Kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell

Nyitókép: Orbán Viktor Facebook-oldala

Orbán Viktor többször hangsúlyozta, hogy ő nem kívánt nemzetközi hírnévhez jutni, nem akart idegen pályákon játszani,

Ha nem is akart a magyar miniszterelnök világpolitikai tényezővé válni, vajon jó-e, hogy végül azzá lett?

„Kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell” – írta, igaz, egészen más kontextusban Ady, akit hiába asszimiláltak szabadkőművessé sírjukban is megátkozott gazok, a táltos ősök génekbe kódolt üzenetét nem tudta elfojtani. Mi azonban nem akarunk az erejét felélő Ady életműve utolsó verse, az önfeladó Üdvözlet a győzőnek lelkületébe ragadni; nem akarunk feloldódni,

így kénytelenek vagyunk a végsőkig elmenni. Ezt különösen megtanultuk az első világháború végén, amikor elitünk néhány hónapra hirtelen odahagyta az érdekképviseletet, és a történelmünk legnagyobb tragédiája született belőle. Mi egyszerűen nem lazíthatunk, mert dőltünkre folyamatosan Tökmag Jankók (s olykor nagyobb Jánosok is…) lesnek.

Szerencse, hogy végre van egy vezetőnk, aki ezt helyettünk megvívja (mondhatnám: ezért fizetjük).

Volt már ilyen: a kereszténység védőbástyájaként ha magunkat nem is teljesen, de Európa közepét végül is sikeresen megóvtuk, s a müezzinek akkor még nem jutottak el Bécsbe, Münchenbe vagy Milánóba.

Ezúttal a probléma talán még összetettebb, de mintha megint a magyarokon múlna, hogy az antikrisztusi tobzódás, az abnormalitás diadala ne üljön tort egy egész kultúra, egy egész kontinens, egy egész civilizáció fölött.

Annyira emblematikus figurájává lett e küzdelemnek, hogy még az amerikai elnökválasztásban is viszonyítási ponttá vált.

Akár kereste ezt a szerepet, akár nem, most már csakugyan levegőt se tud úgy venni, hogy ne értelmezné azt ki-ki a maga vérmérséklete szerint, s most már valóban nem is teheti meg, hogy vállat vonva hátra lépjen. Ezért aztán, ha valahol a látóhatárunkon történik valami, arra jó eséllyel reagál(nia kell).

A mindenütt jelen lévő kétosztatúság itt is látszik: vannak a mainstream Európának tetsző pártok és vannak az ellenségesek. Mivel Orbán a békepárti, eddig is kormányzó erők mellé állt az Unió kedvencei helyett, ismét fekete bárány lett, noha hivatalosan nem létezik egységes európai külpolitika, legalábbis olyan mélységekig biztosan nem, melyik országban kinek kell drukkolni.

Az EU egyelőre még nem a Galaktikus Birodalom, bár a sötét oldal mindinkább így tervezi. Bizonyos mértékig Orbánt kényszerpályára is löki, hogy a vele szembe forduló (sőt akár leszámolni is kész) tagtársak helyett másutt próbál barátokra találni. Mintha ismerős lenne a helyzet: van egy szövetségi rendszer, amelynek részeseivé váltunk, de amelyik sehogy sem kompatibilis a mi érdekeinkkel. Úgy érezzük magunkat az EU-ban, mint a székelyek Romániában. Bár mi önként és dalolva csatlakoztunk, őket meg nem kérdezték meg ilyesmiről. Viszont az is igaz, hogy

A grúziai látogatást 13 ország ítélte el, amint a La Repubblica írta, mivel Orbán „az utóbbi hónapokban szisztematikusan kettészakítja az Uniót”.

Arról feledkeznek el, hogy

Nagyjából ez a demokrácia lényege: választani a lehetőségek közül, megismerni új érveket, megszemlélni valamit más nézőpontból is. Saját magáról állít ki bizonyítványt, aki a sokszínűséget, a toleranciát skandalumnak tartja. Láttuk ezt persze megannyi voksolásnál a közelmúltban: a franciáknál Le Penék közel egyharmados támogatottságát, a kelet-német tartományokban a legerősebb AfD-t és az osztrákoknál a győztes Szabadságpártot egyszerűen figyelmen kívül hagyva eltagadják az alternatívák létjogosultságát, rendszerhibának hazudva a kirekesztésre ítélt pártokat, sőt szavazóikat is.

Hiába ragadja el Európa valamelyik felét újra és újra a birodalomépítés álma, ezek rendre zátonyra futnak, nekünk pedig különösen nem jönnek be.

Mi pedig már csak olyanok vagyunk, ha valami nem tetszik nekünk, akkor keresni kezdjük a másfajta megoldásokat. És ha ehhez találunk magunknak egy megfelelő miniszterelnököt, hát őt küldjük magunk helyett.