„Rechts” és „rechtsextrem”, nopláne „gesichert rechtsextrem”, azaz „igazoltan szélsőjobboldali” között lényegében nincsenek sem különbségek, sem fokozatok Németországban. Nem fér közéjük egy papírlap sem, zwischen sie passt kein Blatt Papier, mondja a praktikus német. (Az emelkedettebb angolszász szemében a napfény az, amiből nem sok fér oda két igen hasonló dolog közé; not a lot of daylight between them – mondják az óceán túloldalán.)
Ebben a politikai kontextusban kisebbfajta szenzáció az, ami most a választási győzelemre esélyes Kereszténydemokrata Néppárt (CDU) háza táján történik: ennek az eredendően jobboldali pártnak Friedrich Merz személyében bizony ismét jobboldali elnöke van. Nem néppárti, polgári, jobbközép meg semmi más eufemisztikus kásakerülgetés sem – hanem rechts, ha soha ki nem mondanák is. Manfred Weber páros lábbal rúgná ki az Európai Néppártból, ha nem a főnöke lenne. De szerencsére bizonyos értelemben Merz Weber főnöke. S a mi nagy szerencsénkre hamarosan Németország főnöke.
Amit Merz művelt, azt az utóbbi tíz év európai politikáját figyelemmel követők csak csodálattal tudják fogadni. Angela Merkel pártjának kancellárjelöltje teljes bevándorláspolitikai fordulatot hirdetett meg: a beutazásra nem jogosultak Németországba jutásának ellehetetlenítését, minden illegális bevándorló visszafordítását a határon, akár a bűncselekményen kapott kettős állampolgárok német állampolgárságának és tartózkodási engedélyének visszavonását – ha kell, akkor a „diszfunkcionális” európai szabályozás ellenében is. Koalíciót kötni csak olyanokkal hajlandó, akik ezt a programot hajlandók végrehajtani.
Emellett a Frankfurter Allgemeine Zeitung kancellár-jelölti interjúsorozatában olyan passzátszelet fújt az Európa-politikába, amely eleddig csak halovány budapesti fuvallatként jelentkezett: Donald Trump győzelmére szerinte a helyes válasz a Make Europe Great Again (ki is vitt végig ezen szlogennel egy soros elnökséget az európai fősodor hangos füttykoncertje mellett?), Brüsszel pedig egy bürokratikus szörny, ami ellen fel kell lépni. S mindezt végre nem egy középsúlyú posztszoci tagállam miniszterelnöke mondja magányosan, nem is Ausztria leendő kancellárja, akitől most a bécsi, berlini és brüsszeli szalonokban félni sikk. Ezt az Európai Unió minden szempontból legerősebb országának leendő vezetője mondja, Ursula von der Leyen pártbéli főnöke, az ember, akinek a dolgok természetes rendje szerint fel kellene vennie a telefont az Európával beszélni kívánóknak. Az európai mérsékelt jobb szíve közepe végre ismét azt csinálja, ami a dolga: rendes, tisztességes, jobboldali politikát, ha tíz év csúszásban is.