Weber és társai rettegnek attól, hogy a „magyar modell” mintává válik – és jól teszik

(Nyitókép: AFP)

Panta rei, azaz minden folyik, minden szüntelenül változik – tanította Hérakleitosz, csak az emberi természet marad. Az a pártcsalád, amely valaha Európa kereszténydemokrata örökségének, a konzervatív értékrendnek és a rendpártiságnak az élharcosa volt, egyre inkább elveszti identitását, elhomályosodik és feloldódik a fősodorban. De mi lesz a hátramaradókkal? Mi lesz a hithű jobboldaliakkal? Ki viszi át a konzervatívokat a folyó túlsó partjára?

Minden változik. Az egykori jobboldal és a progresszív baloldal felosztotta a gazdasági-politikai hatalmat egymás között, a kultúrát pedig „odaadta” a nyitott társadalom ideológiáját követő kortárs liberálisoknak. Mindez tragikusan rossz üzlet volt, a kultúra ugyanis nem csereszabatos. A liberálisok így beszivárogtak mindenhová, új korszellemet teremtettek, ami mára uralkodóvá vált, és végül elnyomták a demokratikusan versengő politikát.

Lassan tényleg semmi különbség nem lesz az Európai Néppárt és a baloldal között. Kulturálisan és politikai célok tekintetében semmiképpen. És elérkezett az a határpont, ahonnan már nem lehet visszalépni, ahonnan már nem vezet visszaút.

A felelősség azonban az egykori jobboldalé. Mindez ugyanis nem a kényszer szülte változás volt. Sok-sok apró s néhány nagyobb léptékű döntés kellett hozzá. 
A tízparancsolat és a jézusi szeretet zárójelbe tétele, az amerikanizmus követése, az antropológiai forradalom és a mindent leuraló progresszivitás felvállalása, ahogy a Willkommenskultur vagy éppen a genderideológia – számos fordulópont volt a megalkuvás útján. Nem alvajárók botladozása, hanem tudatos döntések sorozata vezetett idáig. Hatalomtechnika, megfelelési kényszer és kapzsiság – megannyi világi hiúság kellett hozzá.

Az Európai Néppárt letért a keresztény tanítás útjáról, s feladta a konzervatív értékeket; az élvhajhászok gyülevész serege meghajolt a globális korszellem súlya alatt – innen aligha lesz visszaút. A kérdés most már nem az, hogy ez a stratégia mennyire fenntartható hosszú távon – hiszen a választók egy része már elidegenedett a pártcsaládtól –, hanem hogy mikor indul el a zsugorodás.

És innen érthető meg Manfred Weberék Orbán Viktor és kormánya iránt táplált gyűlölete és fóbiája. Az Európai Néppártnak ugyanis olyan kihívója akadt, amely az egykori értékeket követi. Megszerveződtek, és a harmadik legnagyobb erővé váltak, az új jobboldali pártcsalád legsikeresebb politikusa pedig Orbán Viktor. Így – túl a múltbéli személyes sérelmeken – Weber és társai félik, egyben irigylik is Orbán sikerét, és rettegnek attól, hogy a „magyar modell” mintává válik. Ne felejtsük el ugyanis: Magyarországon társadalmi többség jött létre a patrióta politika mögött. A kihívás most nem balról, hanem jobbról érkezik.

Egzisztenciális szorongás lett tehát úrrá az Európai Néppárton, ezért lép át a demokratikus játékszabályon is, ha kell. A politikának így nem lett vége, ahogy a történelemnek sem. Minden változik, a frontvonalak átalakulnak, de van, ami állandó: az emberi természet és a józan ész.

Mindannyian biztonságra és rendre vágyunk – még akkor is, ha az uralkodó korszellem a progresszív célokat ismételgető tömegkultúra miatt ezt megpróbálja kitakarni. Az új jobboldal, azaz az intézményesült patrióták megpróbálnak visszatérni a politikai és kulturális gyökerekhez, mégsem ugyanabba a folyóba lépnek bele. „Csak” újrakezdik a szüntelen folyó küzdelmet.