Mihez kezd Trump Ukrajnával?

Nyitókép: AFP / Handout / Ukrainian Presidential Press Service 

Az biztos, hogy Donald Trump elnökségével újra eljön az amerikai reálpolitika ideje: 2016 és 2020 közötti első ciklusában megmutatta, milyen eredményeket tud elérni Washington az erő pozíciójából, a diplomácia széles eszköztárának bevetésével. Akkoriban Trump egyik első rendeletével kiléptette az Egyesült Államokat a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásból (TPP), majd kereskedelmi és vámháborút indított Kína ellen. Visszalépett a párizsi klímaegyezménytől. Kiléptette hazáját az iráni atom­alkuból, majd bejelentette: Jeruzsálemet ismeri el Izrael fővárosaként, és nem sokkal később áthelyeztette hazája nagykövetségét is Tel-Avivból. Ellenségeskedésből együttműködésbe fordította az Észak-Koreával való viszonyt. Katonai erővel hozzájárult az Iszlám Állam kalifátusának felszámolásához Szíria és Irak területén. Nem sokkal később amerikai merénylet áldozata lett Kászem Szolejmáni, az iráni Forradalmi Gárda elitcsapatának, a Jeruzsálem-erőknek a fő­parancsnoka, aki nagyban hozzájárult az Iszlám Állam legyőzéséhez. Amerikai kezdeményezésre el­indult egy Irán-ellenes blokk szervezése szunnita arab államok és az Egyesült Államok részvételével, majd 
az Ábrahám-megállapodások égisze alatt négy muszlim állam felvette Izraellel a diplomáciai kapcsolatot.

Trump unortodox módszerekkel váratlan eredményeket tett le az asztalra, és 2025. januári beiktatása után hasonló mutatványokra készül. Már hat évvel ezelőtt világossá tette, hogy országa két stratégiai kihívót azonosított a világpolitika porondján, amely az amerikai dominanciát akarja gyengíteni egy új, többpólusú világrend eljövetelével: Kínát és Oroszországot. Ez a diagnózis 2024-ben sem változott.

A többsíkú és többtényezős geopolitikai játszmában az egyik elem az ukrajnai háború, amely nemcsak két ország konfliktusáról szól, hanem két szövetségi rendszer érdek-összefeszülésének berobbanásáról. Ukrajna orosz érdekszféra, az orosz nemzeti identitáspolitika nézőpontjából mindig az Orosz Birodalom, majd később a Szovjetunió része volt, és annak felbomlását, az ukrán állami függetlenedést követően is az orosz befolyási övezet alkotóeleme maradt.

A status quót Moszkva szerint a Nyugat rúgta fel az euromajdan tüntetéssorozat amerikai támogatásával, az ukrán NATO-tagság belebegtetésével; a nyugati értelmezés szerint viszont az oroszok rúgták fel a Krím annektálásával. Mind a 2014-es, mind a 2022-es orosz agresszió idején demokrata párti elnöke volt az Egyesült Államoknak: Barack Obama erélytelen volt, nem lépett, Joe Biden pedig rugalmatlannak bizonyult, és a feltétlen katonai finanszírozáson túl semmilyen politikai stratégiát nem vázolt fel az orosz–ukrán megegyezés megvalósítására.

Trump elnökként támadófegyvereket adott az akkor még nem háborúzó Ukrajnának, részben ezek birtokában tudott talpon maradni az ukrán had­sereg az orosz támadás első szakaszában 2022 tavaszán. A 2024-es kampányban a republikánus elnökjelölt a háború lezárását ígérte, és miután megnyerte a megméretést, a hírek szerint felhívta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, a háttérben megindultak a puhatolózások a 2025-ös alku előkészítésére.

„Ukrajna prioritás marad az USA számára Trump elnöksége alatt” – mondja lapunknak Bendarzsevszkij Anton Oroszország-szakértő, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója. Szerinte sokat elárulnak az irányról a megválasztott elnök kinevezettjei: Marco Rubio, a külügyi tárca várományosa korábbi nyilatkozatai alapján várhatóan reagani külpolitikát visz majd, vagyis az „egyensúly- és béketeremtés az erő által” elv fogja vezérelni. Trump elődjével ellentétben egy Ukrajnáért felelős különmegbízottat is kinevez, ez pedig azt mutatja, hogy Kijev fontos Washingtonnak, és az új amerikai kormányzat is arra számít, hogy ez a konfliktus egy ideig még el fog tartani.

Trump korábban bírálta a NATO tagállamait a védelmi hozzájárulásuk alacsony mivolta miatt, kritizálta Ukrajna feltétlen katonai és pénzügyi támogatását, valamint a háború gyors lezárását ígérte. Ezekből sokan arra következtetnek, hogy a régi-új elnök kihátrál majd Ukrajna támogatásából, izolacionista, elzárkózó külpolitikát folytatva.

Vannak azonban Kelet-Európa-szakértők, akik éppen az ellenkezőjét gondolják: az Egyesült Államok stratégiai érdeke Európa mint szövetséges és mint piac biztonságának megőrzése, ezért a NATO-szerepvállalás megszilárdításáról 2023 decemberében kétpárti határozat született a kongresszusban. A csendes-óceáni térségben az USA nem akarja erősödni hagyni Kínát, ezért Japán, Dél-Korea és Tajvan szövetségét az új kormány is támogatni fogja. Trump elnökként korábban is több oroszellenes szankciót vetett ki, Irán ellen bizonyosan fog is, ami gyengíti majd Moszkva katonai szövetségesét. Növelni fogja az amerikai földgáz- és kőolajmezők kitermelését, amivel középtávon csökkentheti a nyersanyagok világpiaci árát, ez leginkább az ebből élő orosz gazdaságnak, áttételesen pedig az orosz hadigépezetnek fog fájni.

Elemzők szerint a Trump-kormányzat is abból az alapvetésből indul majd ki, hogy az orosz agresszió nemcsak Ukrajna létére jelent veszélyt, de az amerikai dominanciára, a Nyugat vezette világrendre is. Ha az Egyesült Államok engedi az orosz területszerzést, és békében legalizálja, azt Kína zöld jelzésnek értelmezheti Tajvan ügyében: ahogy Moszkva Európában, úgy ő a csendes-óceáni térségben rúghatja fel büntetlenül a status quót.

Más amerikai elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy Trump stratégiájának vannak időbeli korlátai: ha nem sikerül gyors tűzszüneti egyezséget, majd kompromisszumos békemegállapodást kiharcolnia, akkor elhúzódó konfliktus esetén ő sem választhatja a passzivitást, és mivel rendezetlen helyzetben nem léphet ki Kijev mögül, csak előremenekülhet a nyílt katonai és finanszírozási támogatásba.

Tény, hogy Trump amerikai adódollárokat spórolhat meg a háború finanszírozásának felfüggesztésével, a béketeremtéssel pedig potens vezetőként jelenhet meg a választók előtt. A brit Chatham House agytröszt elemzése szerint belpolitikai érdekei miatt akár olyan megállapodásba is belemehet, amelynek súlyos regionális következményei lesznek, és ezzel az ukránok tisztában vannak. Vlagyimir Putyin Ukrajna demilitarizációját és semlegességének kinyilvánítását követeli – ha ebbe az amerikai elnök belemegy, elveszítheti tárgyalási tekintélyét, és ezt Kína is érzékeli majd; de megvan az esélye annak is, hogy Ukrajna ellenáll, és vállalja, hogy amerikai segítség nélkül folytatja honvédő háborúját.

A Mandiner kérdésére, hogy a „területet békéért” elvet meg tudja-e úszni Kijev az egyezkedések során, Bendarzsevszkij Anton határozott nemmel felel: az ukrán hadsereg nem tud katonai eredményeket felmutatni, nyugati fegyverekkel sem tudja visszaszorítani ukrán területről az orosz alakulatokat. „A trend az, hogy miközben mindkét fél nagy veszteségeket szenved, Ukrajna további területeket veszít.”

A szakértő szerint egy alku vethet véget a háborúnak, de a nagy kérdés az, hogy kompromisszumos megállapodás lesz, vagy orosz ultimátum. A nyugati szövetségesek célja, hogy olyan kompromisszumos béke szülessen, amilyet Ukrajna is el tud fogadni; ez pedig az lehet, hogy bizonyos területekért cserébe Kijev erős biztonsági garanciákat kap.

Ez a garancia nem lehet Ukrajna NATO-tagsága, mert „az az oroszoknak a vörös vonal, ilyen felvetést a rendezés során nem lehet bedobni” – jelzi Bendarzsevszkij. Hangsúlyozza: Oroszországnak nem területekre van szüksége, hiszen a világ legnagyobb állama. Ukrajnára és az ukrán népre – ahogy a hagyományos orosz érdekszférához tartozó területekre és népekre – „ideológiai, birodalomépítési okokból van szüksége”.

Ha a NATO-tagság nem is, egy izraeli mintájú forgatókönyv a szakértő szerint lehetséges lenne: Ukrajna védelmi garanciát kaphatna a nyugati szövetségesektől – katonai kontingensek elhelyezésével, az ukrán hadiipar megtámogatásával –, amely elrettentő erőt mutatna fel.

Az Oeconomus igazgatója szerint a másik nagy kérdés, miként lehet tartós békét tető alá hozni, hogy a fegyvernyugvás ne átmeneti időszak legyen, amelyet a felek egy újabb konfliktusra való készülődésben erőgyűjtésre használnak, és ne befagyott konfliktust eredményezzen, hanem tényleges lezárást.

A Trump előtt tornyosuló feladat nehéz, mert Oroszország nyerésre áll a fronton, a győztest pedig nehéz tárgyalóasztalhoz ültetni úgy, hogy ne az ő feltételei mentén kezdődjenek az egyeztetések. Nehéz Ukrajna meggyőzése is, mert az ország saját szuverenitásáért, területi integritásáért küzd, minden jogvesztés súlyos hátrányba hozza. 2025 elején tehát Donald Trump, a nagy üzletkötő újabb emberes tesztje következik.