Már ha nem akarjuk feláldozni eszményeinket, hagyományainkat, létünknek értelmét a nagy globalista massza haláltáncának oltárán.
Nyitókép: Orbán Viktor Facebook-oldala
Orbán Viktor többször hangsúlyozta, hogy ő nem kívánt nemzetközi hírnévhez jutni, nem akart idegen pályákon játszani,
de a magyar nemzeti érdekekért, a szavazóiért vívott harca közben a világnézeti háború frontvonalába csöppent.
Ha nem is akart a magyar miniszterelnök világpolitikai tényezővé válni, vajon jó-e, hogy végül azzá lett?
„Kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell” – írta, igaz, egészen más kontextusban Ady, akit hiába asszimiláltak szabadkőművessé sírjukban is megátkozott gazok, a táltos ősök génekbe kódolt üzenetét nem tudta elfojtani. Mi azonban nem akarunk az erejét felélő Ady életműve utolsó verse, az önfeladó Üdvözlet a győzőnek lelkületébe ragadni; nem akarunk feloldódni,
nem akarjuk feláldozni eszményeinket, hagyományainkat, létünknek értelmét a nagy globalista massza haláltáncának oltárán,
így kénytelenek vagyunk a végsőkig elmenni. Ezt különösen megtanultuk az első világháború végén, amikor elitünk néhány hónapra hirtelen odahagyta az érdekképviseletet, és a történelmünk legnagyobb tragédiája született belőle. Mi egyszerűen nem lazíthatunk, mert dőltünkre folyamatosan Tökmag Jankók (s olykor nagyobb Jánosok is…) lesnek.
Szerencse, hogy végre van egy vezetőnk, aki ezt helyettünk megvívja (mondhatnám: ezért fizetjük).
Az a helyzet állt ismét elő, amikor saját sorsunk összekapcsolódik nagyobb világrendek sorsával.
Volt már ilyen: a kereszténység védőbástyájaként ha magunkat nem is teljesen, de Európa közepét végül is sikeresen megóvtuk, s a müezzinek akkor még nem jutottak el Bécsbe, Münchenbe vagy Milánóba.
Ezúttal a probléma talán még összetettebb, de mintha megint a magyarokon múlna, hogy az antikrisztusi tobzódás, az abnormalitás diadala ne üljön tort egy egész kultúra, egy egész kontinens, egy egész civilizáció fölött.
Muszáj-Herkulesünk megvetve, gáncsolva, olykor kigúnyolva (bár újabban mintha egyre többek mind hangosabb támogatását is élvezve) próbálja felmutatni az alternatívát.
Annyira emblematikus figurájává lett e küzdelemnek, hogy még az amerikai elnökválasztásban is viszonyítási ponttá vált.
Akár kereste ezt a szerepet, akár nem, most már csakugyan levegőt se tud úgy venni, hogy ne értelmezné azt ki-ki a maga vérmérséklete szerint, s most már valóban nem is teheti meg, hogy vállat vonva hátra lépjen. Ezért aztán, ha valahol a látóhatárunkon történik valami, arra jó eséllyel reagál(nia kell).
Ezúttal a grúz választásokra adott egyértelmű válasza, a győztes melletti azonnali látványos kiállás szolgáltatott témát az európai médiának és a politikának.
A mindenütt jelen lévő kétosztatúság itt is látszik: vannak a mainstream Európának tetsző pártok és vannak az ellenségesek. Mivel Orbán a békepárti, eddig is kormányzó erők mellé állt az Unió kedvencei helyett, ismét fekete bárány lett, noha hivatalosan nem létezik egységes európai külpolitika, legalábbis olyan mélységekig biztosan nem, melyik országban kinek kell drukkolni.
Az EU egyelőre még nem a Galaktikus Birodalom, bár a sötét oldal mindinkább így tervezi. Bizonyos mértékig Orbánt kényszerpályára is löki, hogy a vele szembe forduló (sőt akár leszámolni is kész) tagtársak helyett másutt próbál barátokra találni. Mintha ismerős lenne a helyzet: van egy szövetségi rendszer, amelynek részeseivé váltunk, de amelyik sehogy sem kompatibilis a mi érdekeinkkel. Úgy érezzük magunkat az EU-ban, mint a székelyek Romániában. Bár mi önként és dalolva csatlakoztunk, őket meg nem kérdezték meg ilyesmiről. Viszont az is igaz, hogy
a belépéskor szó sem volt arról, hogy Brüsszelben fogják minősíteni a nemzeti választások eredményeit, vagy hogy be kell avatkoznunk két nem EU-tag ország háborújába.
A grúziai látogatást 13 ország ítélte el, amint a La Repubblica írta, mivel Orbán „az utóbbi hónapokban szisztematikusan kettészakítja az Uniót”.
Arról feledkeznek el, hogy
ha két álláspont, két vélemény, két irány van, az nem kettészakítás, hanem egy lehetséges másik út felmutatása.
Nagyjából ez a demokrácia lényege: választani a lehetőségek közül, megismerni új érveket, megszemlélni valamit más nézőpontból is. Saját magáról állít ki bizonyítványt, aki a sokszínűséget, a toleranciát skandalumnak tartja. Láttuk ezt persze megannyi voksolásnál a közelmúltban: a franciáknál Le Penék közel egyharmados támogatottságát, a kelet-német tartományokban a legerősebb AfD-t és az osztrákoknál a győztes Szabadságpártot egyszerűen figyelmen kívül hagyva eltagadják az alternatívák létjogosultságát, rendszerhibának hazudva a kirekesztésre ítélt pártokat, sőt szavazóikat is.
Hiába ragadja el Európa valamelyik felét újra és újra a birodalomépítés álma, ezek rendre zátonyra futnak, nekünk pedig különösen nem jönnek be.
Azt hittük, végre egy praktikus, gazdasági-pénzügyi-kereskedelmi összefogás született, vám- és fizikai határok nélkül, ami igazán vonzónak tűnt. Maximum bécsi cukrászdáról volt szó, brüsszeli csipkelődésről aligha.
Mi pedig már csak olyanok vagyunk, ha valami nem tetszik nekünk, akkor keresni kezdjük a másfajta megoldásokat. És ha ehhez találunk magunknak egy megfelelő miniszterelnököt, hát őt küldjük magunk helyett.
A magyar nemzetet elsősorban nem a földrajz, az államhatár vagy a vér, hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a közös lélek tartja össze – mondta a kormányfő.
A miniszterelnök kolozsvári útja során nemcsak a politikai feladatokra, hanem a magyar irodalom újabb sikerének megünneplésére is jutott idő.
Vajon a miniszterelnöki fizetésen hüledezők tisztában vannak vele, hogy Magyar Péter számlájára mekkora összeg érkezik havonta az Európai Parlamenttől – és ki tudja még, honnan?
A miniszterelnök közölte, Kijev legfőbb célja, hogy Magyarországot berántsa a háborúba.
A világsajtó évek óta figyelemmel kíséri Krasznahorkai László munkásságát. Most, hogy a magyar író elnyerte a Nobel-díjat, sorra megmelékeznek arról is, hogy az első irodalmi díjazott a magyarok között Kertész Imre volt.
Most már rájöhetett, hogy nem lesz könnyű dolga.
A magyar nemzetet elsősorban nem a földrajz, az államhatár vagy a vér, hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a közös lélek tartja össze – mondta a kormányfő.
