Demkó Attila: Ideje halálosan komolyan venni Kínát – a Nyugatnak semmi oka nincs a magabiztosságra

(Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

Ha a nyugati sajtót nézzük, a Kínai Népköztársaság fennállásának hetvenötödik évfordulója szinte csak Tajvanról és a gazdasági nehézségek kezeléséről szólt. Ez utóbbit különösen érdekes a brit lapokban olvasni – az Egyesült Királyság növekedése évtizedek óta a töredéke a kínainak. De a britnél vagy a németnél sokkal egészségesebb amerikai gazdaságnál is gyorsabb az egyébként önmagához képest tényleg lassuló Kína. Az öt százalék a világ nominálisan második leg­nagyobb gazdaságánál egyáltalán nem kevés. 

1949-ben Kína a világ egyik legszegényebb országa volt, 537 millió lakójának nagy része paraszti sorban élt. Csekély ipara globálisan gyakorlatilag észrevehetetlen volt, és ez így is maradt a hetvenes évek végéig. Aztán Kína egy akkorát ugrott, amekkorához hasonló sikertörténetet keveset látott a világ. Ha pedig az ország méretét nézzük, egyetlen kormányzat sem emelt ki ennyi embert a szegénységből ilyen rövid idő alatt. A kínai gazdaságért egyébként szintén „aggódó” The Guardian infografikája szerint 1981-ben a népesség 91 százaléka élt súlyos szegénységben – ez 2019-re 0,1 százalékra csökkent. Ma a kínai középosztály a világon a legnagyobb. Egy főre vetítve persze Kína még mindig messze van Európa legtöbb országától vagy az Egyesült Államoktól, de elérte a világátlagot, és Szerbia vagy Törökország előtt jár. Vásárlóerő-paritáson pedig a világ átlaga felett van, nagyjából Argentína szintjén.

Az angolszász sajtót átjáró „aggódás” inkább kívánság és remény: érjen már véget ez a nagy menetelés, mert ha nem, egy évtizeden belül minden tekintetben Kína lesz a világ legnagyobb gazdasága. 

A kétségtelenül meglévő demográfiai problémák elemezgetése mögött is hasonló reménykedést lehet felfedezni. A kínai születési arányszám, vélhetőleg nem függetlenül az európai ésszel felfoghatatlanul szigorú covidintézkedésektől, 10,4 ezrelékről 6,4 ezrelékre szakadt be négy év alatt, 2022-ben 850 ezer, 2023-ban 2 millió fővel csökkent a lakosság. Csakhogy Tajvan és Japán 5,8-es értéke még rosszabb, és ott régebb óta áll fenn a jelenség, Dél-Korea 4,5 ezrelékes születésszáma pedig negatív világrekord, egy nőre egy születés sem jut átlagban. Csak összehasonlításul: Magyarországon ez a szám tavaly 8,9 ezrelék volt. 

De visszatérve Kínára: ha Tajvan, illetve az amerikai szövetségi rendszerhez tartozó Dél-Korea és Japán Kínánál rosszabb demográfiát mutat, akkor voltaképpen ki gyengül jobban? 

Tajvan esetében érhető tetten egyébként a legjobban a nyugati évfordulós cikkek torzítása. A leg­inkább elterjedt nyugati narratívában szó sincs arról, hogy 1949 voltaképpen egy polgárháború befagyása volt. A szárazföldön győzött a Kínai Népköztársaság, és a semmivel nem demokratikusabb Kínai Köztársa­ság visszaszorult Tajvanra. A Kínai Köz­társaság hosszú évtizedekig készült a visszatérésre, azaz a Kínai Népköztársaság megbuktatására. Szó sem volt függetlenségről, mind a két fél el akarta foglalni a másikat. Azaz ma Tajvan esetében egy hetvenöt éve befagyott polgárháborúba avatkozik be a Nyugat, és ezt az sem teszi jogossá, hogy időközben a kis sziget demokrácia lett. A geopolitikai érdek vagy a csipgyártás meg végképp nem jog.

A görbe tükör veszélyes, torzít, és most láthatóan Kína gyengeségeit nagyítja fel. Pedig jó lenne szó szerint értelmezni Hszi Csin-ping szavait: nem fogják hagyni Tajvan elszakadását. Ez és a háborgó tenger képe elég egyértelmű figyelmeztetés, ahogy Vlagyimir Putyin fenyegetése is elég egyértelmű volt 2007-ben. 

Ideje halálosan komolyan venni Kínát. A Nyugatnak semmi oka nincs a magabiztosságra. Mert a hetvenöt éves Kínai Népköztársaság szegényebb ugyan, mint az EU vagy az USA, pár dolgot nagyon tud: gyártani, építeni és szervezni. Szóval egyenesítsük ki a tükröt, és úgy nézzük a valóságot. Mindenki jobban jár így: Tajvan népe legfőképp, meg persze Kína is. De a Nyugat is. 

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.