Áramszünet a ragyogó városban – csak az Egyesült Államokon múlik, mikor kapcsolják vissza a fényeket

Nyitókép: Shutterstock / Mandiner-grafika

„City upon a hill” vagy „Shining city on a hill”, ragyogó város a hegytetőn, ahogy Ronald Reagan hangoztatta hosszú elnöksége során: a frázis az amerikai politika és az amerikai öntudat szimbólumává vált az évszázadok során. Különösen az utóbbi jó száz évben, amikor Amerika ráébredt erejére, lehetőségeire – és megnyerte magának az egész 20. századot. Annak vége, a kilencvenes évek pedig egy az egész történelemben példátlan, globális hegemón által vezetett unipoláris világrendet hozott el – úgy egy évtizedig, a Szovjetunió összeomlásától a New York-i ikertorony 2001-es összeomlásáig.

Azóta lassan negyed évszázad telt el, az unipoláris világrend különös pillanatának tán örökre leáldozott, és vele együtt vége a sokáig rendíthetetlennek tűnő amerikai optimizmusnak, önbizalomnak és a mindig egyre szebb jövőjükbe vetett hitnek.

Ennek viszont nem is kell örülni, mert sosem jelez jót, ha egy nagyhatalom belső és külső meghasonlottságba kerül.

Pedig milyen különleges volt eddig a történetük, az egyik legkülönösebb sztori az emberiség történelmében, amire évszázadok és évezredek múlva is emlékezni fognak – ha lesz még akkor emberiség (és ez nyilván jelentős részben az Egyesült Államokon is múlik). Történetük kezdőpontja, bölcsője ugyanis az első és tán az egyetlen nagyszabású társadalommérnöki kísérlet, ami jól sült el. Ma, amikor a világ nagy része szekuláris, hatalommegosztáson alapuló, többpárti demokrácia (vagy tényleg az, vagy legalábbis papíron az), már nehezen tudjuk felfogni, milyen különös, elvont, minden korábbitól és az akkori világ alapfelfogásától eltérő eszméken alapuló, mesterséges, mégis életképesnek bizonyuló képződmény volt az Egyesült Államok. Hüledeztek is a gyarmatok urai, élükön az alapból kissé hüle III. György angol királlyal, hogy miben mesterkednek az óceán túloldalán holmi koloniális földbirtokosok meg városi ügyvédek és filozófusok.

Hanem papírra vetett és önmagukra nézve kötelezőnek elismert alapelvek, az emberi természet eredendő esendőségeit kiküszöbölni vágyó, ön- és közkorlátozó jogszabályok, a körülbástyázott egyéni és közösségi szabadságjogok rendszere. Az amerikaiak megvédték magukat a saját szabadságharcukban, kikiáltották a függetlenségüket – majd egy jó évszázadig gyarapodtak, és gyűjtötték az erőt a globális szerepvállaláshoz (és közben megharcoltak meghasonlott önmagukkal is a polgárháborúban). Az első Roose­velt és Wilson idején pedig teljes fegyverzetben és globális igényekkel léptek a történelem nagyszínpadára.

Minden nagyhatalom a valaha volt legjobbnak festi le magát, a Központi Birodalomtól (Kína saját nevének magyar fordítása) a Brit Birodalmon és a Szovjetunión keresztül az Egyesült Államokig. Tényleg Amerika a valaha volt legjobb hely, a nyugati civilizáció tündöklő fénypontja? Nem mondhatjuk ezt. Nem alávalóbb semmilyen ősi európai ország sem, beleértve ezeréves saját hazánkat is természetesen – Amerika saját kultúrájának alapjait és kivándorló embertömegeit szívta fel kontinensünktől. De az, hogy a huszadik század legsötétebb korszakaiban, a nácizmus, a sztálinizmus, a maoizmus tombolása idején Amerikáé volt a jobb világ, a nagyobb szabadság, az élhetőbb jövő ajánlata, egészen bizonyos.

A 21. század közepe felé tartva, egy változó világrendben tud-e még ilyen ajánlatot tenni a nagyvilágnak Amerika? Felkapcsolják még a fényeket „a hegyre épült városban”? Ez elsősorban önmagukon múlik. És erről, saját jövő­képükről és a világnak mutatott jövőbeli arcukról is döntenek a napokban az amerikaiak. Mi is a nemzeti mottójuk? In God we trust. Istenben bízunk. Bízzunk hát mi is.  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata