Kétség sem fér hozzá: kapkodás van – az európai háborús pszichózis új fokozatba kapcsolt

Hetvenkét órára elegendő tartós élelmiszer, palackozott víz, gyógyszer és kötszer, zseblámpa elemekkel, okmányok, rövidhullámú rádió – a lajstrom nagyja egy háromnapos osztálykirándulás beszerzési listája is lehetne. Ám ezt nem az osztályfőnök küldte a nebulók szüleinek, hanem az Európai Bizottság javasolta a 450 millió uniós polgárnak többek között háború esetére – még „családi vészhelyzeti terv” kidolgozását is szorgalmazták.

Közben Svédországban a polgári készenléti ügynökség minden háztartásba kiszórta a Ha válság vagy háború jön című útmutató füzetet, Finnországban a határszakaszon élő polgárok kaptak útmutatót áramkimaradás, kibertámadás és fegyveres konfliktus esetére. Németországban a legközelebbi bunkert felajánló applikációt fejlesztettek (ott már tíznapi hideg élelemmel számolnak), Norvégiában pedig üzenetküldő riasztómechanizmust helyeztek üzembe.

Kétség sem fér hozzá: kapkodás van. Az európai háborús pszichózis új fokozatba kapcsolt, s megannyi pótcselekvéssel igyekszik úrrá lenni a NATO velejét adó amerikai katonai támogatás látható visszahúzódása miatt kezdődő pánikon. Ennek része a lakosság felkészítése arra, hogy vészhelyzet, értsd: orosz támadás következhet be. S mindez még csak a polgárok riadóztatása. Ahogy Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő lapunknak korábban fogalmazott, a társadalmat is fel kell készíteni arra, hogy itt bizony a védelmi kiadások brutális növelése következik, ha már az utóbbi évtizedekben sikerült javarészt leépíteni az európai nemzeti hadseregeket. Van honnan felfejlődni mind a lakosság, mind a katonák tekintetében.

„Egy ilyen szánalmas hadsereggel képtelen leszel megállítani a szovjet csapatokat” – írta Alekszandr Zinovjev emigráns szovjet író a Homo Sovieticusban csaknem fél évszázada, miután látta, hogy a német katonák láthatósági mellényben, gumicsónakban, fegyver helyett sörrel a kezükben bohóckodva gyakorolták a folyón átkelést, a tömeg pedig hangosan szidalmazta őket a partról, a hadsereg feloszlatását szorgalmazva. „Ezt a rosszul táplált, rosszul öltözött, sápadt, nőtelen fiatalemberek hatalmas seregének képviselőjeként mondhatom, amely már régóta készen áll arra, hogy meginduljon.” A kép nyilvánvalóan nem volt igaz minden európai csapatra, sem akkor, sem ma, ám mindenképpen elgondolkodtató, hogy miként értékelte a látványt valaki, aki ismerte a szovjet-orosz gondolkodást.

Jóllehet Európa ekkor, a nyolcvanas évek elején éppenséggel kőkemény amerikai támogatást tudhatott maga mögött. Jimmy Cartert a Szovjetuniót utóbb megroppantó Ronald Reagan váltotta az elnöki székben, Európában – és különösen a határállam Nyugat-Németországban – hatalmas amerikai erők állomásoztak, a kontinens egészén több mint 300 ezer katona, tekintélyes felszereléssel, logisztikai és egyéb képességekkel. Ezt az erőt éppúgy leépítették a hidegháborút követően, mint az európai hadseregeket. A jelenleg Európában állomásozó amerikai katonai létszám az Egyesült Államok Európai Parancsnoksága (Eucom) szerint 84 ezer fő, és Donald Trump március elején bejelentette, a Németországban állomásozó csapatokból 35 ezer fő kivonását fontolgatja. Az is kérdéses, hogy a Grönlandtól Törökországig húzódó negyven amerikai bázisból mennyi marad a nagy újragombolás után.

A március 31-étől fokozatosan 

Jönnek az acél- és alumíniumimportra, a német, így az európai ipar egyik fő ágazatára, a gépkocsiiparra, a gyógyszerekre kivetett amerikai vámok, és számítani lehet az EU hasonló válaszlépéseire. Ilyen körülmények között pedig még kevésbé reménykedhetnek az európaiak a sokáig biztosnak tekintett amerikai védőernyőben.

Az egyre rosszabb ízű tortán csak a hab tetejére pottyantott cseresznye a Signal-botrány. Mint kapcsolódó cikkünkben is írjuk, a csetcsoportban az alelnöktől lefelé minden nemzetbiztonságban illetékes amerikai kormányzati szereplő jelen volt, és többek között szánalmasnak nevezték az európai „potyázást”.

Kaja Kallas, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője – akit Marco Rubio amerikai külügyminiszter állítólag csúnyán ignorált washingtoni látogatásakor, és akit a Politico szerint uniós diplomaták is bíráltak felkészületlensége és heves retorikája miatt – egyébként sem fogta vissza magát, ha fegyverkezésről volt szó. Februárban lőszert követelt Ukrajnának a tagállamoktól, s ő volt az is, aki új vezető érkezését sürgette „a szabad világ élére” – az amerikai elnök beiktatása után másfél hónappal.

Az amerikaiak és európaiak közötti bizalom szövete persze már akkor szakadozni kezdett, amikor Donald Trump amerikai elnök tárgyalásokba bocsátkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, s ez csak fokozódott Volodimir Zelenszkij ukrán elnök emlékezetes fehér házi fiaskója után. Brüsszelben és Londonban úgy látják, nincs mese: itt az idő felállítani egy közös európai hadsereget.

Persze valami ilyesféle létrehozása régóta izgatja az euró­pai politikusok fantáziáját. Rögtön a hidegháború elején, a koreai háború kitörése után megpróbálkoztak vele. Az ötvenes évek első felében Európai Védelmi Közösség (EDC) volt a gyermek neve, de megbukott a regionális hatalom Franciaország vétóján, amely nem örült Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének és a kezéből kicsúszó kontrollnak. A második kísérlet a Nyugat-európai Unió nevet viselte, ebbe viszont pénzt, paripát és fegyvert nem csatornáztak, így fennállása fél évszázada alatt csak vegetált a NATO árnyékában. A feladatait nagyrészt átvette az 1993 óta létező EU-s közös kül- és biztonságpolitika, ezt követte négy évre rá a közös biztonság- és védelempolitika, 2007-ben pedig összeolvadtak. E szervezetek körül fokozatosan kialakult az azóta minden téren megszokott dinamika, a növekedő feszültség a tagállami érdekek közötti egyeztetések lassúsága, illetve az azzal elégedetlen, egyre nagyobb brüsszeli vízfej centralizáló gyakorlata között, szórványos katonai missziókkal.

Ezt fejelték meg 2017-ben az állandó strukturált együttműködéssel (Pesco), amelyen belül az EU-tagállamok egy része önkéntesen mélyíti el védelmét, közös gyakorlatokkal, kibervédelemmel és egyéb területeken működő projektekkel. 2021-ben az unió elindította az Európai Védelmi Alapot (EDF) is. 
Ennek célja a védelmi kutatások és technológiai fejlesztések finanszírozása; ez volt az első olyan kezdeményezés, amely közvetlenül az EU költségvetéséből támogatott katonai projekteket. Ami gyakorlatilag eddig eldőlt valamiféle európai közös hadsereg kapcsán, az egy 5000 fős gyors reagálású erő (EU Rapid Deployment Capacity) felállítása idén.

Most pedig a közös haderőfejlesztésnek ugranának neki újra, amelynek az Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök által beterjesztett, ReArm Europe nevű ötpontos terv adná az alapját. Az elképzelés része az európai védelmi kiadások akár 800 milliárd eurós növelése, amelyből 150 milliárdot ráadásul hitelből fedeznének. A nemzeti érdekek ütközése miatt a projekt brüsszeli politikai csatározások után tudott csak elindulni, a részletesebb útmutatást tartalmazó fehér könyvet aztán Kaja Kallas ismertette március 19-én. Az abban javasolt intézkedéssorozat célja Ukrajna támogatásának rövid távú megoldása, valamint Európa hosszú távú védelmi kapacitásainak felépítése – Kallas értelemszerűen a legrosszabb forgatókönyvre való felkészülést tartja szükségesnek.

A ReArmot kritizálóknak elsősorban az a problémájuk, hogy egyre nagyobb az átfedés az uniós projektek és az európai „kis NATO-ként” emlegetett hajlandók koalíciója között. A március 2-án, vagyis Volodimir Zelenszkij, Donald Trump és J. D. Vance amerikai alelnök emlékezetes fehér házi csörtéje után brit vezetéssel alakult csoport ugyanis nem védelmi projekt. A csatlakozó országok szövetsége papíron szintén az orosz–ukrán béketeremtés mellett áll, azonban a négypontos tervben elsősorban nem Európa, hanem Ukrajna védelme szerepel, mégpedig katonai támogatásának, az oroszok szankcionálásának nyílt felvállalása mellett. Ehhez hasonló szöveggel indokolta Kallas is a fehér könyv szükségességét. Ám arra a szempontra, hogy miként lehet majd ilyen túlfeszített hangulatban leülni az oroszokkal tárgyalni – mert előbb-utóbb muszáj lesz –, nem sikerült érdemi koncepciót kidolgozni. Ehelyett a teljes tagadás fázisát nyújtják el minden lehetőségen túl.

Politikai lózungokat viszont bőséggel termel az európai fősodor – akár az EB, akár a saját befolyásukat visszaépíteni kívánó hatalmak, amelyek elérkezettnek látják az időt az USA kivonulásával létrejövő katonai vákuum betöltésére. A gloire-ról álmodozó Emmanuel Macron francia elnök, a belpolitikai válságból a projektre kiútként tekintő Keir Starmer brit miniszterelnök, az ingadozó német kancellári székbe készülő Friedrich Merz, valamint a harcias baltiak, élükön a brüsszeli babérokkal ékes Kallasszal vagy az Ukrajnát gyorsítósávban az EU-ba integrálni kívánó Gitanas Nausėda litván elnökkel mind így tennének.

A kérdések azonban továbbra is ott lógnak a levegőben: ha még lenne is rá közös akarat, hogyan lehetne mindezt véghez vinni? Hogyan lesz képes az Európai Unió a saját újrafegyverkezését levezényelni úgy, hogy tagjai – amelyek négy kisebb állam kivételével NATO-tagok is – a prosperáló békeévekben sem siettek elérni a GDP-arányos 2 százalékos ráfordítást a védelmi képességeikre, most meg éppen recesszió van, és a megcélzott új terv 5 százalékról szólna? Miként lesz ez lehetséges úgy, hogy az amerikai védelemre egyre kevésbé számíthatnak, s az előző három évben sokan a védelmi képességük nagy részét odaadták Ukrajnának? És az is kérdés, hogy vajon segíti-e a tényleges, higgadt európai felkészülést a kihívásokra az a háborús pszichózis, amelyet az európai fősodor a korábbi pacifista antimilitarizmushoz hasonlóan igyekszik átragasztani a lakosságra.

Nyitókép: A német haderő új hadosztályok felállításával tehermentesítené a katonákat
Fotó: AFP/Hannes P. Albert/DPA