Első alkalommal született szabadságpárti győzelem Ausztriában, de a többi párt összefogása elzárhatja a jobboldali erő elől a kormányra kerülés lehetőségét. Elemzésünk.
Nyitókép: Herbert Kickllel ünnepel az FPÖ
Fotó: AFP/Alex Halada
Történelmi győzelmet aratott az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) vasárnap. A történelmit szó szerint kell érteni: a világháború óta eltelt hetvenkilenc évben az országos törvényhozási választásokon az Osztrák Néppárton (ÖVP) és az Osztrák Szociáldemokrata Párton (SPÖ) kívül eddig más nem tudott nyerni, az FPÖ pedig sok évtizedes, jó és rossz időkön átnyúló története során beteljesítette régi nagy vágyát, a rendszerpártok legyőzését szövetségi parlamenti választáson.
Sok víznek (és árvíznek) kellett ehhez lefolynia a Dunán, a Murán és a Dráván. A két régi nagy párt évtizedeken és nemzedékeken át volt az osztrák (köz)élet kikerülhetetlen intézménye: leosztották maguknak az országot, szinte nem volt olyan nagyobb közeg a társadalomban, ahol ne érvényesült volna egyikük vagy másikuk közvetett vagy közvetlen befolyása. Mindez persze a kifinomult korrupció és a látványos nepotizmus szinte lepapírozott, ámde kiszámítható rendszerét hozta létre nyugati szomszédunknál – és a „sógorok” így is a világháború utáni világ egyik legfejlettebb, legjólétibb, legrendezettebb országát építették fel. A politikai zsákmányrendszer azonban veszteseket, elégedetleneket és reformátorokat is szült, és az Osztrák Szabadságpárt több évtizeden át ostromolta jobbról a jól bejáratott szisztémákat. Az első fénykorukat az ezredforduló körül, Jörg Haider elnöksége idején élték, majd néhány éve Heinz-Christian Strache népiesebb, populistább irányzata jutott ismét kormányrúdhoz – egy időre.
Most azonban újabb, minden korábbinál sikeresebb korszakát nyitotta meg a párt, immár Herbert Kickl vezetésével. A migrációs hullám, a bevándorlással kapcsolatos komplex társadalmi, biztonsági, lakhatási, oktatási és egészségügyi feszültségek, az ukrajnai háborúval is összefüggő gazdasági megingás, a drágulás, a covidpolitika szigora mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az FPÖ a népszerűségi lista élére ugorjon, majd megszerezze története első országos választási győzelmét.
Az előzetes végeredmény szerint a szabadságpártiak a szavazatok 29,1 százalékával nyertek, a néppártiak 26,5 százalékot szereztek, a szocdemek pedig 21 százalékot értek el. Rajtuk kívül a liberális NEOS – Az Új Ausztria és Liberális Fórum és a meggyengült Zöldek – A Zöld Alternatíva nevű formáció jutott be a parlamentbe, 9, illetve 8 százalékos eredménnyel. A választás nyertese minden tekintetben a táborát 13 százalékponttal bővítő FPÖ, a két nagy vesztes pedig a 11 százalékpontnyi visszaesést elkönyvelni kénytelen ÖVP és a szavazói majdnem felét elvesztő Zöldek – vagyis az eddig kormányzó koalíció.
Csúnya veresége ellenére viszont éppen a néppártiak és kancellárjuk, Karl Nehammer van a legkedvezőbb pozícióban. A csiki-csuki helyzetben ugyanis az ÖVP részéről többször elhangzott, hogy nem kíván koalíciót kötni a Herbert Kickl vezette párttal, a választás után pedig megerősítette, hogy kisebbik pártként pláne nem áll oda az FPÖ mellé. Így gyakorlatilag eldőlt, hogy nem lesz koalíciós partnere és ezzel parlamenti többsége a választáson győztes erőnek, így kicsi az esélye, hogy bármilyen formában hatalomra kerüljön.
Ott vannak a többiek, akikkel összefogva a második helyre szoruló és meggyengülő ÖVP a legerősebb kormánypárt maradhatna, és továbbra is adhatná a kancellárt. A néppártiaknak és a szocdemeknek együtt kétfős többségük lehet. Ha összefognak, akkor egy régimódi nagykoalíció jön létre, amely akár a közhangulat ellenében is olajozottan működtetné tovább az ország – és saját hálózatai – gépezetét. Ha pedig szükséges a többséghez, bevehetik még a kormányba akár a liberálisokat, akár a zöldeket – bár talán mindenki jobban jár, ha a zöldek ezúttal ellenzékben maradnak.
És hogyan tovább? A szabadságpártiak várják, hogy győztes erőként megkapják a kormányalakítási megbízást Alexander Van der Bellen szövetségi elnöktől. Herbert Kickl a választás után azt közölte: „Mi kinyújtjuk a kezünket minden irányba.”
Az államfő a voksolás utáni beszédében hangsúlyozta a párbeszéd és a kompromisszumkeresés fontosságát: „Most arról van szó, hogy elérjük egymást, beszéljünk egymással, tárgyaljunk, hogy jó, szilárd kompromisszumokat találjunk.” Van der Bellen bejelentette, személyesen is tárgyal a pártok vezetőivel a helyzetről és a lehetséges megoldásokról. Kérdés, hogy ez FPÖ-s kormányalakítási megbízással kezdődik, vagy pedig a választási győztest – és a demokrácia ethoszát – kikerülve rögtön egy esetleg gyorsan bejelentett koalíciós csoportosulásnak ad megbízást.
Az FPÖ a megméretés utáni megnyilatkozásaiban
a változás korszakát hirdette meg,
egyértelművé téve, hogy a változást óhajtó polgárokat képviseli, és a célja a kormányra kerülés, a rendpárti politika megvalósítása. Egyúttal jelezte: várja azt is, hogy kiderüljön, miben mesterkednek ellenfelei, a rendszerpártok.
Az ÖVP soraiban csalódás fogadta a választási eredményt, de hangsúlyozták, hogy ott állnak egységesen Karl Nehammer mögött – aki az új politikai konstellációban könnyen kancellár maradhat. Az SPÖ ellenzékből gyengült tovább, ami nem mondható kitűnő politikai teljesítménynek – a szomorkás hangulatot azonban oldhatja, hogy kisebbik (csendes)társként akár vissza is ülhet a bizonyára régóta hiányzó kormányzati pozíciókba. A NEOS némileg erősödött, és egyetlen olyan parlamenti pártként, amely még nem volt hatalmon, ezúttal akár kormányzati felelősséget is vállalhat. Igaz, Ausztriát nem irányította még hárompárti koalíció, és a nagy testvér Németország hasonszőrű triumvirátusának botránykormányzása elriaszthatja a bécsi politikusokat a próbálkozástól.
A legnagyobb kérdés tehát, hogy a néppártiak tényleg kikerülik-e a választási győztest, és a baloldali-liberális erőkkel fognak össze. A parlamenti matematika és a zárt ajtók mögötti machinációk kultúrája ezt lehetővé teszi – kérdés, mi lesz így a demokrácia szellemével, és mit szólnak hozzá a választók. Mert ami rövid távon kényelmes alku a pártoknak, az hosszú távon identitásuk és támogatottságuk összeomlásához vezethet. Ebből pedig a hatalomból kiszorított erők jöhetnek ki jól, a hozzá átálló elégedetlen választói tömegek még határozottabb képviseletével.
A publicista és újságíró a Mandinernek többek között kifejtette véleményét Magyar Péterék vagdalkozásairól, a Tisza Párt adatszivárogtatási botrányáról, valamint arról is beszélt, milyen kampányra számít, és hogyan tudja majd a jobboldal eredményesen felvenni a kesztyűt a következő hónapokban.
Deák Dániel szerint Hann Endre részéről személyes okok is állhatnak amögött, hogy irreális méréseket közöl a Tisza Párt támogatottságáról.
Az ÖT című műsor vendégei arra is igyekeztek választ találni, hogy taktika vagy hiba-e az, hogy Magyar Péterék nem találták még meg az országgyűlési képviselő-jelöltjeiket.
Teljesen elgurult az ukrán elemző gyógyszere.
A Terror Háza Múzeum főigazgatója a Magyar Nemzetnek adott interjújában aláhúzta, hogy Európának elveszett az önbizalma, elveszett az öntudata és elveszett a hivatása, miközben az orosz-ukrán háborúval egy csapdahelyzetbe került.
A Tisza Párt elnökét még egy spanyol képviselő is számon kérte Strasbourgban.
A királyi gárda tíz emberrel is simán verte a CONCACAF-zóna tavalyi BL-győztesét.
Egészen biztos, hogy Puzsér legújabb számításai pont annyira fognak beválni, mint a korábbiak, amikor még nem SZDSZ-t képzett, hanem polgári közepet vagy sétáló Budapestet.
