Emberek vagyunk?

„»Mindössze kilenc hónapos korában Kfir volt a legfiatalabb túsz, akit Gázában elraboltak, és a legfiatalabb, akit megöltek. Bátyja, Ariel négyéves volt.« Sokadszor olvasom ezt a két szikár mondatot. És nem értem. Nem fogom érteni soha. Ellenben újra és újra felidézem magamnak azokat a képsorokat. Ahogy hurcolják, megalázzák, leköpködik az elhurcolt zsidó foglyokat a hamászos állatok, a tömeg pedig tapsol és artikulálatlanul üvölt hozzá. Azután eltűnnek azok az emberek az állatok föld alatti alagútjaiban, hogy ott valami elképzelhetetlen iszonyat kezdődjék. Aminek vége nyilván rettenetes kínhalál, ritkábban pedig, most, fogolycsere.

Nézem a föld alól kihozott, csonttá soványodott, leírhatatlan tekintetű túszokat, meg az állatokat, ahogy vérszomjas, állati pofájukat fekete kendővel eltakarva, gépfegyverekkel pózolnak, és erősnek képzelik magukat. Nézem mindezt, és látom is, de nem értem. És nem fogom megérteni soha.

Amit pedig nem látok – mert Istenemnek legyen hála, nem láthatok –, miképpen lehet elrabolni, aztán meggyilkolni egy kilenc hónapos meg egy négyéves gyereket és az anyjukat. Mert – és ebben semmi túlzás nincsen – egy kisgyereket ember nem tud meggyilkolni. Ahhoz valami másnak kell lenni, valaminek, ami külsőleg olyan, mint a Homo sapiens, de belül valami egészen más. 

Valami elképzelhetetlen, valami rettenetes, valami iszonyat, valami, amit ki kell irtani.
A Hamász persze nyilatkozik – érdekes, hogy ezek ilyesmivel is megpróbálják elhitetni a világgal, hogy emberek, nyilatkoznak, beszélnek stb. –, és azt nyilatkozza, hogy nem ők voltak, hanem az izraeli légicsapások.

Egyfelől nem hiszem el. De ha el is hinném, kérdezem újra: hogyan került a kilenc hónapos Kfir és a négyéves Ariel oda? Erre nincs, mert nem is lehet semmiféle magyarázat. Az egészre nincsen semmiféle magyarázat. Emberi magyarázat és emberi hang, emberi reakció.”

Nyitókép: Jack GUEZ / AFP