Ébresztő, lángokban áll a világ körülöttünk – Európában mégis mindenki ráér!

Fontos kérdés hangzott el a múlt héten a magyar ellenzék központi stúdiójában, amelyről – ó, boldog naivitás! – az aktuális messiás parancsára már az ellenzékiek sem hiszik el, hogy független. Csak a címzett nem volt a megfelelő. Mert az őszintén szólva a kutyát sem érdekli, hogy Magyar Péter tőzsde­huszár a leegyeztetett műsoridő vége előtt vagy után

Ebben az ügyben mindegy, mennyi az idő, tik-tak.

Ami nem mindegy, az az, hogy mennyi ideje van még Európának bekapcsolódni saját sorsa alakításába, vagy hogy fennáll-e ilyen szándék egyáltalán, tik-tak. Az európai demokrácia gyönyörű dolog, de úgy tűnik, épp a kritikus pillanatban mondja fel a szolgálatot.

Az amerikai védelmi miniszter, Pete Hegseth Münchenben kimondja az európai Ukrajna-politika mindkét stratégiai céljáról – az ukrán területi integritás visszaállításáról és a NATO-tagságról –, hogy szépek ezek, szépek, de a további kergetésükben való segítségnyújtás helyett

Az Európa második világháború utáni legsúlyosabb háborús konfliktusát lezáró tárgyalásokat az amerikai és az orosz elnök fogja vezetni – Szaúd-­Arábiában. Záporoznak a vámok, a szemünk előtt változik meg a komplett világgazdaság, lebukott az amerikai adófizetők nyakába ültetett globális választásmanipuláló szörnyhálózat.

Csak mi nem vagyunk máshogy. Európa két vezető ereje közül az egyikben a fékezhetetlen agyvelejű Emmanuel Macron elnök jól kicselezte a demokráciát, s ellopta a kormányzóképes többséget a Nemzeti Tömörüléstől, amelynek a franciák a kormányzati felhatalmazást valójában adni akarták – s helyette 

hogy azok aztán a következő választás alkotmányos lehetőségének megnyílásáig impotens gólem módjára nézzenek egymással farkasszemet. Mert bevallani a francia választóknak, hogy országuknak már rég nincs pénze az általuk ígért jólétre – na, azt nem lehet.

Egyik vezető hatalmunk, egyetlen atomhatalmunk az Európai Unió sorsának alakításából leg­korábban 2025 nyaráig kicsekkolt.

Másik vezető hatalmunkban éppen arról zajlik a disputa, hogy egy

Német­ország jó úton halad afelé, hogy a „nagy megrekedésért” felelős balos elit és annak médiája odaszögezze a kegyetlen egyértelműséggel megbukott kül-, bevándorlás- és energiapolitika mellé az egyébként megvilágosodott, minden szempontból egyre értelmesebb dolgokat ígérő Friedrich Merz CDU-ját. A jelek szerint még a CDU egy része is elhiszi, hogy továbbra is a félkegyelműek pártjai jelentik az egyetlen elfogadható koalíciós opciót. (Az AfD megtisztulására pedig addig nyilvánvalóan nincs semmi esély, amíg mindenki mástól egyazon bánásmódban részesülnek a párt neonáci bohóc és leszbikus libertárius szárnyai.)

az Osztrák Néppárt eldöntötte, hogy a választás győztesével, az Ausztriai Szabadságpárttal csak akkor lép koalícióra, ha duplaannyi minisztériumot kap, mint a nagy testvér, noch dazu az összes fontosat.

Hivatalos Ukrajna-politikánk továbbra is a „mindent vissza”, a minket zsákutcába vezetőkkel kapcsolatban pedig még nem döntöttük el, hogy náci ármány-e őket demokratikus mandátummal leváltani. Mennyi az idő, Európa? Látja valaki a laptopon? 

***

(Nyitókép: MTI/EPA/Christophe Petit Tesson)