereskedelmi mérlegünkben látunk problémát. Ami magyarra lefordítva azt jelenti, hogy Európa amerikai felhőtárhelyet, amerikai közösségi médiumokat, amerikai mesterséges intelligenciát, amerikai taxialkalmazásokat, amerikai telefon- és számítógép-operációs rendszereket használ. Ezek magáncégek termékei, persze, s elvben nem piszkálhat beléjük a mindenkori amerikai kormány –

Ha tehát Amerika a deindusztrializáció veszélyét felismerve korlátokat húz az árupiaca elé, akkor a legalább ekkora veszélyt jelentő digitális szuverenitásvesztés veszélyét kiküszöbölendő mi is szabályozhatjuk szigorúbban az Európát letaroló amerikai techcégeket.

Dollár, techcégek, szabadkereskedelem mindenki mással – ez csak három a mai gazdasági világrend Európa számára sérelmes pontjai közül. S most, amikor Trump az egész világrend leváltását indította el, legfőbb ideje erőnk tudatában felvetni őket. Trump elsősorban nem veszély, hanem esély megoldani végre régóta húzódó problémákat. Hátha rászorítja majd Európát a kényszer arra, amire a józan ész nem bírhatta rá.

Nyitókép: AFP